Illúziók

Egypólusú lett a magyar világ. Úgy tűnik Orbán nélkül semmi sem történik, történhet ebben az országban, amihez az ellenzéknek nevezett állítólagos „baloldal” és annak médiája is rendesen alátesz. Hiszen nincs olyan esemény, amikor ne épp az ellenzék kérné ki a miniszterelnök véleményét. „Hol van Orbán?” „Most miért nem szólal meg Orbán?” – szinte naponta hallható, olvasható ez a „baloldali” (liberális) követelés. Érdekes, a nyugati demokráciákban effajta kérdések nem hangzanak el ilyen sűrűn. Ergo, azt a bizonyos diktatúrát maga a „baloldali” ellenzék is elfogadja, készpénznek veszi, hiszen az elégedetlenkedők is a „Vezér”-től várják a megoldást. Nagyon szomorú ezt szinte nap, mint nap konstatálni.

Aztán a miniszterelnök megjelenik, megszólal és a „beteg megnyugszik”, miközben az ellenzék vezérszónokainak még néhány napig témát ad Orbán szavainak „elemzése”. Különben, meg az élet megy tovább. A gubanc (és idegesség) állami szinten akkor kezd érződni, ha a külföld (is) jelzi, hogy valami nem stimmel, nem jó irányba mennek a dolgok. Ekkor az állami vezetés belföldi használatra előveszi a nacionalista kártyát, hogy „minket mindenki bánt” és „ne tessék beleszólni a dolgainkba, mert mi tudjuk, hogyan és mit kell csinálni.” A nép tapsol és helyesel.

Az orbáni koncepció szerint a béreket alacsonyan kell tartani, hogy jöjjön és maradjon a nyugati tőke (lásd német autógyárak), viszont az alacsony bérekért cserében a lakosságot bizonyos „kedvezményekkel” kárpótolni, kompenzálni kell. Az elv nem új, már a rómaiak is használták az ókori demokráciában (tetszik figyelni? Demokráciában!)

Az orbáni gondolkodás és gyakorlat igencsak az 50-es évek magyarországi szovjetrendszerére emlékeztet, annak egyfajta sajátos változatára: a terror nélküli személyi kultuszra. Sőt, a személyi kultuszt sem a „vezér éltetése” jellemzi, hanem, hogy személye megkerülhetetlen. Nélküle, szava és véleménye nélkül képtelenek vagyunk tájékozódni. Aztán, amit mond, azt az ország egyik fele elfogadja, a másik fele meg nem, és jót „mérgelődik” rajta. Nagy népi játék, melyben az ellenzék igen aktív, de hatástalan. Mindennek örülnek, ami Orbánnak és pártjának rossz. Csak arról feledkeznek meg, hogy sok esetben az, az egész országnak és lakosságának is rossz.

A mostani veszprémi választás eredményét az ellenzék diadalittasan üdvözölte, csak arról feledkeztek meg: a győztes senkit sem képviselt, pontosabban nem a „baloldalt”, a „baloldali értékeket”, hanem az Orbánnnal és/vagy pártjával elégedetleneket. Őszintén, ha a jelölt nem függetlenként indul, hanem valamelyik „baloldali” párt színeiben, esélye nem lett volna a győzelemre. Ezt tessék megérteni kedves „baloldali” politikusok és szimpatizánsok. És itt van a visszautalás az internetadó elleni felháborodásra. Ott sem a „baloldal” győzött, a tömegeket sem ők mozgatták.

Máig nincs válasz, alapos, pontos elemzés: mi okozta a 2010-es csúfos vereséget? Hogy Orbánék a 2006-2010 közötti MSZP (és SZDSZ) kormányzás ideje alatt „keresztbe tettek”, és, mint ellenzék nem segítették, hanem gátolták a kormányzást, (még) érthető. A magyarázat elfogadható lenne, ha néhány százalékos különbség lett volna a Fidesz javára a választási eredmény. De nem! Itt és akkor átrendeződött az egész magyar politikai élet, paletta. A baloldal addigi vezető ereje, az MSZP, egy szintre került az addig marginális szélsőjobbos Jobbikkal. Ez pedig egyértelműen a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett MSZP (és SZDSZ) kormányzásnak és politizálásnak az eredménye. Említhetném még az SZDSZ eltűnését a politikai életből, valamint Gyurcsány kiválását az addig magát és pártját szociáldemokratának tituláló „szocialista” pártból. 2010. a magyar baloldal Mohácsa volt. Amire nem válasz az előző négy (vagy nyolc) évben mindenhol és mindenben keresztbe tevő akkori ellenzék. Azonban, nem csak ezzel adós a magát baloldalinak nevező jelenlegi ellenzék, hanem egy olyan programmal is, ami alternatívája lehetne a mára kialakult és működő orbáni modellnek. Egyelőre csak elégedetlenkedők vannak, akik a jelenlegi ellenzékkel sem kívánnak semmilyen közösséget vállalni.

Ha már Simicska. Az Orbán-Simicska vita teljesen új (és más) dimenzióba állítja az egész hazai vezetési mechanizmust, és politikai rendszert. Úgy tűnik az ellenzék teljesen meg van vezetve. Pontosabban, meglepő az a rövidlátás, ahogy a hazai értelmiség elvész a részletekben, és csak a „klasszikus” demokráciát ért sérelmekre reagál. Amire aztán az EU és a nagyvilág figyelmét is felhívja. Ezek szinte mind működési problémák, amiket aztán a kormány, ill. a kétharmados parlament korrigál, hogy a nemzetközi előírásoknak megfeleljen. Az Orbán rendszer ezzel jelzi, hogy demokratikusan működik. Az összeférhetelenségre azonban nincs törvény, legalábbis nem a családtagok, rokonok, iskolatársak, barátok, „csókosok” kizárására. Igen meglepő volt az utóbbi időben olvasni, hogy Orbán Viktor kollégiumi társai szinte mind valamilyen fontos és befolyásos állást töltenek be. Összehasonlítva akár a német, amerikai vagy bármely demokratikus ország vezetését, nem hiszem, hogy például, Obama, Merkel, vagy Cameron egykori kollégiumi társa töltené be mondjuk az Adó- és Vámhivatal elnöki posztját. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy bármely miniszter kiskorú gyerekének milliós lakást venne hivatali ideje alatt.

Bővebben: Pocakos Gondok

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük