István kettős öröksége

szentistvan 2015

Történeti narratívánkban előfordulnak eredetükben régi, használatukban megfogyatkozott indokoltságú fogalmak, amelyek félreviszik a múlt jelenségeinek megértését. Felnagyítanak vagy lekicsinyítenek, felmagasztalnak vagy leértékelnek eseményeket, szereplőket. Ezeket (a pártpolitikai-ideológiai célúakhoz hasonlóan) történeti mítoszoknak nevezem. (Anélkül persze, hogy azt állítanám, ezeket a mítoszokat is egytől egyig célzatosan, eszközjelleggel hozták létre. Felteszem ugyanakkor, amazokkal szemben alkalmasint spontán alakultak ki.) Típuspéldaként a romantikus túlzással „kalandozásoknak” nevezett honfoglaláskori zsákmányszerző hadjáratokat említhetem meg, vagy a kizárólag hazai körökben használt „Szent Korona” kifejezést, a Szent István-korona (Stephanskrone) helyett. De ide tartozik „az államalapító” István kisebb mítosza is.

Amennyiben István egy teljesen új államot alapított ex nihilo, ő maga minek volt a fejedelme 1001. január 1-e előtt? Illetve milyen közösségi formáció létezett a X. századi Kárpát-medencében? Amit István tett, az egy már létező állam radikális reformja és nemzetközi elismertetése. Kevesebb, mint egy államalapítás, noha jóval nehezebb feladatok.

Az ezredforduló előtt a magyarországi gazdálkodás sokféle, szervezetlen és kevésbé termelékeny volt. Állami gazdaságirányítás, fejlesztéspolitika, adóztatás nem létezett. István feudális keretek közé szorította, szervezettebbé és hatékonyabbá tette a gazdaságot. Ennek jelentékeny társadalmi kihatásai voltak. Az addig rendkívül differenciált, rabszolgák, szolgák, félszabadok, más függő helyzetűek, szabad birtokos gazdálkodók és nagyurak alkotta társadalmat két-három csoportra szűkítette. A törzs- és nemzetségfőket földbirtokossá tette, és hűbéri láncba szervezte. A szabadok egy részét királyi városokba telepítette le. A többieket a jobbágyság jogállásában egységesítette. Ezzel a földtulajdonhoz való viszony formájában szervezőelvet is adott a magyar társadalomnak. Az addig szórványosan jellemző egyházaknak országos hálózatát építette ki. A birtokkal és épületekkel ellátott keresztény egyháztól a feudális társadalom és a király vezette állam eszmei megtámasztását várta el. Az állam politikai struktúráját is átalakította, fejévé az addigi szeniorátus fejedelem helyett az első szülött királyt helyezte, az informális fejedelmi tanácsot pedig egy formálisabb és képzettebb testülettel váltotta fel. Kiépítette az állami intézményeknek korábban nem létező struktúráit, a közigazgatást, a törvényhozást, a bíráskodást, az adóztatás rendszerét.

Az István előtti magyar állam Európából nézve a következő képet festette: jött egy csapat lovas félnomád nép keletről, elfoglalta a Kárpát-medencét, belakta azt, és igényt tartott a terület fennhatóságára. A fennhatóságra nem kértek engedélyt a nemzetközi közösségtől, egyoldalúan deklarálták azt. Mármost ezt a diplomáciai hiányosságot volt szükséges pótolnia. Ezért fordult kora Európájának legnagyobb világi hatalmaihoz, a bizánci, illetve a német-római császárhoz, valamint a legnagyobb szellemi hatalomhoz, a(z akkor még valóban egyetemes, osztatlan) keresztény egyház fejéhez. István a területi fennhatóságnak, a magyar állam létének elismerését kérte tőlük. Mivel a magyar fennhatóság kész tény volt, az európai partnerek nem mondhattak nemet. Amit elvártak cserébe, az az államhatárok viszontelismerése volt. Vagyis, hogy a magyar állam tartsa tiszteletben a két birodalom szuverenitását, mondjon le a velük szembeni területi igényeiről. A hadjáratot beszüntetésébe István könnyen beleegyezett, Merseburg és Augsburg sikertelensége után amúgy is megritkultak a zsákmányszerző támadások. Az európai stabilitás biztosításához továbbá szükség volt a magyar állam európai keretekbe illeszkedésére. A stabilitást, a békét, a nyugalmat a korban az erkölcsi egység biztosította, aminek a keresztény egyház nemzetközi, államok feletti szervezete volt a garantálója. A kereszténységnek nem csupán meghonosítása, de egyből államvallássá emelése jelentékeny változást jelentett a magyarországi vallási életben. Ezzel együtt István vállalta a kihívást. Nagysága abban is megmutatkozott, hogy képes volt lavírozni a két birodalom között, anélkül, hogy elköteleződött volna az egyik mellett, és megsértette volna a másikat. Pedig mindkettő igyekezett befolyása növelésére használni az újonnan elismert államot. (És az egyházszakadás is küszöbön volt.) A kettős koronafogadás ennek a külpolitikának, illetve az állami függetlenségnek a szimbóluma a maga korában.

István emlékezetében az államalapító és a keresztény király mellett (illetve általuk) ott van a hagyományteremtő jelzője is. István valóban a feudális társadalmú és keresztény államvallású Magyarország letéteményese, egy ezer évig eleven hagyomány alapítója. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogyan érte el ezt: egy radikális hagyománytöréssel. A feudális társadalmat csakis a félnomád struktúra megzabolásával érhette el, a kereszténység államvallássá tételét pedig a samanizmus tűzzel-vassal irtásával. Ha István királyt odaállítjuk a magyar történelem nagy hagyományalapítói közé, úgy teljes a kép, ha nem hagyjuk le a nagy hagyománytörők sorából sem. Előbbi csak utóbbi által volt lehetséges. Ritka személyiség, akinek mindkettő sikerül.

Kapcsolódó anyagok:
Radikalizmus vagy refeudalizáció

Szent István a kisboltban

  •  
  •  
  •  
  •  

One Comment on “István kettős öröksége”

  1. I. István hatalomra kerülését és a királyi hatalom megszilárdítását bajor apósa idegen haderővel támogatta. Ezt a “hagyományt” folytatta pl. I. Mátyás, Bethlen Gábor, Horthy Miklós és Kádár János is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük