Jászi Oszkár és a népiség

jaszioszkar

A 140 éve született Jászi Oszkár magát „szabad szocialistának” vallotta. Ez a „szabad szocialista” önminősítés – amelyet mai fogalmainkkal szociálliberálisnak nevezhetnénk – kifejezte, hogy elutasította a marxizmust, amelyik akkor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt hivatalos ideológiája volt. Ugyanakkor személyes vonzalmaiban saját pártja, az Országos Polgári Radikális Párt megalakulásáig a szociáldemokrata pártot érezte magához legközelebb. Egy évtizedbe telt, amíg Jászi rájött, hogy nézeteit akkor valósíthatja meg, ha saját pártot alapít, és nem a szociáldemokrata pártot próbálja meg a saját nézeteinek megfelelően átformálni.

Leghevesebben a magyarországi szociáldemokraták internacionalizmusát ostorozta, amelyik megakadályozta a párt vezetését a nemzetiségi kérdés fontosságának felismerésében. Szenvedélyesen vallotta, hogy a Kommunista kiáltvány mondata, miszerint „a proletárnak nincs hazája”, elavult, terméketlen frázis, mert nem lehet rá építkezni; csak arra jó, hogy feleslegesen bizalmatlanságot ébresszen a szociáldemokrácia iránt olyan emberekben, akik máskülönben akár az eszme szövetségesei is lehetnének. Ehelyett azt kell hangsúlyozni, miként Jászi írta, „hogy mi nem hazát veszünk el, de hazát adunk” a nyomorban élő embereknek, „kiknek csak pálinkájuk volt, de hazájuk nem”.

Ám a nemzetiségi kérdés felismerése nem jelentette azt, hogy Jászi méltányolta volna a területi autonómiára irányuló törekvéseket: sokszor leszögezte – és 1918-ig, a Dunai Egyesült Államok koncepciójának kidolgozásáig tartotta ehhez magát –, hogy „nincs antiszociálisabb gondolat, mint az, mely a már kifejlődött nemzettesteket fel akarná bontani alkatelemeire”. Az internacionalizmus nem jelentheti a nemzet és haza fogalmának elvetését, hanem a „kizsákmányoló patriotizmus” felcserélését egy „nemesebbel és fejlettebbel”.

Kezdettől fogva vallotta, hogy a szocializmus nem csak kenyérkérdés, nem pusztán a munkásság, és általában a szegény néptömegek ügye. A szocializmust olyan kulturális mozgalomnak tekintette, amelyben helye van az értelmiségnek, a polgárságnak, és általában mindenkinek, aki a dualista rendszer demokratikus és szociális átalakítását kívánja. Jászi „szabad szocializmusa” tehát többet is, kevesebbet is jelentett, mint az akkori hazai szociáldemokrácia. Elfogadta a szocializmus humanisztikus örökségét, de nem fogadta el a készen kapott dogmákat és az ideológiai fegyelmet. 1918-19-ben jött el Jászi ideje, amikor a Károlyi-féle népköztársaság idején a Nemzetiségi Minisztériumot vezette – ez volt az első és egyben utolsó aktív politikusi tevékenysége. Szinte a lehetetlenre vállalkozott: a türelmetlen nemzetiségi vezetőket meggyőzni a kisállamiság hátrányairól és a Magyarországhoz tartozás előnyeiről, a nem kevésbé türelmetlen magyar nacionalistákkal szemben pedig az ország föderalizálását védelmezni. Végül a „keleti Svájc” koncepció, az ország föderalizálása a kormányülésen megbukott, amely maga után vonta Jászi lemondását is.

Jászi az emigrációban kitartott egy anti-etatista, központi tervezéstől mentes, az önkormányzatiságon alapuló „liberális szocializmus” mellett, amelyik szocialista, de nem marxista, és patrióta, de egyúttal dunai föderalista is.

Az 1930-as években Jászit aggódással töltötte el, hogy mindenütt a központi tervezés különböző változatainak megvalósulását érzékelte (még Roosevelt New Deal-jét is a „bolsevizmus amerikai változatának” látta), és a fiatalság jelentős része bódultan esik a „fasiszta diktátorok” és „bolsevista basák” karjaiba. Rokonszenvvel figyelte a „kvalifikált” [sic!] anarchisták küzdelmét Spanyolországban, akik a polgárháború idején kétfrontos harcot vívtak a francóisták és a Moszkvából instruált kommunisták ellen. Jászi borúlátó értékelése megegyezett a libertariánus Friedrich August Hayek osztrák-angol közgazdász következtetésével; a tervgazdaságot mindketten a „szolgasághoz vezető útnak” tekintették – Hayek e címmel könyvet írt 1943-ban. Mindez tanulságos abban a tekintetben is, hogy értelmiségiek, akik egymással szembenálló szellemi táborokhoz tartoznak, ugyanazon gondolatra juthatnak, más premisszákból kiindulva.

Jászit egyre jobban foglalkoztatta a falukutatók feltűnése a magyar közéletben. Miközben egyre inkább kiábrándult a hazai és nyugati szocialistákból, akik nem az ő „liberális szocializmusát” támogatták, és a liberálisokból, akik lemondtak a tömegek neveléséről, úgy látta, ha valahonnan jöhet még remény, az a falukutatóktól jöhet. A liberalizmust és a szocializmust egyaránt alkalmatlannak tartotta, hogy leváltja az általa izzón gyűlölt Horthyt és rendszerét. Felismerte, hogy egy túlnyomórészt agrárállamban nem lehet demokratikus rendszert teremteni a földműves népesség nélkül, főleg a földműves népesség érzelmeinek ellenére! Erre intette az 1918-19-es népköztársaság kudarca is (amikor a nagybirtokosokon kívül a kommunisták, sőt a szociáldemokraták is támadták a földosztást), nem beszélve a Tanácsköztársaságról, amelyik több évtizedre meggyűlöltette a szocialista eszméket a parasztsággal. A parasztság gazdasági, politikai és kulturális felemelését a demokrácia alapfeltételének tekintette.

Jászi már a századfordulón is érzékenyen reagált a parasztság sorsára. Emberileg – ahogyan sok hozzá hasonló városlakó értelmiségit – mindig egyfajta, a szó jó értelmében vett romantikus viszony jellemezte a parasztsággal való kapcsolatát. 1926-ban azt írta Supka Gézának, hogy „az egyedüli alap, a honnan [sic!] javulás jöhetne: a magyar parasztság.” (1926. szeptember 4.)

Ez visszavezethető Jászi gyermekkorára, amikor orvos apja szekerén gyakran magával vitte beteglátogató körútjaira, és közelről látta a szatmári román, német és magyar falvakat. Jászit az emigrációban különös önvád gyötörte, amiért zsidó származású létére magára vállalta a polgári radikális irányzat vezetését. Mint írta Liebermann Pálhoz szóló levelében (1936. március 1.), „sokszor eszembe jut: ha kurtanemesnek, vagy akár csak paraszti sarjnak születtem volna, munkám hatása megezerszeresedett volna.”

Jászi szülei kikeresztelkedtek, de később sem tudott megbékélni saját zsidó gyökereivel, amelyektől szabadulni akart. Az antiszemiták az 1918-19-es összeomlás főfelelősének tekintették, és ez még inkább arra sarkallta a depresszióra hajlamos Jászit, hogy foglalkozzon a zsidóság kérdésével. Ezért utólag úgy értékelte, jobb lett volna, ha egy paraszti vagy dzsentri születésű állt volna a polgári radikális irányzat élén, és tragédiának tartotta, hogy ez nem így alakult. Valójában persze a származás kérdése mellékes volt, a polgári radikalizmus nem ezért, hanem a történelmi és társadalmi körülmények következtében szenvedett kudarcot 1919-ben. Mint írta, „míg a magyar paraszt nép nem szüli meg a maga vezérét, nem lehet változásokban remélni” (1926. szeptember 4.). Ám a parasztság vezetője nem jöhet kívülről: „nem hiszek a más osztály által kölcsön adott vezérekben.”

A szociáldemokrata Garbai Sándornak írott levelében (1936. június 18.) életképes szövetkezetek megalakítását javasolta, amelyek nem a parasztokra „rájuk erőszakolt” szövetkezetek – utalva a szovjet kolhozokra –, hanem olyanok, amelyeket a földművesek maguk hoznak létre, és megfelelnek „érdekeiknek és hajlandóságaiknak”.

Jászi hazai híveit meglepte, hogy mesterük a „népi-urbánus vitában” – ugyan némi bírálattal – a népiek mellett tette le a voksát. Supka Gézához írott levelében (1938. február 22.) úgy nyilatkozott, hogy rokonszenvvel kíséri Féja Géza és társai mozgalmát, és ez az egyetlen hazai irányzat, amelyből „új élet fakadhat”. Az emigrációban olvasta Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán és Erdei Ferenc könyveit. Első volt, aki angol nyelven írt a falukutatókról.

1944-ben is védelmébe vette a népieket. Hatvany Lajoshoz írott levelében (1944. március 5.) megjegyezte, hogy, bár akadtak közöttük, akik szélsőjobbra mentek, és gyalázatos dolgokat írtak a zsidókérdéssel kapcsolatban, sokan kitartottak a demokratikus erők mellett, és név szerint Kovács Imrét említette. Meggyőződéssel vallotta, hogy az új Magyarország „nem lesz bolsevik, csak egy narodnyiki [ti. narodnyik – P. Á.] szintézisen épülhet fel.” Rövid magyarországi tartózkodás után Jászi csalódottan vonult másodszori emigrációba, azzal a tudattal, hogy a kicsinyes pártgyűlölködés és a nemzetiségi sérelmek tekintetében az új köztársaság sem volt jobb, mint az általa gyűlölt Horthy-korszak. Elborzasztotta, hogy Romániában Juliu Maniu-t – akivel sok vitája volt a nemzetiségi kérdésben, de akit emberként tisztelt – letartóztatták, pártját, a Nemzeti Parasztpártot szétzúzták. A magyar népiek sorsáról sem lehettek illúziói. Jászi visszatért az Egyesült Államokba, és a népiekhez tartozó Szabó Zoltánnal később is ápolta a baráti kapcsolatot.

Forrás: Népi BLOG

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük