A mai nap során a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság megalakulásának 25. évfordulója kapcsán konferenciát szervezett, amelyen Jászi örökségével és hazánk külpolitikai irányváltásaival foglalkoztak.
Bevezetőjében Király Attila, a szervezet elnöke köszöntötte a népes hallgatóságot, külön kiemelte, hogy az elmúlt évek tapasztalatival szemben megélénkült a fiatalok érdeklődése Jászi személye iránt, holott ma már nem az a kérdés, hogy ki Jászi valódi örököse, hanem az a kérdés, lehet-e, kell-e még beszélni Jászi Oszkárról. (Kérdésünk se legyen: lehet is és kell is.)
A Szatmárnémetiből érkezett Végh Balázs Béla elmondta, hogy az elmúlt egy évben, a társasággal közösen sikerült elérniük, hogy Jászi Oszkár szülővárosában, Nagykárolyban emléktáblát kaphatott, továbbá egy emlékkonferenciát is szenteltek a radikális gondolkodó emlékének, aminek anyagai egy frissen alapított partiumi negyedéves folyóiratban olvashatóak, hozzáférhetőek.
Lengyel László külpolitikai előadását egy személyes anekdotával kezdte, miszerint számára, aki szabadkőművesek között nőtt fel, Jászi Oszkár egy élő és eleven családi hagyományt jelentett elsősorban, hiszen nagyapja Benedek Marcell és Jászi közeli barátok voltak.
Rövid előadásában, amiben a magyar külpolitikai mozgástér változásait vizsgálta, kitért arra, hogy véleménye szerint a Rendszerváltás nem 1989-ben kezdődött, hanem inkább a ’80-as évek elején, amikor a „kis-hidegháború” idején Magyarország közvetítő szerepet vállalt Kelet és Nyugat között, amiben nagyon fontos tényező volt az akkor jól kezelt menekültválság, a romániai magyar, majd az NDK-s németek kapcsán.
Elmondása szerint hazánk 1990 és 2010 között a látszat ellenére egy határozott euroatlantista vonalat vitt, ami egy nagyon világos és átgondolt külpolitikai doktrína volt. A sikerhez természetesen az emberi tényező is hozzájárult, miszerint 1995 és 2004 között összetételében és felkészültségében elsőrangú szakember garnitúra vitte a hazai diplomáciát.
Ugyanakkor Lengyel szerint több hibát is vétett a magyar külpolitika, amelyek felhalmozódása súlyos következményekkel járt. Egyfelől Antall József kijelentését a 15 millió magyar miniszterelnökéről elhibázottnak tartotta, mai napig jóvátehetetlen sebet ejtve a szomszédsági politikában. Ugyanilyen súlyos problémának említette Horn Gyula regnálását, aki 8 hónapig halogatta a Bokros-csomag bevezetését. Megjegyzem ezen a ponton a hallgatóság soraiban és bennem is „némi nyugtalanság” keletkezett, többen felszisszentek. Az MSZP-s időszakokból egyértelműen az „éles eszű” Kovács László érdemeit méltatta.
A magyar külpolitika irányvesztése szerinte már Gyurcsány alatt megkezdődött, akit „improvizációs szélkakasnak” jellemzett, továbbá azzal, hogy Gyurcsány kreatívan könyvelve hazudott Brüsszelnek és a saját népének mindenhol hiteltelenné vált és hiteltelen is marad.
A 2010 utáni fordulat megértését Orbánból vezette le, akinek alapvetően négy pontban fogalmazgató meg külpolitikai orientáltsága. Egyfelől az Orbán vezette jobboldal nem bízik az USA-ban, ami az első Orbán-kormány és Bush-adminisztráció közötti rakétatelepítési csörtére vezethető vissza. Másodszor Orbán tökéletesen meg van róla győződve, hogy Európában csak és kizárólag Németország szava a döntő, tehát Merkel asszonnyal kell jó viszonyt ápolni, az euroatlanti orientációt az USA gyöngesége miatt, pedig egy keleti nyitással kell pótolni. Közelebbről nézve a negyedik álláspont a határontúli magyarok kérdése, amiben a kormány tévútra ment azzal, hogy egyszerre szorgalmazta a kettős állampolgárságot és egyben segíti az autonómia törekvéseket.
Ez az orbáni diplomáciai képlet 2014 után annyiban módosult, hogy a miniszterelnök már Németországgal sem számol, hiszen egyre gyakrabban hallani, hogy Amerika mellett Európa is hanyatlik. Végezetül Orbánt egy olyan kisdiákhoz hasonlította, aki a hátsó padból folyamatosan csúzlizza a tanárt és a diáktársait, mivel pontosan tudja, hogy az EU-iskolából még soha, nemhogy senkit sem csaptak ki, de még igazgatói intőket sem osztottak ki.
Veres András elsősorban Jászi személyére és életművének befogadására koncentrált előadásában. Szerinte Jászi a liberális és a szociális eszmék szintézisében gondolkodott, ennek alátámasztására sokat és sokszor idézett Jászi írásaiból. Jászit nézetei alapján antifeudálisnak, antikapitalistának és nem utolsó sorban antimarxistának kell tekintenünk, nem lehet egyik vagy másik elképzelését kiemelni a többi rovására, mert akkor meghamisítódna a Jászi-képünk. Miért példaértékű ma Jászi Oszkár, tette fel a kérdés előadása zárszavában Veres, amire úgy válaszolt, hogy azért, mert egy belülről jövő, erkölcsi modernizációs parancs az, ami minden értelmiségit meg kell, hogy mozgasson – még akkor is, ha a politika akkor is és azóta is meglehetősen értelmiségellenes. Végül, de nem utolsósorban a mának üzenve elmondta, hogy Jászinak több hiába és tévedése volt, de a történelmi Magyarország feldarabolásáért nem lehet felelőssé tenni.
A szünet után Balázs Péter következett. Rendkívül érdekes, képes hasonlatokkal jócskán fűszerezett előadását egy éles felütéssel nyitotta: ma Magyarországon nincs külpolitika, ami van, az csupán a belpolitika meghosszabbítása. Ezért előadásában hazánk új külpolitikai kihívásait ismertette. Szerintem négy nagyobb egységbe lehet csoportosítani az aktuális teendőket. Elsőként a közel-keleti helyzetről beszélt, hiszen a szíriai polgárháború kiszélesedett, a térségi hatalmak mellett több nagyhatalom is feltűnt, bonyolítva a képletet. Az orosz, a török, a szaúdi, a kurd és az amerikai jelenlét mellett nehéz eligazodni, hogy ki kivel és ki ellen harcol igazán.
Másodszor kitért Oroszországra, amely a ’90-es évek gyászos örökségét kiheverve komoly expanzióba kezdett, ráadásul nemcsak a posztszovjet térségben. A putyini elképelésekről röviden azt mondta, hogy Ukrajna nélkül nem lesz Eurázsiai Unió, de Ukrajna jövője túlságosan kétséges, hogy bármit is lehessen minderről mondani.
Harmadikként a menekültválságot említette, amit rögtön két oldalról vizsgált meg. Egyfelől és egyben talán ez a legfelháborítóbb, a menekültek óriási üzletet jelentenek, ma már hatalmas piac alakult ki, ami „dollár milliárdokat kaszál a lelkeken”. Másfelől a török táborokból nemcsak szírek érkeznek, hanem jócskán vannak köztük afgánoktól kezdve mindenféle népek, így az Európába érkezőknek rendkívül vegyes motivációik vannak.
Végül, de az előzőekhez kapcsolódóan Európa több rendszerszintű válsággal is küzd jelenleg, amiben a legégetőbb lenne a belső dinamika rendberakása, mivel egyre nyilvánvalóbb az keleti és a nyugati EU-államok közötti feszültség és repedés. Mint mondta „egy olyan diplomáciai csapatra van szükségünk, aki Nyugattal szépen teniszezik, a Kelettel szemben jól boxol, de ha kell, csípőből tüzel”. Lengyel Lászlóra reflektálva elmondta, hogy a külügy személyi apparátusa 2010-ig nagyjából túlélte a káderforgót, mostanra azonban mind minőségében, mind összetételében alaposan lezüllött, a külügy jóformán „szóvivői feladatokat lát el”, elég csak a külügyminiszter személyére gondolnunk.
A rendezvényt Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatójának rövid bejelentése zárta, miszerint az Intézet könyvtárában és levéltárában elhelyezik és hozzáférhetővé teszik a társaság könyvgyűjteményét és egyéb iratait, így segítve a fiatalabb nemzedékeket.
Király Attila zárszavában mindenkinek megköszönte a részvételt, majd az elhangzottakat úgy összegezte, hogy hazánk bár mindig kénypályán mozgott és mozog, mindig volt és mindig lesz mozgástere, a mi felelősségünk, hogy ezt mennyire tudjuk kihasználni, ebben iránytűnek használhatjuk Jászi szellemi örökségét.
Korábban: Jászi Oszkár három árnyalata
