Kádár mozaik

Kádár János 33 évig volt országunk és a róla elnevezett rendszer mitizált-mumifikált figurája. 33 hosszú esztendő, újkori történelmünkben ezt a teljesítményt csak Ferenc József szárnyalja túl. Ha pályáját – ami lehetetlen – kulcsszavakban akarnánk összefoglalni, a következők jutnának eszünkbe: Rajk-per, 1956, gulyás-kommunizmus, reform, kompromisszum, Nagy Imre és hazajáró lelke, 1989. Szerkesztőségünk nem akar ítélet tartani, inkább arra törekedtünk az alábbi összeállítással, hogy ezt az ellentmondásos személyiséget megvilágítsuk olvasóink számára.

„A Kádár-ügy rejtély. Érthetetlen, hogy ez a „munkáskáder”, volt belügyminiszter, aki azért lett kegyvesztett, mert „szabálytalanságokat” fedezett fel a Rajk-perben, s ezt a pártvezetőségben élénken is szóvá tette, hogyan tudta elvállalni a Quisling-szerepet… Lehet az is, az oroszoknak sikerült őt meggyőzniük, hogy ennek a gyászos szerepnek vállalásával megkíméli a lakosságot a még nagyobb pusztulástól.” Franc Tireur; 1956

„A magyar helyzetre az a jellemző, hogy a magyar forradalom mögött álló erők visszavonultak, és a Kádár-kormány konszolidálódott. Azóta az a célja az új kommunista vezetésnek, hogy a szovjet fegyverek jelenléte mellett presztízseredményeket érjenek el.” Die Presse; 1960

„Magyarország diktátora, Kádár János – nyilvános megszólalásait tekintve – lapos, üres, locsogó: egy a sok, emberi lénynek csak külsejében mondható kommunista verkli közül. Ugyanez az ember – életútját tekintve – a ravaszság, árulás, kegyetlenség, jó humorú és emberszerető segítőkészség különös elegyének tűnik: mintha egy munkásosztálybeli Talleyrand-t látnánk, néhány Fouché-vonással dúsítva. Jómagam lehetségesnek tartom, hogy nevét majd a nagy államférfiaké között jegyzi a történelem.” Ignotus Pál: Kádár János – a felmentett hazaáruló; 1971

„Kádár János Magyarországot a kommunista táboron belüli leggazdagabb és legvirágzóbb országgá tette… Az a fajta pragmatizmus, amelyet Kádár a marxista homlokzat mögött – a Szovjetunió iránti tökéletes lojalitásának köszönthetően – belföldön meg tudott valósítani, kizárja azt a fajta cselekvési szabadságot, amelyet Románia merev belső ortodoxiájával vásárol meg a maga számára.” The Times; 1978

„Célja nem az volt, hogy restaurálja a sztálinizmust. Olyan vízió vezette, amelyet – banálisan egyszerű alapgondolata ellenére – merésznek kell neveznünk, különösen a szomszédos kommunista rendszerek tehetetlensége láttán. Felismerte, hogy a pártapparátus egymagában képtelen a hatalom biztonságos megtartására. Szövetkeznie kell mindazokkal a szakmai és intellektuális hierarchiákkal, amelyek az államosított társadalomban születnek, s a politikai monolittal összeegyeztethető érvényesülést kell kimunkálnia a számukra. Feltételezte, hogy a hatalmat csak erősíti, ha nem csupán egyfajta lojalitást tűr meg, engedetlenségnek minősítve a legkisebb eltérést is, hanem sokféle lojalitást ösztönöz.

Kádár trükkje az volt, hogy valóban bízott az államosított társadalom integráló-kapacitásában. S miután kíméletlen módon kétségtelenné tette, hogy a reformok csak felülről jöhetnek, s nem csaphatnak át politikai jogok követelésébe, a bürokraták mellé reformereket is beengedett a hatalomba. Szövetségi politikának nevezték el a hatalom bázisának ezt a kiszélesítését. Jelszava – furcsa történet ez – egy jézusi mondás lett. Lukács evangélista szerint az üdvözítőnek tanítványai hírül hozták: valaki csodákat tesz a nevében, holott nem a tanítványok közül való. Mit tegyünk vele? – kérdezték, talán harciasan feltűrve az ingujjukat is. Hagyjátok – mondta ő. – Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Haraszti Miklós: Kései bevezetés a kádárizmusba; 1981

„Egy népet segítettél megalázni

az orosznak. Függetlensége álmán

tipródsz fölényes közönnyel mint Pálffy,

Bach Sándor, Tisza Kálmán.

A szabadság csodaszarvasát űztük

négyszáz éve. De ki fut most utána?

Te érted el. Szívós vagy. Egy országot

toltál át Ázsiába.

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott

múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben

hallod-e újra, ahogy Rajk barátod

nyakcsigolyája reccsen?”

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után; 1981

„Kádár János mélységesen szemérmes ember, a szó legősibb értelmében. Sokat megélt, bölcs, öreg parasztok között találkoztam a leggyakrabban ezzel az alkattal. Akik szívesen beszélnek a termésről, a határról, a falu, a világ dolgairól, de mélységesen hallgatnak önmagukról. Nem mintha titkolnivalójuk lenne, de ösztöneik tiltakoznak a kitárulkozás ellen, nem óhajtják és nem is tűrik, hogy bárki behatoljon személyiségükbe. A lélek szemérme legalább olyan erős belső parancs, mint a testé.” Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel; 1982

„Figurája töprengő, kissé zavarban lévő ember arcát mutatja, aki próbálja megérteni a környező világot, de mintha érezné ennek a kudarcát, s átéli a magárahagyatottság érzését.” Varga Imre: Diszkréten vázlatokat készítettem; 1989

„Kádár János olyan politikai személyiség volt, aki a társadalmi érdekek igazságos rendezéséért szállt síkra. Elképzelései rokonszenvesek voltak számomra, egy olyan korszakban, amikor sok-sok olyan politikai ellenhatással kellett megbirkóznia, amelyekkel számolnia kellett, s amelyek szándékainak megvalósítását komolyan akadályozhatták. A politikusok tervei, persze, még a legnemesebb elgondolások sem valósulhatnak meg a maguk teljességében. Az utókort nem menti fel az alól a kötelesség alól, hogy az eredmények mellett, a tévedések, a hibák regisztrálása mellett a szándékokat is vissza kell igazolnia.

Amikor e század bonyolult történelmére gondolok, akkor ilyen egyéniségként értékelhetem Kádár Jánost is. Nagyon sokat tett azért, hogy a magyar nép jobban éljen. Szándékai valószínűleg távlatibb célokat vettek figyelembe. Nemcsak halálát érzem tragikusnak, hanem életét is. Mert vitathatatlan eredményei mellett látnia kellett cselekvési lehetőségeinek korlátozottságát. Ez pedig történelmi lecke mindannyiunk számára.” Csingiz Ajmatov: Humánus örökségét vállalva…; 1989

„Újkori történelmünkben kínosan ismerős a kényszerpálya fogalma. Kádár és korszaka esetében ez úgy érvényesül, hogy Magyarországnak 1948-tól – de igazándiból már 1945-től – nincs választási lehetősége: a szovjet hatalmi övezethez tartozik. Dokumentumokkal egyelőre nem bizonyítható, de valószínűleg hangzik: Kádárdöntését 1956 novemberének eslő napjaiban alighanem az a tény is befolyásolta, hogy az USA és a vele szövetséges hatalmak a kisujjukat sem voltak hajlandóak mozdítani a magyar forradalomért. Eisenhower elnököt és szövetségeseit kötötte az örökérvényűnek hitt jaltai megállapodás.

Hosszú országlásának éveiben Kádár is érinthetetlennek ítélte Jalta következményeit. Politikai képességeinek javát arra fordította, hogy az adott rendszeren belül találjon megalkuvásos lehetőségeket a rendszer javítása érdekében. A kompromisszumok robotosa: Kádárról szólva e jelzős szerkezet nyugati politológusoktól Aczél Györgyig sokan használták, s nem alaptalanul.” Sükösd Mihály: Kádár és kora; 1991

„A kádári kisember a gazdasági és politikai válságok ellenére szerette volna folytatni megszokott életét, a legvégsőkig ragaszkodott Kádár János személyéhez és rajta keresztül rendszeréhez. A Kádár-rendszer bukását a külpolitikai fordulat mellett – amely nélkül nem következett volna be – az életforma válsága okozta. A rendszert nem ideológiai, nem politikai vagy igazgatási intézmények integrálták, hanem az életforma. Ennek az életformának az alapjai eltűntek, ezért integrációs ereje megrendült.

A „homo kadaricus” végül azért nyugodott bele először Kádár menesztésébe, majd a rendszerváltásba, mert azt remélte, hogy Kádár nélkül, a Kádár-rendszer nélkül egy fordulattal folytatható a szeretett kádári életforma. A közvélemény nem radikálisan mást követelt, hanem a kádárizmus javított kiadását: nyugodt erőt, megbízhatóságot, kiszámíthatóságot, lassú és egyenletes, európai színvonalú növekedést.” Lengyel László: A kádárizmus alkonya; 2000

„Amikor mi, a demokratikus magyar baloldal vezetői és támogatói Nagy Imrét, a korábbi kommunistát, majd nemzetének függetlenség- és szabadságvágyával azonosuló, önmagával is küzdő hazafit, a mártír miniszterelnököt tekintjük példának, akkor muszáj válaszolnunk arra a kérdésre, mi a viszonyunk Kádár Jánoshoz és rendszeréhez. Nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra. Ez a két hagyomány történelmi értelemben összeegyeztethetetlen, politikai és morális tekintetben pedig kibékíthetetlen. Nem lehet is-is politikát folytatni, az egyikről beszélni, a másikról meg politikai szemérem vagy egyéb taktikai megfontolás miatt hallgatni. A magyar demokratikus baloldalnak választania kell Nagy Imre és Kádár János egymással szemben álló öröksége között, és büszkén kell vállalnia, hogy Nagy Imre politikai, szellemi örökösének tekinti magát.” Gyurcsány Ferenc: Szembenézés; 2007

„Kádár szentül meg volt győződve arról, hogy a magyar nép jövőjét csakis a szocialista rendszer, a barátság a Szovjetunióval garantálhatja. Mindenre hajlandó volt a világbéke megőrzése érdekében. Az idők múlásával aztán egyre világosabban látta, hogy az elzárkózás helyett a minél szélesebb együttműködés a célszerű a tőkés országokkal. Ezért aztán, ha nem is meghatározó, de egyre jelentősebb szereplőjévé vált a nemzetközi politikának. Divat lett meghívni. Utazásai felkeltették a világsajtó figyelmét. Pedig nem szeretett utazni. Jól leélte volna az életét a Budapest-Dobogókő-Balatonaliga-Gemenc négyszögben, ha hagyják neki.” Földes György: Száz év magány; 2012

Összeállította: Csókás Máté

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük