„Keresztény” család?

Jakab Attila 2016

Az utóbbi hetek közbeszédében központi helyet kapott a család, és benne természetesen a nők helyének és szerepének a problémája. Elvi oldalról közelítve a kérdést világosak a szemléletbeli különbségek. Egyik oldalon állnak az egyedi ember személyének, személyes döntésre való jogosultságának (individuumának) fontosságát kiemelők; másik oldalon pedig az egyént csak valamilyen kollektíva részeként, az általuk elképzelt és meghatározott szerepben elfogadni képes önjelölt normaadók. Ez utóbbi szemléletmódban értelemszerűen benne rejlik a másik birtoklásának az igénye: én jelöljem ki az illető helyét, határozzam meg a szerepét, és mondjam meg, hogy mit tegyen, mit gondoljon, mit érezzen stb.

A családról szóló közbeszéd és a megjelenített nemzetpolitikai és keresztényi normaigény alapjában véve azt tükrözi, hogy hazánkban komoly gondok vannak a családdal (mint intézménnyel), a család körül, és azon belül. Magyarországon a házasságok több mint fele (a többségében nők által kezdeményezett) válással végződik. Ellenben több tízezer esetben a konfliktus nem megoldódik, hanem áthelyeződik egy másik szintre. Ez többnyire az apák számára a gyermekükkel való kapcsolattartás tudatos és szándékos akadályozását jelenti az anya részéről, amit a szakirodalom „szülői elidegenítés”-nek nevez. Amikor tehát a mitizált és idealizált családot (a Család – Népesedéspolitikai és Kutatási Intézet meghatározása szerint) a „legfontosabb nemzeti erőforrás”-t – amelyben a gyermek döntően tulajdon, és nem önálló, érző személy ‒ a közpolitika piedesztálra emeli, akkor alapjában véve nyilvánosan beismeri azt, hogy sem ezzel, sem pedig más társadalmi problémával nem kíván szembenézni; azt a szőnyeg alá söpri. Nagyon sok esetben ugyanis kicsiben már a családban, az egyének szintjén is jelen vannak azok a problémák, amelyek a társadalomban is fellelhetők, és amelyeket a politikai hatalom esetenként ki is használ: felelősséghárítás és felelősség nem vállalás, a valósággal szembe nézni nem tudás / akarás, bűnbakkeresés, együttműködésre való képtelenség, zsigeri gyűlölet, irracionális bosszúvágy stb.

A család intézményének válsága természetesen nem sajátságosan magyar, hanem általánosabb jelenség (a katolikus Lengyelországban, Spanyolországban és Olaszországban folyamatosan emelkedik a válások száma), amire Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltek, és a családot, mint társadalmi valóságot és jelenséget, elmélyült társadalomtudományi kutatások tárgyává tették. Ezzel szemben a magyar politikai (férfi) közbeszéd az „elveszett paradicsom” szindróma mentén – és tökéletesen fundamentalista módon – legújabban egy idealizált és mitikus eredeti „(ős)keresztényi” család-állapot visszaállítását vizionálja, amikor a „keresztény erkölcs” a „család szentségét” volt hivatott hangsúlyozni és megjeleníteni (Kövér László). Mentálisan mindez annak a 7.-8. századi, válságokkal tarkított, bizánci korszaknak az irányába mutat, amikor a politikai hatalom (az ikonromboló császárok) magának vindikálta a hit tartalma meghatározásának jogát. Teszi mindezt egy olyan kontextusban, amikor is a hazai politikai (köz)életben az „erkölcs”-re való bárminemű hivatkozás teljesen okafogyottá, mondhatni anakronisztikusan abszurddá vált.

Minden bizonnyal alig ismert tény, hogy az első keresztény generációk számára, akiket mindenekelőtt a saját üdvözülésük és a Krisztusnak elismert Názáreti Jézus második eljövetele foglalkoztatott, a házasság és a család nem jelentett központi problémát. Elsősorban azért, mert mindez sokkal inkább társadalmi konvenció (mondhatni norma), mintsem vallási kérdés volt a Földközi-tenger medencéjének különböző kultúráiban. A Krisztus-hit pedig az esetek többségében a családdal való markáns szembefordulást is feltételezte, felvetette (pl. Lk 14,25; Mt 10,34-36). Ez végeredményben ma sincs másképpen, amikor valaki egyik vallásról áttér a másikra, esetleg vallásossá vagy vallástalanná válik. Hazai viszonylatban érdemes követni mindazokat a felekezeti és családi bonyodalmakat, konfliktusokat, amelyeket, pl. a Horthy-korszakban, a vegyes házasságbeli gyermekek felekezeti hovatartozásáért folytattak egymással a katolikusok és a protestánsok.

De hogy a kezdetek kezdeténél maradjunk: Jézus tanításában nem kapott szerepet a család. A házasságról is csak annyit mondott (Mt 19,3-12), hogy felbonthatatlan, kivéve a paráznaság (porneia, fornicatio) esetét. A keleti kereszténység ezért is engedélyezi a vétlen házastárs számára az újabb házasságkötést. Ellenben Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy a házasság kizárólag a földi élet valóságának a része, és Isten országáért érdemes lemondani a családi életről (Lk 18,29). Később Pál apostol sem fogalmazott meg semmiféle keresztény házasságteológiát, hanem csupán eligazításokat próbált adni a széthúzó korintusi közösségnek (1Kor 7,1-16; 25-40), hogy miképpen éljék meg a konkrét élethelyzeteket (házasélet, házasságkötés, válás, vegyes házasság), miközben várják Krisztus küszöbön levő második eljövetelét.

Az idő múlásával a társadalmi konvenciók és a Krisztus-hívőknek a környezetükhöz való alkalmazkodási igénye egyre erőteljesebben éreztette hatását. Ez minden tekintetben a feleség alárendeltségét jelentette, ami tökéletesen megfelelt a korabeli patriarkális társadalmi berendezkedésnek (Kol 3,18; Ef 5,23-24; 1Pét 3,1-7). Mindez egyértelműen Pálnak és a 2. századtól kezdődően egyre nagyobb teret és befolyást nyerő páli teológiai hagyománynak tulajdonítható. Ez a teológia még azt is kimondta, hogy az asszony „azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben” (1Tim 2,15). A magyar politikai közbeszédben megnyilvánuló mentalitás gyökereit itt kell keresni!

Összességében véve elmondható, hogy ami „keresztény” családmodellként él a köztudatban az tulajdonképpen nem más, mint a császárkori római birodalmi elitréteg legkonvencionálisabb felfogása a házasságról: férfi és nő életközössége elsősorban a fiúutód-nemzés céljából. Nem véletlen, hogy a keresztény közösségek társadalmi beilleszkedésének irányelveit és módozatait megfogalmazó ún. pasztorális levelek (1-2Tim, Tit) előírták, hogy a keresztény közösségek vezetői (episzkopoi) és szolgálattevői (diakonoi) szinte mondhatni kizárólag csak kipróbált, hiteles és példamutató családfők lehettek! Hiszen elsősorban ezek – és nem a nőtlen – közösségvezetők biztosíthattak valamiféle társadalmi elfogadottságot annak a kereszténységnek, amelynek meggyőződését és életvitelét a korabeli társadalom értetlenül és ellenségesen szemlélte. Ezzel az utódok mintegy szembementek Pál apostol azon kitételével, miszerint a nőtlen állapot magasabb rendű a családihoz képest!

Az sem mellékes, hogy a kereszténység első három évszázadában nem létezett semmiféle, sajátságosan „keresztény” házasságkötési forma sem. A házasságkötés teljes mértékben családi aktusnak számított, amit az egyház egyszerűen tudomásul vett, és jóváhagyott. Az első időkben nem a család (mint intézmény vagy társadalmi valóság) volt keresztény, hanem elsősorban a benne élő személyek voltak keresztények. És amilyen mértékben élték egyénileg a kereszténységüket, olyan mértékben volt ténylegesen „keresztény” a család.

Az általános társadalmi normaadási igénnyel fellépő „nemzeti-keresztény” politikai és közéleti szereplők vajon értik, érzékelik az árnyalatokat?

Forrás: Mammón szamara

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük