Kibernetikus szocializmus

cybersoc

Manapság sokaknak a vér is meghűl az ereiben, ha valaki azt javasolja, hogy legyen szocializmus. Az első érvük a szocializmus ellen az, hogy az rossz, mert diktatúra. Ezzel az érvvel nem is fogok foglalkozni: a szocializmus egy gazdasági rendszer, ergo teljesen értelmetlen itt diktatúráról vagy demokráciáról beszélni. Ezen kívül három fő ellenérv létezik: a profit-motiváció hiánya, a gazdasági tervek olyan mértékű bonyolultsága, amit az emberi agy nem képes felfogni, illetve a magánvállalatok nélkül az innováció hiánya.

Az első a profit-motiváció hiánya, mert hát ha nincsen profit, akkor nincs, ami motiválja az embereket, hogy jól dolgozzanak. Ez két szempontból is egyenesen hülyeség. Először is, a munkásoknak egyáltalán semmi köze sincsen a profithoz, a profitból csak annak származik haszna, aki osztalékot kap, vagy egyenesen megkapja a nyereséget. Tehát a munkaerő körülbelül 97-98%-ra egyáltalán nem vonatkozik a profit-motiváció, a maradékot meg pont az motiválja így, hogy minél több pénzt vehessen ki a cégből, így hát a profit egyenesen elvesztegetett potenciált jelent. Nem beszélve arról, hogy egy cég sikerességét nem feltétlenül a profitráta szabja meg – ha keveset termel, és csak fokozatosan eladja a cég gépeit, tehát leépíti a vállalatot, akkor magas lesz a profitráta, de a vállalat semmiképp sem sikeres.

Tehát a sikeres vállalat igazi megkülönböztetője a fenntartható fejlődés. Ez azonban makroszinten nem létezik – a vállalat akkor fejlődik, ha minél nagyobb lesz, minél több nyersanyagból minél több terméket termel. Ezzel pedig egyre növekvő sebességgel használja fel a Föld nyersanyagkészleteit és termel belőle szemetet, szennyezi a környezetet. Magyarán a kapitalista vállalatok fenntartható fejlődése fenntarthatatlan.

A második érv – amit egyébként 1920-ban kezdtek közgazdászok – az az, hogy lehetetlen ép ésszel felfogni a gazdaság komplexitását, és így meghatározni az árakat és a termelést. És való igaz: ahhoz, hogy Marx munkán alapuló értékelméletét valóra váltsuk, a gazdaságban termelt összes termék munka és anyagköltségére szükségünk lenne, és aztán az összes adatot egyetlen gigászi egyenlőség halmazba, vagyis mátrixba kellene felírnunk. Aztán ugyanezt még egyszer meg kéne csinálnunk, hogy a statisztikai adatok alapján felírjuk a termelési terveket. Aztán ezt hetente újra meg
kéne csinálnunk a kiigazítások miatt.

Példaként: az 1980-as évek elején a Szovjetunióban körülbelül 12 millió különböző terméket termeltek. Ezt egy cirka 150 billió (150.000.000.000.000) bejegyzésből álló mátrixba kellene felírni, amit aztán emberek milliónak több millió évig kellene számolniuk a végeredményekért. Legalábbis 1920-as technológiával. Ugyanis egy mai asztali számítógép ugyanazt nagyjából másfél-két perc alatt elvégzi. Ami lényegesen gyorsabb és pontosabb, mint amiről egy kapitalista gazdaság valaha is álmodhat (ahol hónapokig tart, amíg az árak körülbelül beállnak egy szintre, vagy mezőgazdasági termékek esetén akár egy évtizedig).

A harmadik érv pedig az, hogy ha az emberek nem hozhatnak létre saját vállalatokat, nem szedhetnek be jogdíjakat, akkor megáll az innováció. Nos, e tekintetben pont, hogy egy szocialista gazdaság van testhossznyi előnyben. Egy kapitalista gazdaságban, ha valakinek egy új, korszakalkotó ötlete van, akkor három dolgot tehet. Az első, hogy valahonnan összeszed annyi pénzt, amivel beindíthat egy céget, véglegesen kifejlesztheti a találmányát, aztán a konkurens cégekkel megharcolva világszerte árusítani kezdi. Nos, ez nagyon ritkán sikerül bárkinek is. Ha valaki a garázsában próbál gyártani néhány baráttal, és ez a tevékenysége bármennyire is veszélyeztetheti a dollár milliárdokat irányító versenytársakat, akkor az illető nagyon pórul járhat, vagy akár „baleset is érheti”. A második dolog, amit tehet, hogy eladja a szabványt valamilyen nagy cégnek. Feltéve, hogy a céget érdekli, és a cég úgy gondolja, hogy ez jót tesz neki hosszú távon. Mert ha az utóbbi nem igaz, akkor lehet, hogy egyszerűen csak megvásárolja a szabványt csak azért, hogy aztán megakadályozza a piacra kerülését. Erre nagyon jó példa, hogy Tesla vezeték nélküli energia-továbbítási módszere csak most „került elő”, cirka 80 évvel az után, hogy Tesla feltalálta. A harmadik, hogy az ötletét felteszi a netre
és levélben körbeküldözgeti, ezzel a világnak átadva tudását. Csak az utóbbinak már semmi köze nincs a kapitalizmushoz.

Egy (modern) szocialista államnak az illető egyszerűen besétálhat a marketing hivatal helyi irodájába, bemutathatja a találmányát, aztán, hogy eldöntsék, hogy hasznos-e, a marketing hivatal saját maga vége piackutatást, a mérnököktől megtudnák, hogy ez növelné-e a termelékenységet, a managerektől, hogy növelné-e a hatékonyságot, a fogyasztóktól meg egyszerűen, hogy megvennék-e. Ha a találmány hasznosnak tűnik a NÉP számára, akkor központi pénzen rögtön be lehetne vezetni. A terméket rögtön legyárthatnák, a gépeket rögtön üzembe helyezhetnék a gyárakban, az új módszert
rögtön bevezethetnék. Így tehát egy szocialista gazdaság jobban és azonnal reagálna az új felfedezésekre, ezzel sokkal innovatívabbá válva. Nem beszélve arról, hogy így az összes termelő egységben azonnal be lehetne vezetni ezeket, nem
csak egy cégben, ami mindenkinek jó…

És akkor egy-két szocialista kritika: van egy ország egy bizonyos méretű gazdasággal. Ez a gazdaság IMF hitelt vesz fel. Ezután az országnak nő a gazdasága, mert elköltötte ezt a pénzt. Kérdem én: ha a maximális kapacitás nem nőtt, akkor miért ne lehetett volna előtte is többet termelni? Illetve, ha amerikai bankok részvényekkel „játszadoznak”, annak miért kell egész Európát egy évtizedre válságba rántania? A válasz természetesen a kapitalista pénzügyi rendszerben rejlik, amely mesterségesen lent tartja a gazdasági potenciált, hogy az így keletkező többletet (a maximális potenciál és a valódi kapacitás közti rést) az uralkodó osztály meggazdagodására használja fel. Egy szocialista gazdaságban kizárólagosan a tartalékolásra létezne egy rés (2-3%-kal több vasércet termelünk, hogy ha bányaomlás történne, akkor ne álljon le az acéltermelés az érchiány miatt, stb), és így az összes kapacitás lényegesen magasabb lenne.

De térjünk is vissza a gazdasági tervekhez. A korábbi szocialista gazdaságoknak az volt a problémája, hogy az árak és a tervszámok nem tükrözték a valóságot, ezért ebben a tekintetben krónikusan gyengébbek voltak a kapitalista gazdaságoknál. Azonban a modern technológia ezt a visszájára fordította, méghozzá radikális mértékben. Fentebb már említettem, hogy a Szovjetunió árszínvonalát percek alatt fel tudta volna írni egy mai számítógép. Most itt leírom a módszert. Először is ehhez szükség van egy számítógépes rendszerre, ami az egész gazdaságot átfogja, minden cégben és a kormány összes hivatalában jelen van. Vagy ahogy köznyelvben mondják, szükség van az internetre. A második lényeges dolog egy sztenderd kódrendszer, ami a termékeknek egy szabvány számot ad. Köznyelvben vonalkódra. Ezután egy számviteli szoftver kell, amiben a cégek a saját számvitelüket vezetik és időnként az adatokat elküldi a tervbizottság számítógépeire. Jelenleg is az összes nagyobb vállalat egységesített számviteli programokat használ. Habár ezek nem lennének elengedőek a „kibernetikus szocializmus” céljából, egy új szoftver rendszer kifejlesztése, ami már megfelelő lenne, relatíve gyorsan és olcsón lenne véghezvihető (néhány hét és néhány millió forint, ami makrogazdasági szempontból „egy pillanat és aprópénz”).

Ezután a tervbizottság számítógépei összegeznék az adatokat és gigászi táblázatot írnának föl az összes megtermelt termékkel. Minden egyes sor egy terméket jelölne, és fel lenne sorolva, hogy az adott termék előállításához mennyi munkaidő és mennyi egyéb termék kellett. Ezután a számítógépek pillanatok alatt kiszámíthatják, hogy mennyi egy adott termék átlagos „társadalmi munkaértéke”. Magyarán, hogy mennyi a termékbe befektetett munka. Ezek után hasonló műveletekkel meg lehet tervezni magát a termelést, illetve, hogy a GDP hány százaléka menjen fogyasztásra, tőkebefektetésre és közszolgáltatásra, mint például oktatás és egészségügy. Tehát egy szocialista ország, ahol kibernetikus szocializmus van az úgynevezett „bürokratikus kollektivista államszocializmus” helyett, sokkal hatékonyabban tudna termelni, sokkal gyorsabban reagálna a külső behatásokra és így sokkal gyorsabban alkalmazkodna a gazdasági környezethez, de legfőképpen egy olyan jóléti államot hozna létre, ahol mindenki a munkájának megfelelően részesülne a javakból, és egyáltalán nem létezne elnyomó uralkodó osztály.

FORRÁS: A MI IDŐNK / 4/35

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük