Kína tényleg gyarmatosít a hiteleivel?

A liberális média visszatérő állítása Magyarországon is az, hogy Kína egyfajta adósrabszolgaságba taszít szegény államokat. A probléma ezzel az állítással mindössze csak az, hogy nem igaz. Miként azt kutatások is bizonyítják, a kínai bankok nyugati riválisaiknál jóval rugalmasabbak, fizetési problémák esetén hajlandóak átstrukturálni a hiteleket és még soha nem került sor arra, hogy lefoglaltak volna bármiféle nemzeti “vagyontárgyat”. Ennek ellenére is masszívan tartják magukat az ilyen jellegű híresztelések. Kína a hiteleivel tehát nem gyarmatosít, egyszerűen csak kiszorítja adott területekről az addig ott igazi hiénaként működő amerikai és európai kötődésű riválisait. Érdemes egy példán keresztül megnézni, hogy mindez miként is működik a valóságban.

Az egyik leghíresebb ilyen “kamu” az, hogy Kína Srí Lanka Hambantota kikötőjére tette így rá a kezét. Az tény, hogy egy kínai vállalat megszerezte a kikötő bérleti jogát, de nem valamiféle hitelcsapdába csalást követően, hanem úgy, hogy egyszerűen jobb ajánlatot adott, mint az euroatlanti érdekkörökből érkező riválisok, akik emiatt rendkívül bosszúsak lettek. Egyszerűen lemaradtak egy lehetőségről, amiatt, mert Kína sokkal többet fizetett Srí Lankának, mint amit ők kínáltak.

A kínai cég akkor nyerte el a város kikötőjének megépítésére vonatkozó megbízást, amikor nyugati cégek versenyéből az Egyesült Államokból érkező beruházók lényegében már kiszálltak. A kanadaiak tanulmányozták a kikötő megvalósíthatóságát, és megállapították, hogy a projekt életképes, azonban a fő aggodalmuk az volt, hogy veszíteni fognak az európai konkurenciával szemben. Képzelhetjük, milyen megdöbbenéssel töltötte el őket, hogy végül ezt a projektet Kínával szemben vesztették el. A legnagyobb meglepetést tehát elsősorban az okozta, hogy nem várt szereplő került képbe, aki alapvetően írta újra az ilyen esetekben megvalósuló forgatókönyveket.

A kiszolgáltatott helyzetbe kerülő országok nyugati irányból való újragyarmatosításának a lényege az, hogy ilyen esetekben áron alul jutnak hozzá jelentős értékekhez. Ezen a területen nemkívánatos egy olyan konkurencia, amit Kína jelent.

Hangsúlyozni kell azt is, hogy Srí Lanka adósságállományának nagyobb része nem Kínával szemben állt fenn. Elsősorban Japánnak, a Világbanknak és a de facto Japán vezette Ázsiai Fejlesztési Banknak tartoztak. Utóbbinak Japán és az Egyesült Államok a két legnagyobb tulajdonosa. Az ország külső adósságának közel 40 százalékát kitevő nemzetközi államkötvények után fizetett törlesztés súlyos költségvetési gondok elé állította Sziriszena elnök kormányát. Amikor ő hivatalba lépett, Srí Lanka jóval több adóssággal rendelkezett tehát Japán, a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank felé, mint Kína felé.
Soha nem volt semmiféle fizetési késedelme egyébként az országnak, de nehéz helyzetbe kerülve mentőcsomagot kértek a Nemzetközi Valutaalaptól és úgy döntöttek, hogy az alulteljesítő Hambantota kikötőt egy tapasztalt vállalatnak adják bérbe – ahogyan azt a kanadaiak javasolták – és így szereznek pénzt.

A Nyugatot természetesen soha nem is érdekelte komolyabban Srí Lanka, a financiális problémáik miatt sem hatódtak meg. A kikötő bérleti jogának értékesítése előtt “Srí Lanka elsüllyedhetett volna az Indiai-óceánban, és a nyugati világ nagy része észre sem vette volna” – fogalmazott Subhashini Abeysinghe, a Verité Research, egy független helyi agytröszt kutatási vezetője. Éppen ezért okozott meglepetést, hogy Kína feltűnése után a szigetország hirtelen a washingtoni külpolitikai retorikában előkelő helyre ugrott. Mike Pence alelnök elsők közt adott hangot aggodalmának, hogy Hambantota “előretolt katonai bázissá” válhat Kína számára. Ez természetesen egy újabb nevetséges állítás volt. Az esetleges militarizáció narratívája azért ostobaság, mert a kikötőbe csak egy nagy hajó tud be- vagy kilépni egyszerre, azaz katonai célokra használhatatlan. Ezt az amerikai Védelmi Minisztériumnak és a CIA-nak is tudnia kellett. Nyilván Pence is tudta, ha elolvasta a vonatkozó hírszerzési jelentéseket, azonban ennek ellenére mániákusan ezt hajtogatta.
A valóság tehát teljesen más, ha ismerjük a kikötővel kapcsolatos tényleges adatokat, azonban ezek a tények soha nem akadályozták meg azt, hogy a nyugati illetékesek folyamatosan terjesszék Kína-ellenes propagandájukat.

Az “adósságcsapda-diplomácia” fogalma Kínát mint alattomos hitelezőt és az olyan országokat, mint Srí Lanka, mint hiszékeny áldozatokat állítja be. Közelebbről nézve azonban a helyzet ennél sokkal összetettebb. Kína gazdasági terjeszkedése, akárcsak a belföldi fejlődése, inkább próbálkozás és kísérletezés, egy tanulási folyamat, amelyet gyakori kiigazítás jellemez. A hambantotai kikötő építése után például a kínai cégek és bankok megtanulták, hogy az erősnek tűnő politikai vezetők is bukhatnak, és hogy jobb, ha stratégiájuk van az ilyen jellegű kockázatok kezelésére. Most fejlesztik ezeket, egyre jobban felismerik az üzleti lehetőségeket, és visszavonulnak onnan, ahol tudják, hogy nem nyerhetnek.

Mégis mi a valódi oka annak, hogy ilyen intenzív kampány folyik Kína ellen? A valós indok természetesen gazdasági. A nyugati világ egyszerűen tart attól a konkurenciától, amit Kína nemzetközi építőiparban teremtett. Az elmúlt 20 év alatt a kínai cégek sokat erősödtek ezen a területen, amelyet azonban továbbra is Európa ural. Míg Kínából 27 cég van a 100 legnagyobb globális építési vállalat között, szemben a 2000-es 9-cel, addig Európából 37, szemben a korábbi 41-el. Az Egyesült Államokból 7 található ebben a Top 100-ban, szemben a két évtizeddel ezelőtti 19-cel.

Az események, amelyek ahhoz vezettek, hogy egy kínai vállalathosszú távú bérleti jogot szerzett egy Srí Lanka-i kikötőben, sokat elárulnak arról, hogyan változik a világunk. Kína és a vele partneri kapcsolatba kerülő országok egyre jobbak az egymással való együttműködésben és emiatt az USA és az EU globálisan szorul ki mind nagyobb területről világszerte. Az amerikaiak és a velük együtt tartó európai uniós országok tehát nem véletlenül rendkívül arrogánsak és indítanak világméretű lejárató kampányokat.

Készült a The Atlantic cikke alapján.

BV
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •