Kint is, bent is

herczog

 

 

A hazai EP-képviselők első generációjához tartozóként emlékszem a számtalan, a  magyarok alacsony EU-tudatosságáról szóló  folyosói beszélgetésre a delegációban dolgozó kollégákkal.  A 2004-es csatlakozást követően lassan hozzászoktunk az áruk bőségéhez, ahhoz, hogy a schengeni bővítés után szabadon utazhatunk a közösség egész területén, vagy ahhoz, hogy időről-időre beleszólhatunk az Unió működésébe. Az EU lassan az életünk részévé vált, mondhatni unalmas lett. Maradtak azonban a tények: az uniós intézményrendszert kevéssé ismerik, és bár a csatlakozást jelentős többség támogatta, kevesen értik és tudják, hogy milyen valódi előnyökkel jár hazánk számára a tagság.


2011 első felében, az Unió soros magyar elnöksége idején abban reménykedhettünk, hogy megfordul a széljárás, mi, magyarok is megtapasztaljuk végre, milyen érzés, amikor Európa ötszázmillió lakosa ránk figyel, amikor mi alakíthatjuk a dolgok menetét, amikor jelentős döntések megszületése felett bábáskodhatunk. Nem így lett. A magyar elnökségi félév – szóljon bármekkora hangerővel a kormányzati sikerpropaganda – csúfos kudarccal zárult. Nem a lezárt dossziék, a tárgyalási sikerek száma volt kevés. Sokkal inkább kudarcos, hogy elnökségünk alatt sikerült Európát magunkra haragítani, az ország megítélését porig rombolni, és elszalasztani jó pár lehetőséget. Abban legalább biztosak lehetünk, hogy a 2010-es kormányváltást követően megkezdett, öncélú és ártalmas “szabadságharc” nyomán ma már a magyar lakosság nagyobb hányada számára cseng ismerősen többek között az Európai Bizottság neve.


Nem látok a kormányfő fejébe, így nem érthetem, mit miért tesz. Nem tudom, miért távolítja el az országot Európától, miért nem fogadja meg azoknak a tanácsát, akik a költségvetési deficit felszámolásához hozzásegítő forrásokon ülnek, akik egy kis levegőhöz segítenék hazánkat. Azt sem értem, hogy miért nevezik gazdaságpolitikának azt – ahelyett, hogy a kétharmad történelmi esélyét kihasználva hozzálátnának az államháztartás reformjához –, ha a Matolcsy-tárca ötletrohamai nyomán az egyre vékonyodó, még dolgozó réteget, illetve  a vállalkozókat, munkaadókat adóztatják meg újabb blikkfangos adónemekkel. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy mindezt miért teheti meg ma a magyar miniszterelnök? Azért, mert az Unió még mindig idegen és népszerűtlen, mert a válságból kivezető utat tétova kézzel keresi, miközben a világ többi része cselekszik, mert nem érzik úgy az emberek, hogy családjuk, vállalkozásuk egzisztenciáját biztonságban tudhatják az EU védőszárnyai alatt.


Orbán ezt a népszerűtlenséget, bizonytalanságot használja ki napról-napra, miközben kettős beszédével a választókat az EU ellen hergeli. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a ma kevéssé népszerű Európa a konzervatívok Európája. A tagállamok többségében konzervatívok kormányoznak, ennek köszönhetően a sok esetben a végső szót kimondó, a közösség haladási irányát meghatározó Tanács, és a “kormányzó” Bizottság összetétele is konzervatív, csakúgy, mint az EP-képviselők többsége is a Néppárt soraiból kerül ki.


A jó hír az, hogy ez a konzervatív irány megfordulni látszik. E sorok olvasásakor már világos lesz, hogy a francia szocialista Hollande-nak sikerül-e kiütnie a nyeregből Sarkozy-t az elnökválasztáson – reményteli első fordulós szereplése azt jelzi, hogy igen –, és ezzel felbomlik-e a brüsszeli folyosói szlengben csak
Merkozy-nek emlegetett tömb, a két konzervatív magország kényes dacszövetsége. Mert Európának új irány kell! Az európai baloldal folyamatosan hangsúlyozza, hogy a kizárólagosan megszorításokra, a költségvetési műveletek fegyelmezésére alapozott gazdaságpolitikát, amelyet a konzervatív Tanács folytat a válság kirobbanása óta, fenntarthatatlan. Meggyőződésem, hogy a megszorítások rövidtávon alkalmasak a piacok megnyugtatására, a közös valuta értékének megőrzésére, de hosszú távon komoly gátat képeznek a növekedés, ezáltal a foglalkoztatás bővítése, a munkahelyek megtartása és teremtése előtt.


Az európai polgárok közössége által közösen vallott értékekről sokat hallottunk mostanában a haladó sajtóból – sajnos, elsősorban a magyarországi történések kapcsán. Mégis, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a béke megteremtésének szándékával létrejött Európai Uniót nemcsak az értékek közössége – naivak lennénk, ha ezt gondolnánk –, hanem az idén 20. születésnapját ünneplő, 500 milliós lélekszámú belső piaca is egyben tartja. Jelzésértékű, hogy az EU közel 43.000 oldalas joganyagának nagyjából kilenctizede foglalkozik a különféle gazdasági kérdésekkel, ezek között a kereskedelemmel!


A zöldségesnél, a fodrásznál vagy a buszon számtalan beszélgetést csípek el arról, hogy a szabolcsi alma, a makói hagyma vagy az alföldi csirke és paradicsom helyett a boltok polcai az osztrák, német, olasz árutól roskadoznak. Addig nem fogunk előbbre jutni, míg a termelők azon keseregnek, hogy miért jön be hozzánk a külföldi áru, ahelyett, hogy azon dolgoznánk, hogy hogyan jusson ki a mi portékánk Európába. Csak összehasonlításképpen: a magyar polc tízmilliós, az európai pedig 500 milliós piactéren kínálja áruit. Ahhoz, hogy sikerrel jussunk ki az Unió piacára – magyarul: hazai munkahelyek ezreit teremtsük meg –, olyan területen kell csatát nyernünk, ahol győzhetünk. Senki sem írja elő, hogy a gépesített, méretei miatt dömpingáron termelő francia és német gazdaságokkal kell versenyeznünk az agrárium terén. Az sem biztos azonban, hogy finn mintára a high-tech iparágakban kell keresnünk a mi saját Nokiánkat. Aki megfordul Európa közértjeiben, az láthatja, hogy a legkelendőbb tisztítószerek és öblítőket az egyik multinacionális gyártó nyírbátori üzemében gyártják. Amikor a brit háziasszony bevásárol, a magyar munkás által gyártott öblítőt viszi haza. Azt gondolom, ez egy sikertörténet. Több ilyen sikertörténet kellene. Ehhez azonban vállalkozásbarát politika, a külföldi, munkahelyteremtő vállalatokat idevonzó gazdasági környezet és kiszámítható gazdaságpolitika kellene. Ezzel párhuzamosan lehetőséget kellene teremteni a kevéssé tőkeigényes, tudásintenzív területeken a hazai kkv-k felemelkedésére, nemzetközi piacra jutására. És, ami legalább ennyire fontos: a munkavállalók az európai munkaerőpiacon tapasztalható versenyképességét kell javítanunk a készségek, a nyelvtudás, a technológiai ismeretek fejlesztésével, és a rugalmasság és alkalmazkodás és a folyamatos tanulás készségének mind fiatalabb korban történő kialakításával.


A kormány jelenlegi gazdasági irányvonalát látva egy kissé borúlátó vagyok azzal kapcsolatban, hogy megértették-e az országot irányító erők az idők szavát.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük