Konok Péter történész beszéde a Szolidaritás Éjszakáján

szolidaritsejszaka

Kiüresedett szó ma a szolidaritás. Használják nyakra-főre, politikusok, a média, papok és jótékonykodó dúsgazdagok. De még azok is, akik többé-kevésbé komolyan gondolják, többnyire valamilyen egzotikus célt keresnek a szolidaritásuknak, vagy éppen kóbor kutyákat támogatnak. Önmagában ezzel nem lenne semmi gond – a szolidaritás, ha van valódi jelentése, át kell, hogy fogja az egész Földet és tulajdonképpen az egész élővilágot. Csakhogy miféle látványszolidaritás az, amelyet politikai vagy egyéb haszonszerzés mozgat, amelyik híveket toboroz, vagy amelyiknek legfőbb oka az, hogy az emberek a lehető legkényelmesebb módon megnyugtassák lelkiismeretüket.

Milyen rendszer az, ahol az adakozók gesztusai gyakran megalázóak, ahol fintorogva kikerülik azokat az elesetteket, akik a legközelebb vannak, mondván: ők biztos maguk tehetnek a helyzetükről. Márpedig ha ez az alapvető szolidaritás hiányzik, az hiteltelenné, hazuggá tesz minden más szolidaritást, legyen szó afrikai éhezőkről vagy kivert kutyákról. A korlátozott, finnyás szolidaritás, az emelt díjas sms-ek szolidaritása valójában csak menedék, az átfogó emberi szolidaritás hiányérzete.

Úgy tartják, hogy a kunyhó attól lesz elviselhetetlen, mert mellette áll a palota. De miféle világ az, ahol sokaknak már kunyhó sem jut az elnéptelenedett paloták tövében? Miféle világ az, ahol otthontalan emberek kószálnak kétségbeesetten az embertelen otthonok körül? Ahol – mint Szathmári Sándor Kazohiniájában – „a lakás kiszorítja az embert”?

Miféle torz, emberellenes rendszerben élünk, ahol az embernek nem alapvető joga az élet, ahol az, aki megszületett, csak akkor jogosult létezni, ha hasznot hajtó tagja egy olyan társadalomnak, amiből mások húznak hasznot, ahol önmagában az, hogy ember vagy, nem jogosít fel semmire? És milyen világ az, ahol gyakran még ezt a lehetőséget is megvonják tőled? Ahol mindenki csupán annyit számít, amennyiben munkaerő, és ha nincs szükség a munkájára, akkor rá sincs szükség: leírhatóvá, kiselejtezhetővé válik, problémát jelent, olyan gondot, szégyent, amelyet a hatalom igyekszik minél inkább eltüntetni szem elől? Szabad társadalomról beszélnek nekünk – de miféle szabadság az, amelyikben szabad alternatívaként az éhenhalás, az aluljárókban lakás, az utcán megfagyás is ott szerepel a lehetőségek között? Valóban el kellene hinnünk, hogy akad, aki ezeket szabadon, önként választja?

Hozzászoktunk, hogy – akár képzeletben, akár valóságosan – mindenre árcédulát ragasszunk. Tárgyakra, tettekre, gondolatokra, emberekre – mindennek megvan a maga csereértéke, a maga ára, vagy ahogy mondani szokták: „nincs ingyenebéd!” Pedig ha ezt elfogadjuk, akkor mindent elfogadunk. Ha nem háborodunk fel újra és újra azon, hogy a világtörténelem legpazarlóbb társadalma, a mérhetetlen gazdagság társadalma, az eszeveszett, romboló termelés társadalma egyben a legmélyebb nyomor és a legsötétebb embertelenség társadalma is, akkor mi magunk is megerősítjük ezt a valóságot. Amíg nem látjuk át, hogy a saját problémáink összefüggenek mindenki más problémáival, amíg lelkesen belevetjük magunkat a mindennapok versenyébe, ahol mindig lesznek vesztesek és győztesek, addig valójában mindannyian vesztesek vagyunk. Amíg nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni a nyomort magunk körül, milyen alapon gondoljuk, hogy mások majd törődni fognak a mi nyomorunkkal?

Egy ilyen szolidaritási akció több, mint egyszerű gesztus. Több, mert néhányan jóllakhatnak. De főleg azért, mert megpróbálja ébren tartani azt a valódi emberi szolidaritást, ami nem az alamizsnálkodásban éli ki magát, hanem az a lényege, hogy igyekszik másként szemlélni a világot. Mert a világ lehet másmilyen. Rajtunk múlik, és ez az egyetlen esély.

ELMONDTA: Galba-Deák Ádám

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük