Kortársunk-e Marx?

communist20party

Marx születésének 195. és halálának 130. évfordulóján felvetődik a kérdés: mennyiben tekinthető kortársunknak Marx, pusztán elmélettörténeti érdekesség avagy ma is eleven, vitára és továbbgondolásra késztető elmélet. Marx megértéséhez – úgy gondolom – a szocializmus-felfogások problémáján keresztül vezet az út, előadásomban rövidem megkísérlem felvázolni, mit érthetünk szocializmus(ok) alatt?

Szocializmus jelenti egyrészt a Marx előtti szocialista elképzeléseket, magát a marxi elméletet, a szociáldemokrata munkásmozgalmat és végül a szovjet rendszert.

A Marx előtti, utópikus vagy archaikus szocializmus elsősorban a tulajdon elleni lázadás volt. Eszmei gyökere Rousseau traktátusa a tulajdon keletkezéséről, nem a köztulajdont óhajtja szembeállítani a magántulajdonnal, hanem az ún. szabad javakat. Saint-Simon elképzelése szerint a gépi termelés egyszer eléri azt a szintet, hogy olyan mértékű árubőség alakul ki, amely irrelevánssá tesz mindent tulajdont.

Az utópikus vagy archaikus szocializmus a tulajdon mellett a kialakuló gyári munkahierarchia ellen is lázad. Forradalmi radikalizmussal utasítja el mind a feudális világot, mind a bürokratikus gyári munkafegyelmet. Társadalmi bázisát a gyár előtti bérmunkás és napszámos elemek, ill. azok a mesterlegények képezik, akiknek kevés s reményük, hogy „felszabadulásuk” után önálló kisegzisztenciák lehessenek.

A mozgalom nem romantikus, nem a régi kézművességet sírja vissza, hanem olyan gépi termelés lehetőségét keresi, amelyik nem hierarchikus keretek között zajlik. Ezt keresi eredeti értelmében Fourier falanszter-koncepciója és Owen gyártelepe.

Az 1848-1849-es forradalmak lezárultával a fejlett világban végleg megcsontosodik a gyáripar, az ipari munkásság ennek a talaján áll, a szervezett szociáldemokrata mozgalommal együtt. Itt jegyezném meg, hogy 1848 nem érthető meg csak és kizárólag a helytörténetírássá szűkült nemzeti historiográfiák módszerével. Világtörténeti szempontból egy olyan kontinentális forradalmi hullám esztendeje, amelyik egyik oldalról lezárta a polgári forradalmakat, másfelől felvillantotta a proletárforradalom lehetőségét, átcsapást világforradalomba.

Itt vessük vizsgálódásunkat Marxra. A múlt század közepén Marx „csalhatatlansága”, utolsó harmadában Marx tévedései álltak az érdeklődés középpontjában. Ezzel kapcsolatban Marx valóban úgy hitte, hogy 1848 tovább radikalizálódhat és átcsaphat egy világméretű forradalomba. Reménye meghiúsulása után a kapitalizmus mélyebb elemzésével rájött, hogy az átmenet hosszú lesz, több nemzedék új meg új erőfeszítését megkívánó forradalom-sorozata.

Szokás felemlegetni, hogy Angliában, az akkori legfejlettebb tőkés országban várta a forradalom bekövetkeztét. Az eredeti megfogalmazás megtévesztő: „A válságok először a kontinensen hoznak létre forradalmakat, azok alapja Angliában van. Erőszakos kitöréseknek természetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtagjaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forradalmak Angliára valóvisszahatásának foka egyszersmind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat.” (Marx: Osztályharcok Franciaországban, 1850. MEM 7, 93.) Remélem látható, hogy Marx a perifériákról várta a forradalom bekövetkeztét – élete vége felé Oroszországból –, de ennek sikerét attól tette függővé, hogy mennyiben képes átcsapni a centrumba.

Ennél is fontosabb, hogy Marx nagyon helyesen úgy látta és magam is úgy gondolom, hogy a szocializmus vagy kommunizmus nem „egy állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételeiből adódnak” (Marx-Engels: A német ideológia, 1846. MEM 3, 38.)

De idézhetném Bibó Istvánt is: „A szocialista forradalom lényegében nem mond mást, mint azt, hogy amiképpen a született rang társadalmi funkciója túlélte magát, és felszámolandó – ahogy ez megtörtént a polgári forradalomban –, azonképpen a született vagyon társadalmi funkciója is túlélőben van, és a műgonddal alkotó ember életformájának a teljes győzelme azt kívánja, hogy ne csak főispánságokat és királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a tényleges alkotó teljesítmény arányában ebben a munkában részt venni.”

Tévedni emberi dolog, senki sem csalhatatlan. Ugyanakkor Marx és Engels éleslátására ad bizonyságot egy 1850-es cikkük, amelyben a kaliforniai aranybányák felfedetése kapcsán ezt írták: „Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthagó és Alexandria, a középkorban Genova és Velence, ami eddig London és Liverpool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco” Nicaragua és Panama. „A vén Európa iparának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVI. század óta, hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll”. „Az egyetlen esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és politikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyolország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig van reá elég idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozását, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait.” (Marx-Engels: Szemle, 1850. MEM 7, 215.)

Az 1848-1849-es forradalmak másik hozadéka szociáldemokrácia megszületése volt. Az archaikus szocializmussal szemben az ipari munkásság harcát jelenti a magasabb bérekért, a jobb életfeltételekért. Klasszikus marxi megfogalmazásban: a „burzsoáziával szemben kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt. (…) Közös programot dolgoztak ki, közös választási bizottságokat alakítottak, közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak nekik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. (…) A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-rebuplikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa.” (Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája, 1852. MEM 8, 130-131.)

Ebből is látható, hogy a szociáldemokráciai nem akarja meghaladni a fennálló rendszer kereteit. Történelmi tette, hogy a munkapiacon a munkavállalók egymással szembeni konkurenciáját politikailag kiiktatva egységes piaci erővé tudja szervezni – semlegesítve a Ricardo által kifejtett klasszikus „vasbértörvényt”. Bizonyítja, hogy a gazdaságot, a gazdaság szereplőit a politikán keresztül komoly mértékben lehet befolyásolni.

A munkavállalói érdekérvényesítés eszköze a sztrájkkassza, amely a különféle szakszervezetek alapintézménye. Az állami segélykasszákat, Ferdinand Lassalle elképzelését, azért utasítja vissza, mert az állam ily módon rálátna a szakszervezetek erejére és tudna a kivéreztetésre játszani. Magyar vonatkozásban Táncsics Mihály Lassalle-hoz és az archaikus szocialista elképzelésekhez köthető, az Általános Munkásegylet elnöki posztjáról a fentebbi vita miatt (is) kellett lemondania.

A marxi tanokból építkező szociáldemokrácia, a sztrájkkassza fokozatos felöltődésével, ellentmondásba kerül saját ideológiájával. Az „Erfurti Program” a végcélt a szocializmusban jelölte meg, holott a gyakorlati cél, a munkás-érdekvédelem nem akarja meghaladni a rendszer kereteit. Innen az elhíresült revizionizmus-vita: Bernstein követeli mondják ki: „a mozgalom minden, a cél semmi”, vele ellentétben Rosa Luxemburg pedig a végcélt akarja látni. Természetesen a harmadikutas opció győz: minden marad a régiben (Kautsky).

A szociáldemokrata végcél-program, ha szabad így fogalmaznunk, a közszolgáltatások és az erre épülő állami tulajdon. Ez abból a régi, Colbert-re visszavezethető felismerésből fakad, a termelés háttérfeltételeit biztosító nagy beruházásokat állami és nem piaci szinten kell kezelni. Ezek ugyanis nagy befektetést igénylő, költséges, lassan megtérülő beruházások; ha magánkézben lennének, olyan magas áron adnák a szolgáltatást, hogy visszafogná a feldolgozóipar beruházásait és korlátozná a gazdasági növekedést. Gondoljunk itt a Roosevelt New Deal-jére és „Vörös Bécsre” és a Marshall-segély utáni Európa jóléti államaira.

Azt hiszem a már idézett Bibó látta és fogalmazta legélesebben – minden eredménye ellenére – a szociáldemokrácia kritikáját: „Nem bízom végül abban sem, hogy a szociáldemokrácia, hívei többségének minden hite és tisztessége ellenére is, jelen formájában képes volna érvényesen képviselni a liberális demokratizmus és a szocializmus valamiféle termékeny szintézisét. Bár ma a két nagy ideológiában való kölcsönös kiábrándulás folytán a szociáldemokrácia, a szakszervezetekkel együtt, lényegében a kapitalizmus intézményévé vált. Nem azért, mintha árulók és bérencek volnának, ahogyan a vád többnyire szól, sőt becsületesebben védik a munkásságnak az adott feltételek között védhető érdekeit, és becsületesen, a polgári pártoknál becsületesebben őrzik a felvilágosodott humanizmus örökségét. Hanem azért, mert teljességgel a legtávolabbi jövőbe napolták el, s még ott sem tartják eléggé számon a szocializmus legigazabban érvényes tartalmát, az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon felszámolását. Ehelyett elfogadták azt, hogy a nagyvagyon túlnyomó része a <munkaadó> hamis funkcióját kapja, és a munkásokat képviselő szakszervezetekkel való szabályozott viaskodáson keresztül a gazdasági élet egyensúlyának döntő tényezőjévé legyen: ezzel egy olyan, ostobán polarizált viaskodás került a gazdasági élet középpontjába, melyek közül az egyik fél a munkások jólétében, a másik fél az eredményes termelésben érdekelt, s kettejük között elsikkad az igazi probléma, a gazdasági élet egészsége ügyében való érdekeltség”.

Végezetül a szovjet rendszer – ami jóformán heterogén szerepet visz a szocializmusról alkotott felfogásunkban. A szovjet típusú modernizáló rendszerek, ellentétei mind az archaikus, mind a szociáldemokrata olvasatnak. A cél, a modern gyáripar kikovácsolása, az elmaradottság felszámolása. A modell lényege: a termelés bővítése azonos termelékenységű termelőeszközök számának növelésével, tehát a gazdaság extenzív növelése. A cél a modernizációs fázis kézbentartása, a politikai megrázkódtatások és megtorpanások nélkül. Történelmi analógiával élve: a feudális anarchiára választ adó felvilágosult abszolút államhoz hasonlítanám. Kivezetni az államot, felzárkózni, de maga a felzárkózás a modern világhoz képest egy elmaradottabb szintet képvisel. A szovjet rendszer ennyiben a második ipari forradalom szintjét tűzte ki célul és érte is el az 1970-es évekre. „Életfilozófiáját” tekintve teljesen a polgári mentalitás talaján állt, lévén a polgári társadalom alapjait rakta le, vagy erősítette meg a térségben. – Innen a nagy nosztalgia-hullám olyan a kispolgári életérzést megtestesítő írók után, mint pl. Krúdy Gyula. A fentebbiekből következik a szovjet-rendszer valójában szubmodernizáció.

Végignézve a hazai palettát, azt mondhatjuk, hogy a valódi forradalom holnapután lesz, új vagy újrapozícionált szereplőkkel, pártok romjain vagy pártok egyesüléséből és leszakadásából. Marx írja egy helyen: „Most úgy látszik, mintha a társadalom visszalépett volna kiindulópontja mögé; igazában még csak most kell megteremtenie magának a forradalmi kiindulópontot, azt a helyzetet, azokat a viszonyokat, azokat a feltételeket, melyek között a modern forradalom egyáltalán komollyá válik.” (Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája, 1852. MEM 8, 121.) Nincs mást tenni, várunk kell.

Elhangzott 2013. április 29-én a MARX MA konferencián

Csókás Máté

 

 

 

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük