Korunk szelleme: válságban a jóléti állam reménye is

Lekacagott a kocsis hozzám,

s ciceroneként járt a szája:

Ez a Rothschildék palotája”.

S én a hideg ülésre nyomtam

Lángoló, dühös orcám.

 

Ady Endre: A Rothschildék palotája

 

 

Hogy merre tart a mi világunk az először a közelmúlt eseményei miatt vált tagadhatatlan fontosságú problémává. A válság előtt még épphogy ki nem nevették egy filozófiai konferencián nálunk a felvetést, hogy a fejlett kapitalizmus élettartalma is limitált, talán átalakulásra szorul, és ha ez nem következik be (de lehet akkor is, ha épp bekövetkezik) egy kataklizma tanúi leszünk.


A kataklizmák még nem jöttek el teljesen, de előszelükhöz már hozzászoktunk, nekünk már ez az a Boreász, amit az antik költők olyannyira magasztaltak. A hideg fürdővízet is meg lehet szokni, ha a megfázás csak később következik be. A gazdasági válsággal, az Unió monetáris és kohéziós válságával együtt kiemelődnek azok a folyamatok, amik a jóléti állam, a fejlett kapitalizmus csúcsteljesítmény-ének hanyatlását látszanak maguk előtt görgetni. Nem Marx kísértete járja be már Európát, hanem minden meg nem értett komoly közgazdász, filozófus és szociológus egyesült kísértethadai, akik jó előre felírták a falra, hogy ideje szembenézni a problémákkal.

A kialakuló politikai rendszer {a fejlett kapitalizmus B. I.} nem tudja fejleszteni a termelőerőket anélkül hogy ne szorítaná vissza állandóan az emberi szükségletek kielégítését.” – írta Herbert Marcuse, Franz
L. Neumann fasizmuselméletére utalva a huszadik század negyvenes éveiben.1


Majd kifejtette, hogy mivel a termelőerők fejlesztése, azaz a profit növelése már csak a társadalom feletti ellenőrzés által lehetséges ezért aleghatalmasabb ipari csoportokmegpróbáltákmegszerezni a közvetlen politikai hatalmat, hogy megszervezhessék a monopolisztikus termelést.” Ez hozta létre a fasizmust.


Ez tulajdonképpen ezen a ponton egybevág annak a Claus Offének a későbbi nézeteivel, aki Marcusétől eltérően elvetette a kapitalizmus totalizálódásának lehetőségét. Offe felvette, hogy a hetvenes évek közepe óta, a gazdasági problémák, kisebb válságok miatt a jólét állam egy olyan neokonzervatív kritikája jelent meg, amit legegyszerűbb Thatcher és Reagen neveivel fémjelezni. Mindkettő a jóléti állam lefaragását kísérelte meg, jóllehet nem jártak teljes sikerrel.


Miért is van erre szüksége a társadalom egy rétegének? Mert a jóléti állam, – ahogy Offe kifejtette2akadályozza a profit növelését. Mondhatjuk azt, hogy irgumburgum, azért egy határon túl ne akarjanak már a pénzemberek többletprofitra szert tenni, de ez azt jelenti, hogy nem értjük a lényeget. A gazdaság vezetői, és a piacok maguk határozzák meg a gazdasági valóságot. A szükséges és helyes profit az, amit ők meghatároznak. Befektethetnének kevesebb haszonért is, de miért tennék ha elérhetnek nagyobb hasznot is?


Ezt jelenti a kapitalizmusban a piac függetlensége a politikától. (És a moráltól, vallástól, stb.) Korunkra az olcsó munkaerővel hódító távolkeleti országok a szabad versenyt kihasználva maguk alá gyűrték Európa és ÉszakAmerika gazdaságait. A felhalmozott tőke itt maradt, de a termelés java keletre helyeződött. Amíg a jóléti államnak az alacsony életszínvonalú peremterületekkel kell versenyeznie e versenyben nem nyerhet. Szakértelme, felhalmozott tőkéje, technológiája és szervezete az oldalán van, de a termelőerő az ellenfél oldalán áll, a többi előny, mint például a technológiáé pedig lassan elenyészik. Emlékszünk még a tankönyvekben látott Napoleon ellenes brit propaganda-karikatúrára? Britannia árukkal dobálja agyon a zsarnokot. Ma Britannia helyett Kína dobálózik az árui sokaságával és a Nyugat roskad össze alatta. A ’80-as években még lehetett nevetni a kínai árun, ami a színvonaltalanság kifejezője volt (de hihetetlenül olcsó) most még mindig olcsó de már kezd elég színvonalas lenni. Ma Kínából olcsó androidos tableteket veszünk, régen örülhetett valaki ha egy ruhát, egy gitárt megcsináltak megfelelően.


Ha tehát most a nyugati társadalom vezető rétege növelni akarja a profitot és megtartani a gazdasági pozícióit, nem várhat addig, amíg a fejlődő országok elérik az ő problémáinak szintjét, addig amíg muszáj lesz jobban megfizetni a kínai munkást is.


Azt mutatják korunk eseményei, hogy az elitek a piacon keresztül és a politikai hatalom megszerzésével akarják kényszeríteni a kormányokat, hogy az ő akaratukat követve leépítsék a jóléti állam vívmányait. Már Hume figyelmeztetett arra a 18-ik században, hogy mi lesz ha az államok hitelekből fognak élni: a hitelezők, ez a nemzetközi, sehova se kötődő csoport fog diktálni nekik.


Márpedig az államok rászorulnak hitelezőikre, azaz a piacra, légyen az benső vagy külső. Azért, mivel az egyre kevesebbet termelő, amúgy is elöregedő Európa és a nemzeti grandeur álmaiba belefeledkezett USA nem tudják finanszírozni már jóléti rendszereik fenntartását, kibővítését. A kormányok ki vannak szolgáltatva a piac erőinek. Ha nem faragnak le a kiadásokból akkor leértékelik őket és drágább lesz az állam további finanszírozása. Ha szembeszállnak a pénzügyi vezető rétegek által eddig kiharcolt kiváltságokkal akkor ismét csak leminősítik őket, illetve politikai támadást intéznek ellenük. A leminősítés is csupán csak politika. Magyarország hitelminősítői rangja mindig alacsony volt, Izlandé szárnyalt, és ki csődölt be? Az USA adóssága akkora, hogy már rég leminősíthették volna, de azt mondják „bíznak az amerikai gazdaságban”. Persze hogy bíznak, tudják hogy egy leminősítést mindig politikai cselekvésnek fog venni az amerikai kormány és csúnyán megkritizálták az USA-t egyedül leminősítő S&P-t. A hitelezők egyértelműen megszorításokat fognak akarni, hogy biztos és jövedelmező befektetéshez jussanak. Ez viszont megint csak a jóléti állam leépítéséhez vezethet. Míg az állami bürokráciát folytonosan támadják az államtól független gazdasági arisztokrácia intézményei erősebbek és függetlenebbek mint valaha: ki vitatná a FED hatalmát Amerikában?


Az ún. jóléti államban, afogyasztóitársadalomban, amely egyúttalmunkatársadalomis volt, a munka által az egyén képes volt szükségleteit egy relatíve magas szinten kielégíteni, és kultúrjavakhoz jutni. Ma ebben visszafelé haladunk, ráadásul a létbizonytalanság miatt a még meglévő eredmények is kérdésessé váltak. Lehet, hogy napjaink felülírják a kapitalizmus második világháború utáni haladását, a fejlett, jólét Nyugat eszméjét. A „művelt polgár” eszményét pedig már a második világháború óta felváltotta a nagyipari módszerekkel gyártott univerzális tömegkultúrát fogyasztó, minden kritikai és a fennálló valóságot transzcendáló képességétől majdhogynem megfosztott „egyéniség”. Ez azért fontos, mert csak és kizárólag egyedül a kultúra adja az ember kritikai képességét. És a jó képzés. Ha haladtunk volna a korral és alapfokú szociológiai, politológiai és főleg közgazdasági ismereteket tanítanának legalább már a középiskolákban, akkor talán most némileg kisebb lenne a válság.


A ma fiataljai előttlegyenek bármilyen képzettekszámos országban ködös a jövő. Nincs már meg az a nyugodt érzés, hogy bizonyos diplomák bizonyos, jólfizetettjólfűtött karosszékű állásokhoz vezetnek, ahonnan a nyugati társadalom immár az ész valóságának tűnik.


Nehéz napok jönnek. Ezért szállta meg a nép egy része a Wall Streetet, ezért terjed ki ez a mozgalom lehetőleg minden nyugati nagyvárosra. Most nem néhány makacs baloldali értelmiségi rázza a csörgőket. Amerika szerte keményen dolgozó emberek sokasága vesztette el a munkáját, házát. (Nálunk a frankhitel veszteseit gyakran demagóg módon luxuskiadásokban fetrengő túlköltkezőknek prezentálják. Erre nézve természetesen semmilyen bizonyítékuk sincsen ha leszámítjuk a „szomszédom is” típusú érveket…) Ezeket a házakat tulajdonosaik, (természetesen a bankok) akár le is dózerolják egyszerűen, hasonlóan ahhoz, amikor a kávét a tengerbe öntötték: a magántulajdon szent, amiért pénzt nem lehet kapni inkább senkié se legyen, függetlenül attól rászorul-e valaki. A tulajdon ismét felmutatja isteni jellegét: az ember tartozik hozzá, nem ő az emberhez, fontosabb az embernél. Fiatalok költöznek haza a szüleikhez, egyelőre szögre akasztva az amerikai álmot: a független, munkájával valódi pénzt kereső, tágas kocsiban utazgató, jóléti nyugatiét, aki példakép, ideál volt a még államszocializmusban senyvedő kelet-európai kispolgár számára. Ez az ideál volt az, ami miatt sikk volt gyermekkoromban, a nyolcvanas években a csillagos-sávos lobogó pólókon, vagy akár a rágógumin, egy olyan, Amerikából származó (és a demokráciát is népszerűsítő) álom volt ez, ami talán épp Amerikában ér véget.


A jövőjüket elvesztett fiatalság, a diákok ismét élen járnak a tiltakozásban, esélyt adva arra hogy felelevenedjen a jobboldal hagyományos antiintellektualizmusa. Prófétikus szavak voltak a Fight Club (Harcosok klubja) Tyler Durdenjének szavai: „A történelem közepső gyermekei vagyunk, ember. Cél és hely nélkül. Nincs Nagy Háborúnk. Nincs Nagy Válságunk. A mi nagy válságunk az életünk.”


Ahippikmegint lázongnak, holott iphonjuk is van! – így reagálnak erre például az amerikai neokonok. (Miért is bűn egyébként hogy jól él az emberek egy része egy olyan államban, amelyik egyébként billiókat dobott ki értelmetlen háborúzásokra?)


Természetes, hogy mindenféle lázongás könnyen lesz magamutogatóvá, öncélúvá a modernitás viszonyai között. Természetes az is, hogy nem azok lázonganak elsősorban akik minimálbérből takarítanak: ők most is épp dolgoznak. De talán meg kellene várni a fiataloknak azt, amikor végleg kihullva a középosztályból már tiltakozni se lesz anyagi erejük? És tehetnek mást, minthogy utcára vonulnak, ha egyszer nekik nincsenek a kezükben azok az eszközök amelyekkel a pénzügyi elit zsarolja az államfőket? Egyáltalán: nem a demokrácia alapja-e az hogy az érdekeiben megsértettnek érzett nép az utcára megy? Vagy a „demokrácia” csak akkor fontos, ha a jegybank függetlensége kerül veszélybe? A népet csak akkor szerették amikor megbuktatta a királyokat? (Amikor aztán –mint 1848-ban Párizsban – a jogaiért tüntet, akkor már csőcselék és hozni kell Cavaignac tábornokot, hogy lövessen közéjük, mi?) Mindenki adja meg erre a kérdésre a saját válaszát.


Nem tudjuk mi lesz a jövő. Kialakulnake a politikum azon formái, amelyek szorosabbra vonják a gazdaság feletti ellenőrzést, és kialakule egy olyan életerős szolidaritás amely gátat vet a jóléti állam leépítésének? A társadalom különböző rétegei képesek leszneke közös érdekeiket felismerve lépni, vagy elitek fogják az apátiába süllyedt polgárok helyett a jövő kezükben tartani? Képesek leszünk megmaradni mi európaiak és az amerikaiak a haladás élén, megtartani és kibővíteni a Nyugat ideálját vagy visszahullunk valami második helyre és ideáljainkat cinikus beletörődés váltja ki? A nemzetközi befektető, a jegybankelnök, a bankigazgató lesz-e a jövő igazi arca, vagy a munkájából megélő átlagember?


Ne engedjük álmodni azokat, akik ezt hiszik hogy a piac által totálisan uralt társadalom képes lesz megőrizni a demokráciát, a kultúrát, a szociális biztonságot. Ha képes lenne, nem lett volna az 1929-es nagy gazdasági válság sem. Ne engedjük elhitetni velünk azt, hogy a piacláthatatlan kezemajd egyensúlyt hoz létre, hogy a munkabércsökkentés a foglalkoztatottság növekedését hozza létre: ezek a klasszikus-liberális közgazdaságtan lejárt szavatosságú álmai. Akik ezeket hangoztatják nagyon jól tudják miért teszik. Mert érdekükben áll. Ahogy az is – amit Rubini ajánlott – hogy spekuláljanak a forint, (de máskor épp a jen, az euro, a dollár) bedőlésére: jön abból is a pénz. Hogy kivel mi történik az ilyen spekuláció hatására, az már ugye nem közgazdasági tárgy, a befektető mossa kezeit.


Nemrég olvastam valahol, (sajnos nem tudom ki idézte) a kínai mondást: „Jósolni nehéz, különösen a jövőről.” A jövő paradoxonja azonban, hogy bár még nem ismerik, a jelenben küzdenek érte.

 

Bártfai Imre

1 Herbert Marcuse: Ész és forradalom, Gondolat, Bp. 1982. 471. o.

2 Claus Offe: Some contradictions of the modern welfare state, in: Claus Offe: Contradictions of the Welfare State, ed. by John Keane, Hutchinson, London, 1984. 147-162. o.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük