Le déserteur (A szökevény)

mali

Amikor az egész nyugati politikai elit, a médiák és persze a mindig mindenre kapható értelmiségiek „soha nem látott egységbe” tömörülnek egy kérdés kapcsán, mindig ajánlatos gyanakodni, hogy valami nincsen rendben. Union sacrée: persze, hogy megint háborút indítottak valahol. Noha a veszély, amelyet ezek a felfegyverezett őrültek jelentenek Mali népére, tagadhatatlan: elég bizonyíték minderre, hogy hatalomra jutásuk és őrült hatalomgyakorlásuk több tízezres menekülthullámot indított el az ország északi részéről. Az, hogy Mali népe a francia csapatok látva megkönnyebbült, teljesen érthető. A francia katonai beavatkozás, amennyiben valóban Bamako és Dél-Mali megvédésére korlátozódna (ahol végül is 6.000 francia állampolgár is tartózkodik), számos szempontból nagyon is védhető lenne. Azonban Dél-Mali megvédése egy dolog. Észak-Mali megtámadása pedig egy másik. 

Hiszen már most látszik, hogy a „Serval”-intervenció  támadó hadműveletet is jelent az „iszlámisták” által uralt Észak-Mali „felszabadítására”, azaz egy olyan hosszú háborút ígér, amely veszélybe sodorja a régió népeit. Itt már nagyon is kérdéses, hogy mindez segít-e az ott lakó embereken (számunkra csak ez a szempont) és magával hoz-e valamiféle békés kibontakozási lehetőségeket, vagy csak növeli bajt.  Ráadásul mindezt a teljes politikai elit és médiája nyelvében valamiféle iszlám-ellenes keresztesháború propagandája kíséri, amely elviselhetetlenné teszi a helyzetet.

Ismét.

Arra, hogy a francia szocialista elnököt, François Hollande-t ismételten irgalmatlan lódításon kaptuk, nem is térünk ki különösebben (nem véletlen, hogy Hollande példaképe az a François Mitterrand, aki nagyjából annyit hazudott mondjuk az 1981-es kampánya során, hogy hozzá képest Gyurcsány Ferenc tényleg „az igazságot szenvedélyesen kereső politikus”, hogy, mintegy rekviemként, a témában verhetetlen galamus.hu-t idézzük). Hollande a kampányban a leszámolást ígért az ún. FrançAfrique-kal, azaz azzal a szereppel, hogy a volt gyarmattartó Franciaország szerte a kontinensen, természetesen a saját gazdasági-politikai érdeinek védelmében,  „Afrika csendőre” szerepét játsza. Erre most itt van a mali háború.

Hollande könnyes szemmel ígérte meg az ún. euro-paktum újratárgyalását (azóta már Franciaország ratifikálta is a természetesen változatlan paktumot), a megszorítások végét (mások sem zajlanak), a szegényeket hátrányos helyzetbe hozó ÁFA-emelések eltörlését (emelték),  a romák durva zaklatásának végét (soha ennyi roma telepet nem számoltak fel, soha ennyi romát nem utasították ki), a bevándorlók helyzetének rendezését (a regularizáció szabályait még szigorították is, a kitoloncolási-kvótát – van ilyen! – megemelték), az önkormányzati választásokon szavazati jog adását a régóta az országban  élő külföldeiknek (elfelejtették), a híres 75 százalékos adó bevezetését (alkotmányellenesre sikerült írni, tehát csak egészen hülye magyar újságírók hiszik, hogy pl. Depardieu ez elől menekül),  munkavállalóknak kedvezőbb munkajogi törvények meghozatalát (éppen most vezetik be a munkahelyi „flexibilitás” rendszerét, amelyre a jobboldal két évtized alatt sem volt képes), de hát tényleg nem folyatjuk tovább.     

Ha egy pillanatra komolyan vesszük, hogy a most háborút indítottak tényleg Mali népével törődnek, akkor is erős kételyeink lehetnek arra nézvést, hogy vajon Mali helyzetének a javítására a háború lenne-e a legmegfelelőbb eszköz. A közelmúlt történelemi tapasztalatai (igen, Afganisztán és Irak) erősen kétségessé teszik mindezt: bármely területre vetjük pillantásunkat, elmondható, hogy a Nyugat civilizációs háborúja leginkább teljes katasztrófát hozott magával. Valamiféle központi vagy bármilyen, demokratikus hatalom igazából egyik országban sem működik, a gazdaság ott prosperál, ahol a nyugatiak hordják ki a profitot az országokból, a szegénység és a nyomor nem csillapodott, egyre világosabb, hogy a nőket sem lehet „bajonnettel felszabadítani” stb. stb.

Hányszor rágták már a szánkba (ma sem tesznek mást persze), hogy nincs választásunk: például azért kellett Afganisztán hegyeiben üldöznünk az iszlámistákat, hogy ne robbantsák a fejünkre a nyugati nagyvárosok metróit. Mégis úgy hagyjuk el Afganisztánt, mintha mi sem történt volna: a demokráciáról már nem sok szó esik, de azt mindenki tudja, hogy az ottani háborúnk katasztrófális következményekkel járhat Európára. Azaz nem segítettünk rajtuk, a magunk baját meg csak növeltük. Sőt: minden háború után (nálunk, Európában!) nem csak a veszély, hanem a mindenre kiterjedő állami felügyelet is nőtt, azaz a szabadság csökkent.

Mégis, most Mali kapcsán újra, szemérmetlenül újra ugyanazt mondják: a „terror ellen harcolunk”, „a Nyugat biztonságát védjük a Szaharában”, „célunk a terrorfenyegetés csökkentése”. Erre mi az első dolog, ami Franciaországban a háború elindítása után történt? Magasabb fokozatra állították az ún. Vigilpirate-ot, a terrorveszély fokát mérő lófasztudjamit, azaz gépfegyveres katonák lepték el a pályaudvarokat, turista helyeket stb. Olyan jól háborúzunk a terrorveszély ellen, hogy közben nő a terrorveszély. Bravó.

Meg hát gondolkodjunk már el egy pillantig, hogy mivel mossák az agyunkat, még ha minden burzsoá médiából ugyanaz is árad: a háború megkezdéséig az Észak-Malit megszállva tartó csoportok nem követtek el Malin, egészen pontosan Észak-Malin kívül terrorcselekményeket,  Európában ilyenre nem is nagyon készültek, sőt módjuk sem igen van rá. Mint a mostani algériai dráma is mutatja, a háború megindulása csak növelte a terrorveszélyt, a túszejtések valószínűségét és így tovább.

A háború bármely céljára vetünk egy pillantást, mindig a legkomolyabb kételyekkel kell szembesülnünk. A cél lenne Mali „területi integritásának” biztosítása? A helyzet az, hogy Mali a függetlenség elnyerése óta küzd ezzel a problémával, ennek semmi köze az iszlámistákhoz. Az észak-mali függetlenségi mozgalom a hetvenes évek óta hallat magáról, elsősorban éppen azért, mert a bamakoi központi kormány semmi sem tett a tuaregek követeléseinek rendezésére. Az utóbbi évek történései (katonai államcsínyek, teljes politikai bizonytalanság) éppen a mali állami struktúrák gyengeségét mutatták és elég komoly illúzió lenne azt gondolni, hogy ezeket egy külföldi katonai invázió fogja megoldani. Ráadásul Franciaország, a volt gyarmattartó, rajzolta ezeket a teljesen légből kapott állami határokat (ezek jelentik Mali eredeti gondjait, nem az iszlámisták!), valószínűleg nem ez az ország az, amely a leginkább hivatott arra, hogy a most megkérdőjelezett állami határokat védelmezze…

És persze az is kérdéses, hogy vajon milyen kormányt támogat most Franciaország Maliban, amely a „segítségét kérte”? A jelenlegi mali kormány egy katonai államcsíny révén jött létre a mali nép akarata ellenére, legitimitása több mint megkérdőjelezhető. Franciország az utóbbi hónapokban semmit sem tett azért, hogy Maliban bármi pozitív dolog is történjen, és erre a katonai intervenció a lehető legkevésbé adekvát eszköznek tűnik, mint az Elefántcsontpart esetében is láthattuk.

Ebben a helyzetben ki hihet komolyan abban, hogy a háború célja „a demokrácia visszaállítása Maliban”? És egyébként a lehető legkevésbé hihető, hogy Franciaország erre képes lenne, de akárcsak akarná is. A dekolonizáció óta Franciaország a lehető legkorruptabb, legelnyomóbb, legsötétett diktatúrákat támogatta szerte Afrikában: szimptomatikus volt, hogy honnan érkeztek Maliba az Afrikában tartózkodó francia csapatok. Idriss Déby Csádjából és Blaise Compaoré Burkina Fasójából, akiknél visszataszítóbb figurákat nehéz volna találni még Afrika történetében is. Természetesen mindketten francia támogatással kerültek hatalomra.

Jobb lenne őszintén beszélni: a „régió stabilitásának védelme”, a francia gazdasági érdekek (Total – olaj, Areva – uránium) védelmét jelenti, egy olyan régióban, ahol a Franciaország által megrajzolt állami határok tökéletesen fittyet hánytak az ottani népek etnikai viszonyaira. Elég ránézni a téképre: Mali vagy Niger úgy néz ki, mint egy homokóra, egy délnyugati rész a fővárossal és tőle irgalmatlan távolságra sivatagi területek. Ott van az ásványkincs. És a francia cégeknek ezidáig nem volt éppen ellenére a gyenge központi hatalom, mely révén például az Areva negyven éve minden megkötés nélkül hordja ki az urániumot, mint ahogy azt sem nagyon ellenezték, hogy a két ország központi hatalma ezeknek a cégeknek az érdekében kirabolja, földjüktől megfosztja az ott lakó tuaregeket. Eredetileg ezek lázadtak fel, akikhez csatlakoztak a különböző iszlamista csoportok, elsősorban Algériából és más fegyveresek, főleg Líbiából.

És máris a következő kétes féligazságnál vagyunk. Minden háború alapvető „kommunikációs” feltétele, hogy jól körülhatárolt ellenségképet rajzoljunk fel: esetünkben ezek lennének az iszlámisták vagy dzsihádisták. A helyzet ennél (mint részben már szóltunk róla) jóval, de jóval bonyolultabb. Különböző csoportokról van szó, eltérő célokkal és érdekekkel. Jelen vannak a Kadhafi volt tuareg milícistái, akik Maliba menekültek a bukás után, szalafista algériai dzsihádisták (GSPC), akik csatlakoztak az ún. maghrebi Al-Kaidához (AQMI), helyi tuareg függetlenségi harcosok, akik vagy iszlámisták, vagy nem, a törzsi szervezetüket veszélyben érző más helyi népek fegyveresei, városi fiatalok, akik a megélhetés reményében csatlakoztak valamely mozgalomhoz, drogkereskedők (kokain) miliciái, akik az Európa felé vezető utat kívánják biztosítani  – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Őket hívja Seres László a maga kifinomult bonyolultságval „iszlámista gengsztereknek”, ahogy például a az olasz maffia „katolikus” volt vagy Bugsy Siegel „talmudista”…

Azt gondolni, hogy mindezek egy homogén csoportot alkotnak, akiket összefűz a „nyugati értékek gyűlölete” (ahogy a Sereshez hasonló neokon gyújtogatók vélik) és eltökélt céljuk lenne a sária bevezetése a régióban: háborús propaganda csupán.  

Ma már látszik, hogy ha Mali Afganisztánná válik, akkor Algériára Pakisztán szerepét osztották ki a francia „stratégák”. Az is látszik, hgy ez mivel fog járni: az ország destabilizálásával, ahogy Pakisztán esetében is történt, azaz természetesen az algériai nép fogja a vérével megfizetni Franciaország háborúját. A volt gyarmatatartó már lassan fél évszázada nem ártott annyit az algír népnek, mint amennyire igazából képes, hát majd most.  

Persze Seresnek van igaza is, csak éppen nem abból az UZI-perspekítvából ahonnan ő néz mindent: valóban alapvetően nincs sok különség az Egyesült Államok iraki háborúja és a mostani francia „beavatkozás” (értsd: háború) között – persze csak a franciák, a nemzetközi baloskodó közönség hipokrízise szempontjából.  De a francia szélsőbaloldalról (leszámítva – mint mindig – az NPA-t) tényleg amúgy is elmondható, hogy minden imperializmus harcos ellensége, egyet leszámítva: a francia imperializmust. Például nem véletlen, hogy a Francia Kommunista Párt olyan mélységesen egyetértett de Gaulle külpolitikájával: de erről már máshol, hosszan szóltunk.  

Amúgy persze Seres esetében a szokásos neokon kemény hazudozásról van szó: komolyan van még valaki a hvg.hu neokon hiénáin (tényleg észrevette már valaki, hogy neokonok szerkesztik a két legfontosabb magyar „ballib” hetilapot?) kívül, aki komolyan gondolja, hogy az iraki háború az „iszlámisták” ellen irányult? Szaddám rendszerének semmi köze nem volt az iszlámistákhoz, sőt harcos ellenfelük volt: az iszlámisták az amerikai háború után és következtében kerültek Irakba. Meg persze ezerszer is elmondjuk, ha kell, hogy az „iszlámizmus” a legkevésbé sem háborús ok a Nyugat számára: az „iszlámista” Szaúd-Arábia, Katar vagy Bahrein a Nyugat legfontosabb szövetségesei, ahol mindenki leszarja a nők jogait, a demokráciát ésatöbbi.  Vicces fiúk ezek a neokonok, akik mindenhol civilizációs harcot látnak, ahol az amerikai és izraeli héják érdekei ezt megkívánják, csak kicsit sok hulla szegélyezi az útjukat, hogy igazán jót tudjunk nevetni rajtuk.   

Minden újabb háború csak növeli a megtámadott népek „nyugatellenes érzelmeit” (ez az eufémizmus arra, hogy ezek a barbárok gyűlölik azokat, akik bombázzák és irtják őket) és a terrorveszélyt. A háborús uszítók pedig sokat tesznek azért, hogy mindezek a háborúk „keresztes hadjáratokként” tűnjenek fel az iszlám népek szemében, hiszen végül is ténykérdés: 2001 óta a „Nyugat” számos iszlám országot támadott meg (Afgnaisztán, Irak, Szomália, Jemen, hogy Gázáról ne is szóljunk). A nyugati országokban pedig a mainstream politika részévé vált a legkeményebb iszlámgyűlölet.   

Több mint egy évtized után az afganisztáni és iraki nyugati háború mérlege a teljes fiaskó: leromboltunk két országot, megerősítettük a terrorizmust, elhitettük az iszlám világ egy részével, hogy az ellenségeinknek tartjuk őket, saját országainkba importáltuk az iszlamofóbiát és a rasszizmust és persze kiirtottunk több százezer, többnyire teljesen ártatlan embert. Az lenne nagyon fura, ha a Mali-háború mérlege más lenne.

Nem lesz más.

FORRÁS: Rednews

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük