Lehet-e nem liberális a demokrácia?

founding fathers 01

A Magyar Nemzet Online demokráciáról nyitott vitájában felszínre került az a probléma, amiről a tusnádfürdői ’illiberális’-beszéd óta nyíltan beszélhetünk: Magyarországon (is) kérdésessé vált a liberális demokrácia létjogosultsága. Talán Tusnádfürdőn először került sor 1989 óta arra, hogy egy vezető magyar politikus nyíltan a nyugati demokrácia meghaladásáról beszél. A közbeszéd gyakran visszatér a témára: állítólag a liberális demokrácia meghaladott, korrupt rendszer, csak nyomort és zűrzavart hozott. Természetesen nem diktatúra kellene a helyébe, de valami más, rendezettebb forma –sokan így vélekednek. Csejtei Dezső professzor Csizmadia Ervin korábbi írására reagálva lényegében ezt tette hozzá a témához:

„Ortega y Gasset így vélekedik: „a közhatalom – gyakorolja azt akár egy autokrata, akár pedig a nép – nem lehet abszolút; a személyeknek jogaik vannak, s ezek előzetesek az állam mindennemű beavatkozásához képest”.

Ez alapján állítja a szerző, hogy „Ennélfogva demokrácia és liberalizmus művi összehegesztésének kísérlete több szempontból is elhibázott.”

Szerintem ez egyáltalán nincs így, azaz a liberális demokrácia valóban a demokrácia legfejlettebb formája, és ráadásul egyáltalán nem demokrácia és liberalizmus összehegesztését jelenti. A szerző itt felvázolt gondolatmenete valójában a demokrácia mibenléte kapcsán alapvető félreértéseket mutat.

Először is: milyen az államhoz képest előzetes jogokra gondol Ortega? A természetjogi tradíció alapján állíthatja azt, hogy a személyeknek elidegeníthetetlen jogaik vannak, ezeket a jogokat azonban a gyakorlatban az állam biztosítja. Thomas Hobbesnál is a természetjog az emberi természet törvénye, mely azonban nem jelent politikai jogot. Az emberek természettől fogva háborúban élnek, és amíg az emberi természet törekvéséből adódóan nem alkotják meg a Leviatánt, a politikai rendet, addig az élet rövid és keserű, és senki se tudja megélheti-e a neki kiszabott idő egészét. A ius naturale nem ’liberty’ ahogy Hobbes megállapítja(1), azaz nem szabadság valamire, csupán törekvés. Ismeretes Hegel természetjog-bírálata is a tizenkilencedik század óta: a természetben nincs jog, a jog igazi formájában mint törvény jelenik meg(2): ez érvényes és valóságos, nem pedig puszta ideál.

Épp ezért van értelme a liberális demokráciának: e berendezkedés középpontjában ugyanis két érték áll: az egyén jogai és a szabadság. Ezeket pedig a liberális demokrácia intézményes formában biztosítja. A görög poliszhoz képest mind a kettő újdonság, ugyanis ott az emberi jogok elmélete sem létezett (bár ez a szofistáknál már megjelent) sem a hatalmi ágak megosztásának modern elmélete, amit Montesquieu fogalmazott meg a klasszikus formájában.

Az antik demokrácia lényege az iszonómia, a törvény előtti egyenlőség, azáltal, hogy a polgárok az egész társadalom képest szűk köre egyenlően részesedik a hatalomból: szavazatukkal eltávolíthatnak és megszavazhatnak politikusokat és tisztségeket sorsolnak ki köztük. Ettől aztán:

„Hazájuk érdekében úgy áldozzák fel testüket, mintha valaki másé volna, szellemüket azonban, ha városukért valamit alkotni kell, minden másnál inkább sajátjuknak tekintik. Ha valamelyik tervüket nem tudják megvalósítani, úgy érzik, mintha saját vagyonukban szenvedtek volna kárt…” (Thükudidész: Peloponnészoszi háború, 1 könyv 70. Muraközy Gy. ford.)

Csakhogy a demagóg tömeg uralmától itt nem óvja a magánember jogait semmi, az államnak vallási alapjai vannak, s e vallás megsértését büntetik (lásd Alkibiadész esetét a Hermész-szobrokkal) és a hatalom teljességének sincs korlátja, csupán az, hogy több és nem egy ember kezében van. A középkorban azonban már megjelent az a probléma, hogy mind a pápai (egyházi) és a császári (világi) hatalmat korlátozni szükséges. (Ehhez képest a késő-római jogelmélet szerint a császár élő törvény, a törvény felett áll… A közhatalom tehát nagyon is lehetett abszolút.(3))

LibertéHogyan biztosítja a szabadságot és korlátozza a hatalmat a liberális demokrácia?

A Bill of Rights nevű kiegészítést eredetileg azért csatolták az amerikai alkotmányhoz, hogy biztosítsák az egyének jogait az új föderális állammal szemben, melynek létrehozásától a politikai elit jelentős része kezdettől fogva tartott. Nem mindenütt néz ki ugyanúgy a demokratikus berendezkedés. Például az Egyesült Királyság nem rendelkezik írott alkotmánnyal, Németországban (mint most nálunk) alaptörvénynek hívják az alkotmányt, néhol elnöki rendszer van. De ma a demokrácia mindenütt liberális demokráciát jelent(4): olyan politikai rendszert, ahol a szuverenitás birtokosa a nép, hatalmát megválasztott képviselőkön és azok rendszeres gyűlésén (parlament) keresztül gyakorolja, alapjogok birtokában. A Legfelső Bíróság (USA) vagy alkotmánybíróság őrködik az alapvető emberi és polgári jogok felett. Ilyen klasszikus jog a katonák kötelező beszállásolásától való mentesség (ez a Habsburg-Magyarországon ismert probléma volt) a szabad vallásgyakorlás joga, a tulajdonhoz, a törvényes jogi eljáráshoz való jog, stb. (Önmagában a nép uralmának koncepciója nem gátolja, hogy az egyént bármelyik jogától megfosszák, hisz bármikor azt mondhatja egy demagóg népvezér, hogy ez szükséges.) Ezen felül a hatalmi ágak függetlenek egymástól, és egymást ellenőrzik. Nem egy kézben van a törvényhozás, a végrehajtás, és a bíráskodás. Egy jól működő demokráciához hozzájárul(na) még egy aktív, életképes civil társadalom is, és, egy a hatalom birtokosaitól független sajtó. Ezekre a kitételekre azért van szükség, mert máskülönben fennáll az a helyzet, amitől már Rousseau is megrökönyödött (és amit Csejtei prof. is említ) hogy a választás a nép elsekélyesedésével és a politikai elit manipulációjával egy négyévenkénti kiüresedett rítussá válik, ahol egy birkává tett nép hoz látszatdöntéseket.

Bár sokan így jellemzik a mai amerikai, nyugat-európai demokráciákat, ez sokkal inkább a demokrácia periférikus területeire vonatkozik, ahol gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoportok és látszatellenzék áll szemben leválthatatlan állampártokkal és ’nemzeti’ vezetőkkel. A demokrácia fenntartása mindenütt küzdelmes, csakhogy autoriter kritikusai (Putyin, Erdogan) semmi olyan nem alkottak még, ami pozitív értelemben túlmenne a liberális demokrácián, éppenséggel visszafelé haladnak a hatalom centralizálása, az ellenzék és az alapjogok megszűntetés felé. A liberális demokrácia Claus Offe szerint rendelkezik a következő előnyökkel: a jog uralma alatt álló egyének közti békés jogi viszonyok állapotának intézményesítését segíti elő, biztosítja a politikai békét a kollektív érdekek főbb típusai közt, a politikai erőforrások alkotmányos biztosítása által kompenzálja a rosszabb társadalmi-gazdasági helyzetben levőket relatív értelemben vett hatalomhiányukért. Minden más uralmi formánál hatékonyabb konfliktuskezelésre képes. Emellett a demokratikus politika republikánus teóriája szerint „a lehetőség a politikai közösség közös ügyeiben való részvételre jótékony formáló hatással van az állampolgárokra”.

A „liberális” jelző tehát a liberális demokrácia kifejezésben a politikai rendszer történetiségére és nem politikai irányultságára vonatkozik. Azt jelenti, hogy ez effajta demokrácia a nép uralmát egy bizonyos módon határozza meg és elválaszthatatlannak tekinti az egyén jogaitól. Természetesen lehetséges olyan demokrácia felfogás, mint Rousseau-é, aki a népakaratot egységesnek és megbonthatatlannak hitte, és ezt tette meg az állam alapjának, a sokszínű, versengő csoportokból álló liberális állam helyett. Rousseau-t zavarta, hogy a demokráciában a döntések azokra is vonatkoznak, akik nem szavazzák meg őket, miután kisebbségben maradtak. Ebből mászott ki az általános akarat feltételezésével: azt állította, hogy ez az akarat nyilvánul meg a többségi döntésekben és ez mindig igaz, csupán az egyén véleménye lehet róla hamis.(5)

Ez ahhoz a kérdéshez vezet minket: ki ismeri a „népakaratot”? A gyakorlatban az egységes népakarat fikciónak bizonyult, a francia forradalomban egy-egy csoport sajátította ki magának a nép akaratának értelmezését, a rendszerbe épített ellenvéleményt (azaz ellenzéket) pedig megsemmisítették. Ezzel figyelmen kívül hagyták az amerikai alapítók megfigyeléseit, ők ugyanis figyelmeztettek minket arra, hogy egy többség, bármekkora is legyen sohasem egyenlő a néppel, és sohasem birtokolhatja a hatalom teljességét.(6) Ez egyszerűen a többség zsarnoksága lenne. A „népakaratot” senki sem ismeri, ez időről-időre a politikai verseny során győztes döntésekben jelenik meg: pártok választásokat nyernek, a parlamentben törvényeket szavaznak meg, stb. Azonban a kisebbségek jogait e döntések ellen is védeni kell. Nem fordulhat elő például az, hogy a többség döntése fundamentális jogaitól fossza meg akár a legkisebb közösséget is. Ez felszámolná a nép uralmát, abban az értelemben, ahogy az amerikai alapítók értették. Velük szemben a francia forradalmárok radikális oldala a nép alatt lényegében a harmadik rendet értette (gondoljunk csak Sieyes-re), és a harmadik rend zsarnoksága azután fokozatosan egy csoport rémuralmává vált.

hitler chaplin 001Mi van akkor, ha a népet félrevezetik? Ha a nép „szavazóbirka”, amiképp a demokrácia kritikusai oly szeretettel jellemzik? A demokráciában – talán sovány vigasz, de így van – tanulási folyamat egy demagóg megválasztása. A mai nyugati demokráciák a rotten borough-rendszeren, az amerikai „Tammany Hall”-demokrácián edződtek: a Max Weber által jellemzett, bossok által irányított intézményes korrupción.(7)

Azért van szükségünk a liberális demokráciára és azért ez a forma számít ma a nagybetűs demokráciának, a nyugati civilizáció sarokkövének, mert ez nyújtja a lehető legnagyobb fokú szabadságot, társadalmi békét és stabilitást az egyének számára. Több évszázados, sőt, talán évezredes jogi, társadalmi, politikai fejlődés eredménye: magában foglalja a görög polisz, Róma, a középkori Európa, az amerikai, francia forradalmak történelmi tapasztalatait. Minden egyes elemét generációk tapasztalata formálta, a habeas corpus angol eredetű jogi elvétől, a hatalmi ágak középkori eredetű megosztásáig.

A működtetése nagyon olyan a mindennapokban, ahogy a perzsa nagykirály jellemezte a poliszt: esküdözés és alkudozás a piacon. De ez a piac mégis hatalmasabb minden birodalomnál, ez a szabadság birodalma. Igen, a szabadság lehetővé teszi az elfajulást, a visszaélést, az önkényt(8), de mindezekre ellenszert is nyújt. A zsarnokság viszont csak a rémületet és az elnyomást ismeri, benne a bűn nem lehetőség, hanem maga a rendszer. A demokrácia alternatívájaként már akkor, amikor még nem is volt „liberális” többen felkínáltak ragyogónak tűnő megoldásokat: arisztokratikus oligarchia, királyság, keleti despotizmus. Mindezek az államformák gyengébbnek bizonyultak a demokráciánál, többek közt azért, mert a különböző társadalmi rétegek érdekeit nem tudták hatékonyan közvetíteni, elzárták az egyéni szabad kibontakozás lehetőségeit, és egy olyan uralkodó kasztot termeltek ki, amely idővel behunyta a szemét a valóság előtt. A rend illúziójáért végül túl nagy árat kellett fizetni.

Tocqueville – Claus Offe szerint – már abban a tudatban élt, hogy a demokrácia haladása feltartóztathatatlan. Talán nem minden miatt, de minden ellenére is.

Amíg nem fejlődik ki egy jobb alternatíva, hosszú, fáradságos, de lehetőleg békés formában a liberális demokrácia eszméje meghaladhatatlan marad, és csak a diktátorok közt lesz elfogadott megtagadni és újnak álcázott, de valójában archaikus formákba alakítani. „Orbán valóban deklarálta, hogy a jövőt nem a liberális demokrácia keretében képzeli el – ami egyébként egy sajnálatosan egyoldalú és nem kellő mélységű elemzésen alapuló vélekedés.” – írja Csizmadia Ervin és teljesen egyetértek vele.

Ami a liberális pártok ballépéseit és túlkapásait illeti (például a politikai korrektség sokszor tragikomédiába forduló megjelenéseit) a fenti érvek miatt ezek bizony nem tartoznak a liberális demokrácia kérdéséhez.

Jegyzetek:
(1) Thomas Hobbes: Leviathan, Oxford University Press, 86. o.
(2) G. W. F Hegel: Grundlinien der Philosophie des Rechts, Hauptwerke, Meiner Verlag, Bde 5. §211
(3) Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450, Osiris, Bp 2002. 741 o.
(4) Oroszországban, Törökországban és más periférikus területeken nem, de senki sem véli úgy Nyugaton, hogy a fejlődést ezek az országok határozzák meg.
(5) lásd a Társadalmi szerződés IV könyvét.
(6) ld Arthur O. Lovejoy kiváló Madison-értelmezését: Reflections on Human Nature, 37-67 o.
(7) Max Weber: A politika mint hivatás, Osiris 1998.
(8) Gondoljunk itt a polgári társadalom leírására Hegelnél.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük