Lelkük mélyén

Tamas Gaspar Miklos

Csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a kelet-európai liberális értelmiség saját lelkében is diagnosztizálja a keletiesség tüneteit, és ebből a bűnös állapotból hite szerint a nyugati polgári demokrácia szelleme és intézményrendszere válthatja meg; a módszer az ön(faj)gyűlölet, a terv az „öngyarmatosítás” (Németh László találó kifejezése), az alapelv az alkalmazkodás másunnani és korábbi állapotokhoz. Ebben nem sok autonómiát, szellemi függetlenséget és nemes individualizmust találok.

A nyugati polgári társadalom önképe – amelyből a domináns „emlékezetpolitika” rendszerint kitörli a gyarmatosítást, az amerikai őslakosságon elkövetett spanyol, portugál, brit, francia, holland genocídiumot, az afrikai rabszolgák Amerikába szállítását (amelyhez képest a véres kezű tömeggyilkos Sztálin „lakosságcseréi” merő tréfák; végső mérleg: mintegy százmillió afrikai halott) vagy a belga királyság kongói mészárlásait; a szűnni nem akaró zsidóüldözést, a felekezeti és etnikai kisebbségek és a nők vadállati elnyomását – ma is magában foglalja az ún. strukturális antiszemitizmus jellemzőit, ahol a valaha kitaszított „keleti” zsidók szerepét szimbolikusan más „keletiek” töltik be. (Noha ma már ritkábban halljuk a „wenn’s Judenblut vom Messer spritzt” meghitt dallamát.) A gyarmatosítás – ahonnan a rasszizmus ered – és az amerikai rabszolgatartó demokrácia együtt élt a régi liberalizmussal; ám ebből tévedés volna arra következtetni, hogy a régi szabadelvűség volt a rasszizmus oka. A fölvilágosodás és a szabadelvűség alapelveinek a rasszizmus ellentmond, de a liberális imperializmus (ez létező politikai szakkifejezés volt a huszadik század közepéig, főleg Nagy-Britanniában) gyakorlatának nyilván nem. Ennek a gyakorlatnak, illetve hagyományának azonban vannak kései következményei, amelyek a fasizmus (az olasz fasizmus nem volt különösebben antiszemita, de az arabok és a feketék vonatkozásában, vö. Líbia, Abesszínia – „Faccetta nera, bell’abissina/Aspetta e spera che già l’ora si avvicina!” – nem volt kevésbé rasszista, mint a német nácizmus és kelet-közép-európai elvrokonai) közvetítésével maradtak fönn. Ma is élnek az „államalkotó”, sikerorientált, versengő „teljesítménynyújtók” (Tellér Gyula orbánista főguru kifejezése) – szemben a „keleties”, államfüggő segélyezettekkel, az egalitárius újraelosztás kedvezményezetteivel – „nyugatias” mítoszai, amelyet a mai Kelet-Európában, így Magyarországon is beépülnek a „liberális demokrácia” újkonzervatív újraértelmezésébe, s amelyeket megerősít a tényleges Nyugat hisztériája a keleti és déli bevándorlók miatt és ellen.

Némi leegyszerűsítéssel: az egyenlőség – mint a versengés és a hierarchia ellentéte – ma „keleties” elvnek minősül, amely lerombolja „az erősek demokráciáját”, a győztesek szabadságát. A gazdagokhoz kell csatlakoznunk, mert akkor mi is gazdagok leszünk – a hegemón liberális diskurzus brutális jobbra tolódása (a szabadságfogalom etnicizálása és rasszosítása) az egyik legaggasztóbb fejlemény 1989 óta.

A náci örökség azonban kétarcú a vizsgált jelenség tekintetében. Domináns formája természetesen a Nyugat-ellenesség, nem pedig a följebb vázolt Kelet-ellenesség – antikommunista orientalizmus – , és paradox módon erre is illik a strukturális antiszemitizmus meghatározása, csak másképpen.

Ugyanakkor nem szabad senkinek megfeledkeznie róla, hogy a világpiacot nem közvetlenül a szabadkereskedelem, hanem az imperialista erőszak hozta létre: a szabadkereskedelem az óriási kiterjedésű gyarmatbirodalmak igazgatásának egyetlen lehetséges technikája volt a modern kommunikáció XX. századi elterjedése előtt. A régi szabadkereskedelem „testi”, fizikai bázisa az ún. aranyalap (gold standard) volt, amelynek – azaz a Bretton Woods-i egyezménynek (1944) – a fölmondása (Richard Nixon, 1971) harangozta be a neoliberális-neokonzervatív deregulációt, amint levonta a szükséges következtetéseket a dekolonizáció („nemzeti fölszabadító mozgalmak”, 1960-75) sikeréből (Vietnam egymás után verte meg a francia, japán, ismét francia, amerikai, majd kínai gyarmatosító haderőket; a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről fölszálló helikopterek vitték magukkal a fehér impérium utolsó képviselőit) és az új nyugati rendszerellenzék (1968) megjelenéséből. A magyarországi szélső-szélsőjobboldalon divatos kifejezés, „a globális háttérhatalom” igazi oximoron: a globalizációnak nincs más háttere, csak maga a globalizáció; a Kelet-Indiai Társaság mögött volt politikai terv; ma a „fejlődéssel” együtt járó ipartalanítás – és a vele járó eladósodás – nélkülözi a régi tőkés „produktivitás” (és a régi szocdem-bolsevik „produktivizmus”) „testies”, fizikai realitását, anélkül, hogy a fegyveres erőszak szerepe csökkent volna, habár immár iránytalan.

A Nyugat alkonyának egyaránt bizonyítéka a globalizált kapitalizmus – és a globális kapitalizmus ellenzéke!

A helyzetet bonyolítja, hogy a Nyugat bizonyos értelemben csakugyan hanyatlik, mert a modern kapitalizmusnak vagy fontos aspektusainak az emancipatorikus meghaladása – még utópikus formában se – nem látható, márpedig ez valamikor hozzátartozott a polgári társadalom kreatív feszültségeinek és állandó szellemi konfliktusának a mozgékony-borulékony (disz)harmóniájához, így a néhai rendszerellenzék szerepét megpróbálja (mindhiába) átvenni az antidemokratikus és részleges, reakciós antikapitalizmus, amely a hierarchia, a heterononormatív, heteroszexista, patriarkális represszió, a büntetés, a kirekesztés, a rasszizmus és etnicizmus elemeit keveri bele az elidegenedés miatti feszengés (Unbehagen), kínos érzés, megalázottság, iránytalan lázongás ismeretes komplexumába – és így sikerül, mint annyiszor, a rendszerrel való elégedetlenséget a rendszer mellett mozgósítani, és az álforradalommal megelőzni, kijátszani, elhárítani a valódi forradalmat.

Bővebben: Dinamó BLOG

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük