Líbia: választások káoszában

libya

Moammer Kadhafi múlt év októberében történt meggyilkolása, és 42 évig tartó zsarnoki rendszerének bukása óta az észak-afrikai ország lekerült a világlapok címoldaláról. Erőteljes és gyakran könnyeket fakasztó médiasegédlettel, a NATO által kidolgozott forgatókönyv jól működött. Az iraki és afganisztáni „műveletekkel” ellentétben, Líbiában a franciák és az angolok voltak a főszereplők. Obama elnök által meghirdetett új elvek szerint, az amerikaiak a háttérbe húzódtak, de folyamatos támogatást biztosítottak a fegyveres konfliktusok irányításában kevésbé tapasztalt, és hadieszközökben gyakran utánpótlásra szoruló szövetségeseiknek.

Az akció megindításában döntő szerepe volt Nicolas Sarkozy francia elnöknek és Dávid Cameron brit kormányfőnek. Elterjedtek olyan hírek, hogy a francia politikus 2007. évi választási kampányához, tekintélyes összeggel Kadhafi is hozzájárult, ami kellemetlenül érintette az államfőt. A költséges és népszerűtlen líbiai kaland lehetett az egyik oka Sarkozy kudarcának a júniusi elnökválasztáson. Kadhafi megbuktatásának hatalmas ára volt. A NATO bombázások, a nyolc hónapig tartó véres polgárháború, a foglyok és a régi rendszer támogatásával vádolt fekete bőrű vendégmunkásoknak legyilkolása mintegy hatvanezer áldozattal járt, Ez az ország népességének egy százalékát jelenti.

Hatalmas károk keletkeztek a lakóépületekben és az infrastruktúrában, amelyek helyreállítása hosszú ideig eltarthat. A központi irányítás teljes hiánya és a törzsi megosztottság mellett, a helyi hatalmi centrumok kialakulása jelenti a legnagyobb veszélyt Líbiában. Az elmúlt másfél évben, mintegy 150 fegyveres milícia alakult, amelyek tagjainak a száma eléri a 125.000 főt. A biztonsági helyzetre jellemző, hogy a főváros, Tripoli nemzetközi repülőterét is egy helyi milícia ellenőrzi. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság küldöttségét a fegyveresek több napig fogva tartották Zintanban. A párizsi Le Monde Diplomatique szerint, aggodalomra ad okot, hogy a régiók, a városok és a törzsek korábban is laza kapcsolatai teljesen szétestek. „A feudális rendszerhez hasonlóan mindegyiknek saját ura és önálló fegyveres ereje van”. „A mostani se béke, se háború állapot magában rejti egy újabb erőszakhullám kirobbanását.”

Washingtonban, Londonban és Párizsban a kormányok viszont elégedettek lehetnek, mert az olaj- és gázkészleteiről elhíresült ország történetében először tartottak „szabad” választásokat. A sikeres választások miatt, a nyugati médiának ismét kedvelt témája lett Líbia. Híradások szerint, 3,4 millió választásra jogosult személy közül, 2,7 millió regisztráltatta magát, akiknek mintegy 60 százaléka szavazott. A líbiaiak kétszáz képviselőt választottak, akikből nyolcvan pártlisták alapján, százhúsz egyéni körzetekben szerzett mandátumot. Feszültséget jelentő, regionális megosztás is befolyásolja az eredményt, mert a nyugati Tripolitánia régió száz, a keleti Bengázi székhelyű Kirenaika hatvan, és a déli sivatagos Fezzan negyven képviselőt küldhet a törvényhozásba. A parlament megalakulásával megszűnik az erőtlen, állandóan taktikázó és a nyugati országok elvárásaihoz igazodó Átmeneti Nemzeti Tanács (NTC) tevékenysége. A szomszédos Egyiptomban alkalmazott biztonsági fékeket követi az átmenet menetrendje. Az új parlament választja meg a kormányt és fogadja el az ország alkotmányát, amelyet népszavazásnak kell jóváhagynia. A referendum után, 2013-ban újabb választás következik. Egyiptomban a Washingtonnal szorosan együttműködő hadsereg vigyáz „rendre”. Líbiában azonban nincs központi irányítású fegyveres erő csak korrupt törzsi vezetők, és politikusok vannak.

A választáson mintegy 150 párt 4.000 jelöltje indult, de a politikai intézményrendszer kialakulása csak most kezdődik el. A nehézkesen érkező választási eredmények azt mutatják, hogy a pártlistákra adott voksok alapján, a NTC volt alelnöke Mahmud Dzsibril által vezetett, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető 65 pártból összetákolt, Nemzeti Erők Szövetsége (ANF) szerezte meg a voksok többségét. Az egyéni jelöltek esetleges politikai kötődése viszont nem ismert. Az ügyesen helyezkedő hatvanéves Dzsibril a nyugati országok soros bizalmi embere. A politikus az USA-ban folytatott tanulmányokat, de Kadhafinak és fiának, Szaif al-Iszlamnak is tanácsadója volt. Dzsibril jó időben szakított
Kadhafival, ami biztosította politikai túlélését. A választások fontos szereplője volt két iszlámista szervezet is. A szomszédos országok Muzulmán Testvériség mozgalmaihoz hasonló, mérsékelt politikát hirdető, Mohamed Szaván által vezetett Igazság és Építés Pártja (JCP). Szélsőségesnek tekinthető viszont a Líbiai Nemzeti Párt, amelyet Ali al-Szalabi szalafista vallástudós és Abdul Hakim Belhadzs volt milicista vezér irányít, aki 2011 augusztusában Tripoli katonai kormányzójává nevezte ki magát.

A harcok befejezése után, a külföldi olajipari vállatok (az olasz ENI, a francia Total, a spanyol Repsol, az amerikai Epson stb.) gyorsan visszatértek az országba, ahol a lefizetett helyi milíciák garantálják a munka biztonságát. A termelés 2012 májusában már elérte a polgárháború előtti szintet, a napi 1,6 millió hordót. Szakértők becslése szerint, a lerombolt infrastruktúra újjáépítése az elkövetkező húsz évben mintegy 200 milliárd dolláros üzletet jelenthet, de a külföldi cégek tartanak egy újabb erőszakhullámtól. A bizonytalanság kedvező helyzetet, nagy profitot jelent az Irakból és Afganisztánból már ismert biztonsági cégek valamint a „privatizált” amerikai és angol katonai vállalkozások számára, amelyekből mintegy tucatnyi „dolgozik” már az országban. A NATO intervenció hosszan tartó következményeit a líbiaiaknak kell megfizetniük. A észak-afrikai országban történt változásokban döntő szerepe volt, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elfogadott „repüléstilalmi övezetnek”, amelynek korlátozott lehetőségeit a NATO államok gátlástalanul túllépték. A külföldi erők katonai létesítményeket és irányítási központokat bombáztak, a lázadókat tanácsadókkal, fegyverekkel valamint hírközlési eszközökkel segítették. Kadhafi elfogásában is meghatározó volt a „szövetségesek” felderítése.

Az új vezetésre súlyos feladatok várnak: dönteni kell a törzsi tagoltságú ország jövőbeni államszerkezetéről, az olajjövedelmek régiók közötti szétosztásáról, meg kell teremteni a biztonság alapvető feltételeit és a határok védelmét. Fontos kérdés, hogy a muszlim jogrend mennyire épül be az új alkotmányba. A változások érintik az ország külpolitikai orientációját is. A nagyhatalmak között az elmúlt években ügyesen lavírozó korábbi rendszer az „el nem kötelezettségre” és az Afrika központúságra hivatkozott, amit Washington, Párizs és London dominanciája váltott fel.

Forrás: A MI IDŐNK

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük