Lukács és művei – mielőtt végképp eltörlik őket

„És hinni kell – és ez az igazi credo quia absurdum est –, hogy az elnyomatásból nem ismét az elnyomottak küzdelme az uralomért (egy új elnyomatás lehetőségéért) fog következni – és így tovább céltalan és értelmetlen örök küzdelmek végtelen sora –, hanem az elnyomatásnak önmagát megsemmisítése.” (Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma)

Talán egy kicsit érdemes most elmerengeni Lukács György munkásságán, annak tudatában, hogy a Lukács-archívumot megszüntetik, szétosztják, eltörlik. Ahogy ez lenni szokott a volt MSZMP mostani antikommunistáinál, harciasabban irtják a kommunizmus örökségét (meg minden mást, amit nem kedvelnek, így a liberalizmust is) mint egy csapat Rumsfeld-szerű „cold warrior”.

Ki volt Lukács György? – Talán nem haragszik meg az olvasó, ha nem illesztem oda a család eredeti német zsidó nevét, mint azt teszik a náci blogok, hogy belénk szuggerálják: nem volt magyar. – Gazdag „burzsoá” apa gyermeke (aki egy pesti anekdota szerint már a Tanácsköztársaság megszűnésének másnapján lekeverhetett egy pofont a bolsevik házmesternek), először Georg von Lukács egyetemista úr Németországban, aztán aszkéta-forradalmár, végül eltűrt, de nem kedvelt értelmiségi. Egyfajta kultusza azért volt a kései Kádár-rendszerben, volt iskolája (Budapesti Iskola), tekintély volt minden Hegelt és Marxot érintő dologban, és nyilván köze van ahhoz, hogy Hegel legtöbb munkája megjelent magyarul, Szemere Samu hozzáértő fordításában. (Mivel ez a cikk nem Lukács életéről szól, ezért csak utalok arra, hogy a Tanácsköztársaság idején népbiztosként állítólag megtizedelt egy katonai csapatot, mert megfutott a kisantant elől, és hogy egy szerelme / barátnője öngyilkos lett, amiért saját magát hibáztatta.)

Lukács nagyon korán publikált mester lett a filozófiában: A Lélek és a formák (1910) életfilozófiai tanulmányai nagy sikert arattak, elsősorban Németországban, ahol teljesen a korszellemet tükrözték. Babits meg is jegyezte Lukácsról hogy gondolkodása teljesen idegen és német. (Ez jó nagy bornírtság volt részéről.) Azonban ez még nem az a Lukács, akit mi ismerünk, már aki saját maga szerint is ekkor még kierkegaard-i alapú irracionalista és szubjektivista. Mai szemmel fentebb említett műve nem olyan érdekes, nem tér el nagyon a kor német irodalmi tárgyú esszéitől.

Lukács György – egy felkavaró életmű

Lukács egyik legjelentősebb munkája – amivel berobbantotta magát a filozófiatörténetbe – a Történelem és osztálytudat volt. Ez a munka Karl Korsch Filozófia és marxizmusa mellett a frankfurti iskola fő inspirálója volt, a nyugati marxizmus alapműve. Lukács sajnos később elhatárolódott tőle, mivel még túl szubjektivistának tartotta. Lukács ebben a műven az elidegenedés fogalmára koncentrál, a marxizmust egy módszertannak mutatja be, ami a proletariátus eszkatológiai szintű öntudatra ébredésének katalizátora. Ebben az időben az aszkéta-forradalmár lelkiségű Lukács már elhatárolódott életfilozófus, polgári korszakától és láncdohányozva gépelt puritán, vasmatracos szobájában. (A polcokon a MEGA, a Marx- Engels életmű összkiadása, no és Hegel.)

Lukács munkáinak ma meglehetősen szovjet íze van, de ne felejtsük el, hogy akkor is szembe ment a hivatalos szovjet marxizmussal amikor – mai szemmel nézve – nagyon az álláspontján volt. Például bátor dolog volt Hegelről könyvet írni a Szovjetunióban, (1936) miután a sztálinisták gyakran egyszerűen reakciósnak bélyegezték. (Lukács elmondása szerint közvetlenül a német támadás után 1941-ben el is ítélték Hegelt, mint a német imperializmus előfutárát. Ő közölte a házmesterrel, hogy már elkéstek azzal, hogy felakasszák a sváb filozófust.) A Fiatal Hegel azóta is – minden hibája, súlyos elfogultsága mellett is-alapműnek számít, mivel az akkoriban igen befolyásos, életfilozófiai irányultságú Hegel-interpretációt támadta, amely szeme elől vesztette az ifjú Hegel társadalomfilozófiai-politikai mondanivalóját.

Az Ész trónfosztása már jóval kevésbé sikerült mű, itt a szubjektivista, irracionalista német filozófia tradíciónak üzent hadat Lukács, és erős gondolatrendőri íz érződik a művön, ami teljes hidegháborús sebességgel halad előre. Lukács ebben a műben tkp. fasiszta előképpé nyilvánította Nietzschét, (nagyon tévesen és gyakran ízléstelenül) és Schellingtől, Dilthey-n, Weberen át jutott el Hitlerig. Lukács fő tézise az, hogy a Hegel-utáni német filozófia a reakciós, antidemokratikus német fejlődést követve és azt gondolatilag elősegítve és előképezve teljesen az izolált individuumhoz és a szélsőséges irracionalizmushoz közeledik –a legcsípősebb kritika az antihegeliánus Schopenhauernek (és Nietzschének) jut. Schopenhauer egy ízben kölcsönkérte egy porosz tiszt távcsövét, hogy azon nézze, amint éppen szétlövik a lázadó munkásokat…

Érthető, hogy Lukács számára ő mindenek legalja. Az irracionalista filozófia tombolása kiöli a német progresszió gondolati életerejét Lukács szerint, és mivel Németország csak gondolatban volt progresszív, így Hitlernek készült elő a terep. Még Dilthey, Simmel is ideológiai elmarasztalásban részesülnek, Weber is, akinek a családjával Lukács különösen jó kapcsolatban volt. Ebben a műben egy porosz tanítómester pálcája suhog Adorno szerint.

Lukács más művei kevésbé szórakoztatóak, de nagyobb figyelmet igényelnek. Például a Történelmi regény, vagy a dráma-elmélete történelmi-társadalomfilozófiai háttérbe helyezve fejtegeti ezeknek a műfajoknak a fejlődését. Az irodalom és a társadalom összefonódása nélkül aligha lehet a klasszikus művek megértését megpróbálni. Lukács ott van a legkevésbé elemében ahol ontológia és ismeretelmélet a tét, de ott, ahol az esztétika (főleg az irodalom) ott tündököl. Az irodalmi realizmusról alkotott művei is gondolat ébresztőek, (számomra valószínűleg erős hegelianizmusuk miatt) bár Lukács, mint a szocreál művészet ideológusa rég elavult. Ugyanakkor a művészeti objektivizmus hangsúlyozása, az az elvárás, hogy a művész ne egyéni, pillanatnyi tudatállapotait, ne az elillanó és önmagába zárt szubjektívat, hanem a szubjektív és objektív reális egységét ábrázolja, ma különösen józan figyelmeztetés kellene, hogy legyen, miután a művészet a mindennapi embertől csillagidőben mérhető távolságba jutott, elveszítve befolyását és történelemformáló erejét. (És nem, nem, egy kis objektivizmustól még nem lesznek a művészek a „lélek mérnökei”…)

Érdemes forgatni a hatalmas marxista esztétikai művet, Az esztétikum sajátosságát, ami rendszerszerű formába önti és hatalmas anyaggal demonstrálja Lukács sajátos esztétikai nézeteit. Ma ez az esztétika – ahogy fentebb említettem – hegelizáló, konzervatív vonásai miatt érdekes. Általában a baloldal sosem képvisel objektivista, kulturálisan konzervatív nézeteket az esztétikában. Lukács ebben nagyon messzire ment, megtámadta például Beckettet is, aki a hetvenes évek baloldala nagyon is kedvelt. Bár Marcuse hallgatólagos szocialista-realizmus kritikája nagyon érdekes, Lukács oldalán is van megfontolandó kijelentés. Ennek a műnek sem maga a rendszerszerű váza a legértékesebb eleme, mivel szerintem a művészet materialista visszatükröződés-elmélete nem helytálló. A példák és a kifejtés sokasága, erudíciója, Lukács műveltsége az, ami lenyűgözi az olvasót ma is. Amikor az ember a kezébe veszi a lukácsi esztétika két súlyos kötetét a riasztó külső ellenére bizony könnyű elmélyedni benne.

Lukács utolsó nagy műve a Társadalmi lét ontológiája volt, amiről nem tudok véleményt írni, mivel csak a gyengén sikerült, a Hegelt említő részeket olvastam. Etikája megírását fontolgatta, amikor jött az elmúlás. Etikára azóta se volt szükség ebben a térségben, főleg politizált etikára, mert Lukács ilyet írt volna.

Lukácstól akkor is lehet tanulni, amikor nincs igaza, egyrészt mert fontos szempontokat vet fel, másrészt mert hatalmas műveltség birtokában dolgozik. Nála olvastam először Dilthey-ről, Simmelről és másokról, és bár negatívan nyilatkozott róluk, (de nem a minőségükről, hanem az irányultságukról) éppen ő ébresztette fel a kedvemet, hogy többet akarjak tudni. (Talán nem is véletlenül.) A mai napig se tudnám ki volt James Burnham, a menedzser-ideológia megalkotója, befolyásos hidegháborús politikai újságíró és volt trockista, ha őnála nem olvasók futólag róla…

Az összehasonlítás végett: NER-es politikusok napelemről, amerikai alkotmányról, szociális politikáról alkotott nézeteiből nem lehet tanulni. Ugyanis az analfabetizmushoz nem kell tanulni, az az ember alapállapota. Nem helyes az a szokásos összehasonlítás, amely Lukácsot Hamvas Bélával veti össze, ahol is Hamvas a jobboldal, Lukács a baloldal filozófusa. Hamvas egy ezoterikus író volt, míg Lukács teljesen a német filozófiai műveltségbe illeszkedő alkotó. Hamvas nem filozófiát művelt, legalábbis biztos nem abban az értelemben, ahogy Kant és Hegel vagy Marx művelte, inkább abban, ahogy Hamann. Ha a politikát nézzük, egy másik kommunista filozófus, Lakatos Imre, Lukácsnál is problematikusabb. (Konkrétan öngyilkosságra kényszerített egy mozgalmi tagot félve a kommunista sejtje lebukásától.) De ettől még Lakatos elméleti munkásságát se lehet a kukába dobni, ahogy a nácizmust kiszolgáló Alfred Bäumler esztétikai írásait sem…

Lukács nem volt morális példakép minden cselekedetében. Néhol nagyon is sztálinista vagy szovjet-marxista felhangokat ütött meg, egyes tettei szégyenletesek. Teoretikusként sem feddhetetlen és tévedhetetlen. Nagy adag kritikával kell bevenni a műveit. Ezzel együtt európai rangú filozófus volt, hatalmas tudással. Nekünk ilyenekből pedig nincs sok. Elfogadhatatlan, de a jelenlegi ideológiai szelek ismeretében teljesen érthető, hogy a kormány végleg el akarja törölni Lukács György emlékezetét. Aki nem tudja a jövőt befolyásolni, arra ítéltetett, hogy a múltat írja át – mondta nemrégiben egy baloldali izraeli képviselő.

Átírni? Azon már túl vagyunk. Leginkább most már az eltörlés zajlik. Micsoda irónia: ennek is van köze a kommunizmushoz.

Bártfai Imre

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

One Comment on “Lukács és művei – mielőtt végképp eltörlik őket”

  1. Miféle “tettei” szégyenletesek”? Ezt a cikket egy náci írta? Mert az bizony szégyenletes.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük