Megvédünk az önállóságtól

wolf in sheep 001

Olyan országban, ahol néhány év leforgása alatt, szinte minden társadalmi réteg és csoport súlyos károkat és megaláztatást szenvedett el, ahol szerzett jogok, egyéni megtakarítások, sok éve sikeresen működő vállalkozások, szakmai autonómiák, a tudomány és a művészetek szabadsága lett semmivé, ahol állami gyámság alá került az oktatás és papírosjoggá lettek a szabadságjogok, a társadalom mégsem kelt fel kellő mértékben és kitartással a felelősökkel szemben, majd demokratikus jogukkal élve, a választáson sem küldték el őket a hatalomból.

Sokféle és összetett problémahalmaz ez. Hosszan lehetne elemezni a magát demokratikusnak nevező ellenzék tehetetlenségét, a választható politikai alternatíva hiányának okait, ahogyan a Fidesz-KDNP 2010 óta kiépített maffiaállamának többrétű kommunikációját is. Az alábbiakban ezek analízise helyett, pusztán röviden rávilágítunk ezek egymás mellett létezésére, és azok feltételezhető hatására a társadalom tagjai körében.

A maffiaállam vonzereje

Fő kérdésünk tehát a következő: a befolyásolási technikák mely eszközeivel sikerült a hatalmi elitnek elérnie, hogy négy év kormányzást követően a mélyen megbántott és anyagilag megkárosított emberek is saját érdekeik és mindennapi tapasztalatuk ellenére, 2014 tavaszán ismételten a Fidesz-KDNP-re szavaztak, illetve, akik nem, azok nem voksoltak ellenük. Vagyis miképpen voltak rávehetők a választók tömegei arra, hogy jónak, vagy legalábbis elfogadhatónak lássanak valamit, ami nekik és családjuknak súlyos sérelmet és hátrányt okozott?

A kormányzati kommunikációt vizsgálva megkerestük azt a központi nyelvi motívumot, amely minden esetben megjelent azoknál az intézkedéseknél, amelynél az emberektől elvettek valamit: a földjüket, a megtakarításaikat, szerzett jogukból eredő bevételeiket és így tovább. A közös nyelvi motívum a megvédeni főnévi igenév különféle alakváltozatai voltak. Amikor tehát törvényessé tett eszközökkel elvettek valamit, például járandóságot, ingatlant vagy megtakarítást, akkor a propaganda-kommandók minden esetben védelmet kommunikáltak, azaz az valóságban történő eltulajdonítást a szavak szintjén keletkező álvalóságban a védelemmel párosították. Felismerésünk alapján feltételezhetjük, hogy az elvenni-megvédeni kettőssége a maffiaműködést kísérő kormányzati kommunikáció és cselekmény, egyben a fő szervezőelve a társadalmi kommunikációnak.

A társadalmi szintű éretlenség történelmileg összefügg azzal (Kertész, 2015), hogy hazánkat külső hatalmak a középkor óta leigázták, meghódították, kiszolgáltatott helyzetbe hozták. Ennek következtében a magyar társadalomban elterjedtté, széles körben meghatározóvá vált a kisebbrendűség érzése.

A fentiek miatt a magyar társadalomnak az elmúlt évszázadokban állandó vezérre, apafigurára volt szüksége. A kisebbrendűség átható érzése mellett tehát a magyar társadalomban meghatározó a társadalmi apakomplexus is.

A politikai család feje egyrészt működteti az üzleti alapokon álló maffiát, másrészt védelmet nyújt a külső támadásokkal szemben. Belátható, hogy Orbán Viktor és politikai családjának uralma nem elemezhető a hagyományos politikatudományi fogalomkészlettel. Az alábbiakban ezért arra keressük a választ, hogy milyen jelenségcsoport tartja össze a rendszert, illetve, mi teszi tehetetlenné az ellenzéket és apatikussá az ellenzéki tábort – ezek a jelenségek ugyanis életben tartják a maffiaállamot.

A legitimáció álvalósága: „harcban állunk” és „megvédünk”

A maffiaállam kommunikációjában már 2010 óta meghatározó a harc, a küzdelem toposza. A valódi szándék: a hatalmi pozíciók és az anyagi források teljes ellenőrzése, amelyet a kormány tevékenysége tükröz, érthető okokból nem mondható ki nyíltan. A nem valóságnak megfelelő tartalmak elfogadhatóvá tételéhez érvényteleníteniük kellett a valóságot: nem egyszerűen választást nyertek, hanem szabadságharcot vívtak, amelyben legyőztek mindenkit. A szabadságharc megnyerése egyben egy új kor kezdetét is jelenti. A szabadságharc hasonlatnál hatásosabb összevont hasonlatot (szóképet) is alkalmaztak győzelmükre: fülkeforradalom – azaz választáson kivívott forradalom. A szókép hamis és abszurd: a forradalom lényege éppen az, hogy a tömegek, felháborodásuktól vezérelve, a demokratikus utakat megkerülve, erővel döntik meg a fennálló politikai rendet. Egy demokratikus keretek között tartott parlamenti választás tehát sohasem lehet forradalom. A fülkeforradalom kifejezés a manipulatív kommunikációt szolgálja: a forradalom a közgondolkodásban lelkesítő tartalmakkal társul, ráadásul nemzeti múltunk egyik dicső emléke az 1848-as európai forradalmi hullám, amely elérte Budapestet is. A szókép funkciója tehát az lehetett, hogy az országnak a választást követő lerohanásához a társadalom különböző rétegeiben és széles körében pozitív, romantikus képzetek társuljanak.

A forradalom egyben kiemelt, különleges állapot is jelent, ahol a korábbi törvények, szabályok érvényüket vesztik. Az ország hivatalos elnevezésétől kezdve, annak alkotmányán keresztül, bárminek az át- és felülírására jogosít fel. Orbánék narratívájában tehát forradalomban vívtuk ki szabadságunkat, de továbbra is „harcban állunk” a „bukott baloldallal”, amely kollaborál a haza önállóságát korlátozó Európai Unióval, a pénzéhes bankokkal, a gyenge liberális demokráciákkal, valamint most már kiáll a „bevándorlók” mellett, akik valójában menekültek. Miközben hazánk a hivatalos adatok szerint tranzit ország, azért nevezi őket a propaganda gépezet bevándorlóknak, mert azt implikálja ezzel, hogy itt maradnak az országban – ezáltal veszélyesek, például erőszakot szülnek, elveszik a munkánkat.

Könnyen belátható, hogy ha harcban állunk, akkor nincs idő és mód hosszadalmas racionális mérlegelésekre, demokratikus egyeztetésekre – erős és határozott apai kézre van szükség. A maffiaállam vezetői, úgy tűnik, sikeresen teremtették meg azt a látszatot, hogy védelmeznek bennünket, a fenyegetett népet a külső-belső agresszorokkal szemben.

A hatalom monopolizálása és a folyamatos vagyongyarapítás mint valóságos célok, úgy kendőzhetők el, ha elhitetik, hogy szakadatlanul védekezniük kell (ezért állnak harcban). Szemléletes példa erre a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások elvétele. Ebben az esetben Orbánék első lépésben közellenségnek tüntették fel a magánnyugdíj-pénztárakat, amik „eltőzsdézik” és külföldre viszik (értsd: idegen hatalmak kezébe adják) a megtakarításainkat, majd védelmet kínáltak fel ezzel a veszedelemmel szemben. Látszólag megvédték tehát a tulajdonosokat azáltal, hogy valójában elvették megtakarításaikat.

A fenti módszer, azaz az a tulajdonosoktól történő elvétel védelemmel való kommunikálása tipikusan a maffiák sajátja. Saját megfogalmazásában a szicíliai maffia sem megzsarolja a helyi klubok tulajdonosait, nem kényszeríti őket erőszakkal üzletük és vagyonuk átadására, hanem épp ellenkezőleg, védelmet nyújt nekik pénzért. A filmbéli Keresztapa vagy bizalmasa csak kedélyesen megpaskolja a tulajdonos arcát és barátságát kínálja – ezt ugyanakkor nem ajánlatos visszautasítani.

Az állampolgár mint gyermek

A magyar miniszterelnök 2010 után nemcsak hívei körében vált Szülővé (egész pontosan apafigurává), hanem úgy tűnik, ezt sikerrel terjesztette ki a társadalom széles rétegeire. Ő maga pedig jól láthatóan, komfortosan érzi magát ebben a szerepben. Kommunikációja – és általában a maffiaállamé – a főbb pontokon követi a Szülő-Gyermek tranzakcióként leírt jellegzetességeket. Eric Berne pszichiáter művében, az Emberi játszmákban többek között a hétköznapi párbeszédeinkben elrejtett szerepeket (ún. én-állapotokat), a Gyermeket, a Felnőttet és a Szülőt igyekszik feltárni, kiegészítve azok rejtett üzeneteivel. Míg a Gyermek-énállapot az intuíció, az alkotókészség, a spontaneitás és az örömök fő birtokosa, egyben önállótlan is, egy Felnőttre vagy Szülőre szorul a boldoguláshoz.

Amikor a kormányfő a szélsőséges, vele szembeszegülő csoportokat pár pofon után hazazavarná, az ellene protestálókat bohócoknak, vagy nagyobb hatalmak által megvezetett, lefizetett eltévelyedetteknek tekinti, akkor világos, hogy szülői szerepből beszél – szándéka szerint – gyermekeknek.

Az autokrata vezér (Szülő) legitimációja tehát származhat abból, hogy külső-belső veszélyre, válságra hivatkozva szülői szerepet vesz fel, és bölcs, erőskezű apaként igazgatja, felülről elrendezi a megcsalt, meghurcolt, gyámoltalan nép tagjainak (Gyermek) sorsát. A miniszterelnök gyakran hivatkozik „az elmúlt nyolc évben teremtett romhalmazra”, a világgazdasági válság pusztító hatására, a devizahiteleseket és más csoportokat ért igazságtalanságokra. Világos, hogy ebben a narratívában a társadalmi csoportok védtelen, gyermeki áldozatok, akikről a korábbi kormányok (értsd: rossz Szülő) nem gondoskodtak, sőt, szándékosan megvezették, megkárosították őket. A kormányváltással régi szüleik végre „lecserélődtek” olyanokra, akik valóban az ő érdekeiket nézik és vigyáznak rájuk.

A nemzeti összetartozás és a „szeretet nyelve”

A fentiek alapján talán elfogadhatjuk, hogy a magyar társadalom jelentősen terhelt az adleri „kisebbrendűségi komplexussal”. Ennek lényege, hogy az egyén törekvését a dominanciára a természetes környezet és a társadalom – szocializációs mechanizmusok útján – szabályozza. Így például egy velünk született tulajdonságunk, társadalmi státuszunk, vagy gyermekkori mellőzöttségünk csalódások sorozatát, majd ebből eredő kisebbrendűségi érzést válthat ki. Orbán ebből is igyekszik – látszólag, azaz a szavak szintjén – kiemelni a nemzetet. Egy középkor óta elnyomott nép számára megalkotta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amelyben minden nemzeti, még a cigaretta és a foci is, implikálva ezzel, hogy a miénk. Azaz, ami az enyém, az a tiéd is. Ezzel szemben a nemzeti jelentése – éppen a maffiaállam működése miatt (lásd például a tiédnek elhitetett dohányboltok esetének valóságát: a politikai család ellopja a maga számára) – gyors jelentésátalakuláson ment keresztül. Ezért ma gyakorlatilag a nemzeti azt jelenti, hogy fideszes – éppen azért, mert legtöbb jelentésében a maffiához kapcsolódik. A jelentés ilyen átalakulását az apátiával sújtott, gyermekként kezelt állampolgárok nagy része feltehetően nem érzékeli, a többségre ezért úgy hat, ahogy eltervezték: az összetartozás érzetét kelti.

Az összetartozás érzését erősíti a kormányzati kommunikáció azzal is, hogy a rajtuk kívülállókat – aktuális gyűlöletcsoportokat és utálatos ikonokat, pl. Gyurcsány Ferenc vagy Gyurcsány-Bajnai, akik „együtt tették tönkre az országot” – alakít ki. Így megkülönbözteti a szerethetőt a gyűlölendőtől – azaz világosan és érthetően jóra és rosszra osztja a társadalmat. „Ők” rosszak – ezért „mi”, akik nem tartozunk hozzájuk, mind jók vagyunk.

A Fidesz-KDNP kormány – Göllner András szerint – kialakította a szeretetnyelvet. Könnyen belátható, hogy a szeretet nyelve egyben a gyermekkor emlékét is idézi. Még amennyiben valakinek a gyermekkora nem is volt tökéletes, általában a biztonság, a védettség élményével kapcsolódik össze – ha más nem, egy kedves dadus, egy jó óvónő vagy szomszéd emlékképében. Ha elfogadjuk Göllner állítását, akkor ismét előttünk áll a Szülő-Gyermek kapcsolat, amellyel nemcsak a védelem és kényelmes semmittevés, majd annak következményeként, az apátia párosul, hanem annak egy kapcsolt, rejtett tartalma is: a szeretet és a védettség.

Társadalmi apakomplexus

A társadalmi apakomplexus Sigmund Freud által körülírt fogalom, amely azt állítja, hogy az ember alapvetően ösztönös, de ösztönvezéreltsége fejlett társadalmakban az egyén pusztulásához vezetne. Alapvető ösztöneinket tehát kollektíve hárítjuk – így jön létre a kultúra – ezen belül az állam, a vallás, a tudomány, a művészet. Ennek funkciója, hogy ezen keresztül ösztöneinkkel mintegy kompromisszumot kötve biztonságos világot alakíthatunk ki. Az ösztöneink hárításán alapuló kultúra ugyanakkor egységbe is kovácsolja a társadalomban maradt egyéneket.

A maffiaállam kommunikációja, amint azt láttuk, éppen a biztonságérzetre épít: megvéd, szeret, mint egy jó szülő vagy Isten – azaz transzcendens, vallásos szerepet is betölt.

A vallás kapcsán érkeztünk el a maffiaállam – józan megítélés alapján nehezen magyarázható – sikerének egyik lehetséges magyarázatához. Freud szerint a vallás egyrészt tanítás, információ, a múltból, a korábbi generációktól ered, és óriási hatást gyakorol az emberi gondolkodásra és viselkedésre, jelentősebbet a művészetnél vagy a tudománynál is. Alapja a hit, amely ugyanakkor érzelmi és így irracionális természetű.

A szeszélyes, vad természeti erőkkel, a kiszámíthatatlan környezettel kapcsolatban megélt félelmét és tehetetlenségét az emberiség már az ősi idők óta azáltal oldja, hogy hitet épít fel egyéni és kollektív gyerekkori élményeire, egy védelmező, minden veszélytől megóvó apa (Isten) képére alapozva. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy a környezet bármikor elpusztíthat és ezt nem áll hatalmunkban megakadályozni, hinni kell, hogy nem eshet bajunk, mivel a hatalmas erő megvéd ettől.

Az istenképnek a későbbiekben a helyettesítője a mindenható, megcáfolhatatlan, segítő, védelmező szülői figura, aki későbbi életünk során is a biztonság – gyakran hamis – érzetét fenntartja bennünk.

Könnyen belátható, hogy a külső hatalmak elnyomásától szenvedő, a „felnőttes” demokráciával inkább kellemetlen élményeket szerző és önmagát alapvetően kisebbrendűnek megélő magyar nemzetnek nagy szüksége van egy apafigurára.

A maffiaállam felépítéséből következik, hogy vezetője személyére épül, rajta áll vagy bukik a tömegek rendszerbe vetett bizalma. Orbán Viktor személyének, hátterének és lelki alkatának tehát meghatározó szerepe van a kormány kitartó népszerűségében.

Egy örömtelen ország

Amint azt fentebb említettük: a kormánypártok, valamint Orbán Viktor politikai működésében két elhárító mechanizmus, a racionalizáció és a projekció a meghatározó. Kérdés marad ugyanakkor, hogy miért nem képes hatékonyan fellépni a magát demokratikusnak nevező ellenzék, miért nem merül fel komolyan vehető demokratikus politikai alternatíva. Vajon hogyan lehetséges, hogy négy év maffiakormányzás után, szinte büszkén, vállaltan program nélkül indult el a Fidesz-KDNP a 2014-es választáson?  Elég volt pusztán azt kommunikálniuk, hogy „Folytatjuk!”, illetve „Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor”. A szlogenek valódi üzenete ugyanis ez: Nem szükséges megosztani veletek, hogy mit akarunk tenni az országgal, mi helyettetek is tudjuk, mi jó és hasznos nektek, azt csináljuk és kész!

A magyar nép jelentős része elfogadta az autokrata rendszert, igazodik hozzá, nem protestál ellene. A társadalom széles, fiatal, tehetséges értelmiségi rétege elhagyta az országot. Az itthon maradtak nagyobb része passzív, nincs preferált pártja, nem mozgósítható a választásokon. A magát demokratikusnak nevező ellenzék fényévekre van a kormányalakítás lehetőségétől, míg a Jobbik nem feltétlenül – bár a következő választás még biztonságos távolságban van.

Ami a közelmúlt kommunikációját illeti, a kormány a 2014-es választásokat követően érezhetően enyhített a háborús retorikán (ez a közelmúltban a menekültek miatt ugyanakkor újra erősödik). A miniszterelnök békés építkezést jelentett be a 2014-et követő ciklusra. Saját politikai és fogadott családján belül ez biztosan így is lesz, a társadalom többi része pedig eddig sem igazán érdekelte jó sorsát illetően. Orbánt nem ideológiák vezérlik, nem fasiszta, nem nemzetiszocialista és nem is kommunista. Egyszerűen hidegen hagyja a magyar társadalom túlnyomó többségének boldogulása, azaz a politikai családján és a fogadott politikai családján kívül esők zöme.

Ezért talán nem meglepő, hogy fásult, passzív, irritált, rosszkedvű, örömtelen társadalommá váltunk, amelyből rémisztő gyorsasággal vész ki az érzékenység, az empátia és a szolidaritás. Ami azonban Magyarországon az elmúlt években egyre inkább erősödik, az a nemzeti karakterünktől amúgy sem távol álló általános lehangoltság. Ahogyan a depresszióban szenvedő beteg, úgy a magyar társadalom többsége is, elveszített valami fontosat. A megbízható szülőket, a biztonságot, a nyugalmat, a gondoskodást. Érzelmi hiányállapotban van. A kádári szocializmus kiszámíthatóságában szocializálódott emberek, a langyos gyermeki létből a rendszerváltást követően felnőttséget, alkalmazkodást, leleményességet igénylő, ugyanakkor bizonytalan, kemény, rideg világba kerültek az emberek. A magyarok csalódtak a rendszerváltást követően jónak remélt, új szüleikben és elveszítették a biztonságérzetüket. A társadalom jelentős része, ahogyan a depressziós állapotban szokásos, kicsinek, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éli meg önmaga helyzetét. Tehetetlenül, dacosan és sértett önérzettel tekint az önmagánál jobbnak érzett nyugatiakra, „a gazdagokra” és „a sikeresekre”.

A magyar társadalomban meghatározóvá vált a kisebbrendűség érzése és ezzel párhuzamosan a vágy egy erőskezű, határozott apára, aki végre felemeli a nemzetet régi rangjára. Így sokan még akkor is kapaszkodnak a vezér jóságának illúziójába, ha azt kell konstatálniuk, hogy kivette a pénzt a zsebükből.

Bővebben: Gépnarancs

A dolgozat teljes terjedelmében a Magyar Polip 3. kötetében jelenik meg az ősz folyamán, AZ ORBÁN-KORMÁNY ÉS A TÁRSADALOM TRANZAKCIÓANALÍZISE címen.

A cikk eredetileg megjelent: Élet és irodalom LIX. évf. 39. sz. (2015. szeptember 25.)

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük