Mementó

mora

(1919. március 21-én az antant a győztes nagyhatalmak diktátumait egyedül elutasító baloldali szociáldemokaták és a kommunisták vették át a hatalmat és kezdték el a honvédő háború előkészítését. Móra Ferenc írásával emlékezünk az akkori eseményekre)
 

Proletárdiktatúránk első hetén túlvagyunk. Talán sohasem volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna. A történelem eddig csak véres diktatúrákat ismert. A szegedi lapok egy hétig tele voltak rendeletekkel, amelyek hátterében a statáriális bíróság töltött fegyvere meredezett s ennek a fegyvernek egyszer sem kellett elsülnie. Talán azért, mert mindenki tudja, hogy ez a fegyver komolyan meg van töltve. De a köznyugalomban szerepe van a szegedi józanságnak is, amely nem megy fejjel az elkommunizált falnak. A diadalmas proletariátus nemcsak fenyeget, hanem ígér is: irgalmatlan halált annak, aki moccanni mer az új világrend ellen, emberi megélhetést mindenkinek, aki beéri azzal, amit a maga becsületes munkájával kereshet a más verejtékezése nélkül. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti. Kinek lehet ez ellen szava ebben a nagy, munkásvárosban, amelyet akik naggyá és erőssé tették, azok leginkább kizsákmányoltak voltak, öntudatos fizikai és öntudatlan szellemi proletárok? Nem lehetnek sokan, akiknek van mit siratni; akiknek van okuk veszett fogcsikorgatással felhorkanni az új rend ellen, amely elszedi tőlük a prédát és titkos konventikulumokon alattomos tőrt köszörülni a diktatúrára, amely azon rettenetes sorsra fogja őket kényszeríteni, hogy ők is érjék be annyival, amennyi embertársainak jut. Ezeknek az okulására jegyezzük fel a következőket.

1793-at írtak, a nagy francia forradalom negyedik esztendejét, mikor Lyon kitűzte az ellenforradalom fehér zászlaját. Lyon Páris után az első városa volt Franciaországnak, nem szellemre, hanem területre és gazdagságra. Dúsan megáldott a természettől, de lélekben sivár és szegény. Az irodalom kicsibe véve, a művészetek semmibe. Egyetlen életcél a gazdagodás, az erényekből csak a haszonhajtók kultiválva. Ahogy Lamartine mondja: Lyon mindig nagy népet mutatott fel, de nagy embereket ritkán. A nagy tehetségtől féltek, mert nyugtalanítónak itélték, amely megzavarja a szabályt, a szokásoknak e szuverénjét.

Az ilyen várost, mint Lyon volt, aaz eszmék harca nem igen háborgatja, az emberek tradíciókból élnek, az öröklött szokásokat és véleményeket úgy hagyják uródaikra, mint aranyaikat, a nélkül, hogy a tisztaságukat és a jóságukat vizsgálgatnák. A párisi forradalmat mindazonáltal megtapsolták a lyoni polgárok, hacsak mérsékelten és helyes – le a naplopó monarchiával, le az arisztokráciával, – legalább nem kell velük osztozni a gazdagságban és hatalomban. Éljen a köztársaság, amely a felettünk álló zsarnokságot elsöpörte!

A párisi forradalom azonban itt nem állhatott meg. A nemzetgyűlés – az első forradalom – ledobta a társadalmi zsarnokság épületének a kupoláját, a konvent – az új forradalom – megkezdte a felső emeletek lebontását. A girondisták fejét leszelte a nyaktiló, Párisban a vörös sapkás jakobinusok voltak az urak. Lyonban a forradalmi tűz kezdett kihűlni. A lyoni vezető társadalomnak egy istene volt, a tallér – ezt megint Lamartine állítja – s mikor ezt kezdték támadni, Lyon felhördült s a konventben fosztogatót látott. Attól a naptól kezdve, amikor a köztársaság a vagyonhoz nyúlt, Lyonnak nem kellett többé a köztársaság, Lyon ellenforradalmár lett. Magába gyűjtötte a lappangó királypártiakat, bízott a külső segítségben, a határokon álló szárd-helvét-osztrák szuronyokban s ünnepélyes nyilatkozatban elszakadt a központi kormánytól.

A konvent azzal az elhatározottsággal fogadta el a harcot, amely nem döbbent vissza egy tag lemetszésétől, hogy megmentse a testet. A forradalmi eszme fontosabb volt, mint Franciaország második városa. A konvent vörös gárdáinak gyűrűje körülvette a megerősített várost és kéthavi ostrom után, amelyben a tízezer főnyi védősereg száztíz emberre olvadt le, hatalmába vette. Rettenetes volt a küzdelem és irtózatos a megtorlás. A konvent határozatot hozott, hogy Lyon temettessék romjai alá, házai – a kórházakat és iskolákat kivéve, – bontassanak le, az eke vágjon barázdát minden épület fölött s emlékoszlop hirdesse az utókornak, hogy így bűnhődött Lyon, az ellenforradalmár.

A toll borzad leírni a jeleneteket, amelyek közt e határozatot a Párisból kiküldött büntető bizottság végrehajtotta. A város legszebb épületeit aknákkal vetették föl, a házak lebontására munkásosztagokat szerveztek. Tizenötmillióba került a rombolás, amelynek háromszázmilliónyi érték esett áldozatul. Az ágyúk dörgése közt, amelyekkel a lakásokat összekartácsolták, és a romokból fölszálló porfelhők közt állították fel a városház omladékai előtt a nyaktilót, amely kilencven napig szakadatlanul dolgozott. Egy egész nemzedéket irtottak ki, a vér nyirkossá és bűzössé tette a teret az embermészárszék körül, a fejeket és törzseket a Rhône-ba dobálták s a torkolatnál levő szigetek partjára még évek múlva is embercsontokat hánytak ki a hullámok.

 

… Lehet-e képzelni olyan őrültet és gonosztevőt, aki Szegedből magyar Lyont akarna csinálni?

 

Móra Ferenc

Szegedi Napló. 1919 április 1.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük