Mi a baj a Közlekedési Múzeummal?

Sokáig volt az a hivatalos kommunikáció a Közlekedési rekonstrukciójával kapcsolatosan, hogy az eredeti állapot helyreállítása történik meg, amitől az építészetet maximum a szecesszióig értékesnek tartó magyar hírfogyasztó megnyugodva dőlt hátra a székében. Ennél az információnál többet csak egy szűk csoport tud mind a mai napig, míg a nyilvános felületeken csak a gondosan komponált látványterv jelenik meg. A VÉSZ legutóbbi módosítása azonban a projektet kívülről kísérő kritikuskoknak már egyértelművé tette, hogy nem ez fog történni. A fővárosi közgyűlési anyagok előkészítésekor ugyanis egy utolsó pillanatban megküldött rövid módosítás az építési helyet a Hermina úttól fél méterrel beljebb tolta a Hermina úti kerékpársáv helyigényének biztosítása érdekében. Vitézy Dávid múzeumigazgató pedig a nyilvános sajtónyilatkozataiban immár 9000 m2-es aláépítésről beszél a múzeum kapcsán. Ezzel gyakorlatilag egyértelművé vált, hogy a jelenlegi épületet teljes egészében elbontják, vagyis nem rekonstrukció történik, hanem bontás és azután egy jelentős kiterjedésű alápincézést követő, nulláról történő visszaépítés.

Véleményem szerint egyetlen ma magára valamit is adó építésznek sem szabadna a nevét adnia egy olyan projekthez, ami a nulláról építene fel egy 1896-os tervezésű épületet. Nagy ebben a szakmai vita, de én azok álláspontját osztom, akik 2016-ban 2016 műszaki színvonalának és esztétikai minőségének megfelelő, funkcionálisan jól használható épületeket akarnak építeni, a műemléki rekonstrukciókban (a Közlekedési Múzeum nem műemlék) pedig mentik a korabeli értéket és azt kiegészítik a mai kor elvárásaival. Ezzel a véleményemmel talán nem vagyok egyedül, a nemzetközi örökségvédelmi egyezmények is ezt a közmegegyezést tartják követendő mintának. Nevükre adó építészek nem építenek újjá a semmiből olyan épületet, amely nem tud megfelelni a mai funkcionális és esztétikai elvárásoknak. Ennek a múzeumnak a belső kialakítása sem fog igazodni a külső homlokzati ritmushoz, 65 méter magas, cirádás kupolája pedig számomra túl nagy ár egy kilátóért, főként ha a léghajó geg is megvalósul, amelyet most a nyertes tájépítészeti pályázat előlegezett meg. A kilátófunkció tehát teljesíthető a Ligetben: nagyságrendekkel olcsóbban. Ott tartunk most tehát, hogy egy 1896-os homlokzati álcaháló alatt épülne meg egy 2016-os modern múzeumi enteriőr. Ez így a populista historizmus itthon bontakozó stíluskorszakának újabb gyöngyszeme lesz. Megelőlegezem neki az ICOMOS Citrom-díjat. A liget beharangozott kerti pavilonjairól sem vagyok más véleményen. Ma a mát kell építeni, egy közparkban pedig viselkedést, önmérsékletet várnék el az épületek terén is, nem nagyotmondások halmazát és a parkot zárójelbe tévő túlépítéseket.

Zsuppán András a Válasz.hu-n közölt írást arról, hogy e múzeumi fejlesztést zöldfelületi szempontból nem érheti kritika, hiszen itt aztán tényleg nőni fog a zöldfelület a felszíni parkolók eltűntetésével, a meglévő növényzet számottevő sérülésével pedig igazán nem kell számolni. Ezt egy kicsit másként látom, ehhez azonban mélyebben kell ismerni azt, hogy mi történik és sajnos a Városliget Zrt tervei korántsem annyira átláthatóak, mint azt igyekeznek magukról elhitetni. Ma a tervezőkön és a Zrt munkatársain kívül senki nem ismeri pontosan a műszaki terveket kizárólag a látványtervből és a VÉSZ szabályozási tervlapjaiból, valamint a hiányos fakataszterből és az itt-ott elejtett sajtónyilatkozatokból tudunk kiindulni, miközben ugye – állami beruházás révén – mi vagyunk itt a „megbízók”.

A Nyugati mögött egy több, mint ideális, előkészített, állami tulajdonban lévő hely kínálkozik a Közlekedési Múzeum számára, amit én inkább a műszaki (tudomány-technikai) múzeumként definiálnék újra. Lenne benne mit kiállítani. Viszont városfejlesztés-politikai bűnnek és múzeumi szempontból is zsákutcának tartok egy már 1896-ban is elhibázott helyszínt további évszázad(ok)ra a Városligetben konzerválni, amelytől a világ első közparkja ismét kicsit elveszíti közpark jellegét. Őszintén sajnálom, hogy a kultúra mai kerekasztal-lovagjai nem tudnak átlátni az abszolút előképnek tekintett milleneumi kiállítás és építkezés-sorozat rózsaszín ködfelhőjén. Le kellene végre dolgozni azt a kisebbségi komplexust, amely rendre a nagy milleneumi építkezésekhez kívánja hasonlítani magát, s azt akarja meghaladni, de úgy, hogy közben nincs tekintettel arra, hogy ez a város már nem az a város, amely 1896-ban volt. Attól jóval kiterjedtebb, s az akkori fejlesztési területek helyett ma a XXI. században a város szlömjeit és rozsdazónáit kell(ene) helyzetbe hozni egy ilyen nagy állami fejlesztéssorozatnak, nem pedig a Vár – Andrássy út – Városliget tengelyen élni ki a reprezentációs vágyait. A meglévő zöldfelületek tekintetében pedig végérvényesen meg kéne szabadulni attól, hogy azokra tartalék beépítési területként tekintsünk. A városi lakosság – a vonatkozó közvéleménykutatások tükrében – már réges-régen képes volt megugrani ezt a szintet. A döntéshozás és a fejlesztéspolitika azonban még nem. S ezen a fronton a helyzet fokozódik, nő a feszültség.

Bardóczi Sándor

Bővebben: Építészfórum

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük