Mi a nyavalyának?

kertesz akos

Mivégre? – ezt írtam föl címnek először, ami pontosan fedte a szándékomat – hogy tudniillik mivégre beszél az ember –, de rögtön éreztem is: így kevés. Harsányabban kell fogalmazni, bár úgy is alig van esélye, hogy eljut a szavam azokhoz, akiknek szánom. Hogy eredménye is lehetne, az már az álmok világába tartozik. Vagyis hát: – Mi a nyavalyának pofázok én itt?!Darvas Iván mondta a rendszerváltás első éveiben, hogy a borsót addig kell a falra hányni, míg le nem omlik. (A fal.) Milyen igaz! De ha az istennek sem omlik le?

„Én megmondtam mindent előre! Láttam a fenyegető vesze-delmet, láttam a sötét felhőt és tudtam a villámról, ami lecsap. (…) Láttam a bűnt, és megmondtam előre, ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle!” Én is elmondhatnám Karinthy Frigyessel együtt – jó nyolcvan évvel utána. És persze engem se kérdezett senki, igaz, én nem is vártam. Eleve tudtam, hogy „meggyőzni” az írástudó úgysem bír senkit, csak megerősítheti a hitében, azt, akivel eleve egy hiten van. Aki azt mondja: „én is úgy gondolom, csak nem tudtam volna ilyen jól összeszedni”. Nem ez a baj. Hanem az, hogy aki velem egy platformon van, az sem érti. Vagy nem akarja. Vagy csak nem hallja a kiáltást, mint süket favágó a székely viccben. Amikor Áron látja, hogy a nagy szálfa, amit kivágott, megindul Mózsi bá felé. És ordít.
– Hé! Mózsi bá! Vigyázzon!
Mózsi bá valamit hall, de nem tudja mit. Lassan odafordul.
– Mi van?
A nagy szálfa robogva dől Mózsi bá felé, és bumm! Agyoncsapja. Áron nézi, nézi, majd lassan, megfontoltan megszólal.
– Na. Hát ez van.
*
Minden diktatúra lételeme az expanzió, mert csak a terjeszkedés szándéka igazolhatja. Ha nincs háborús helyzet, ha nem lehet fegyvert fogni senkire, akkor mást kell kitalálni – írtam egy éve az Amerikai Népszavában. (Chamberlainek Európája) Az Orbán-gang a trianoni békeszerződés közjogi fölszámolására uszít (ahogy Hitler a versaille-i szerződés ellen támadt), és soviniszta propagandával tovább butítja a már amúgy is kábára hülyített magyar tömegeket. A határaink körül élő magyaroknak állampolgárságot, és választójogot ígér, hogy hálából bebetonoz-zák az Orbán maffia hatalmát. Ezek az új-nacionalisták, és új-soviniszták fölélesztik a revizionizmus, az irredentizmus csótányait és patkányait, és a környező országokban fölgerjesztik velük az ellen-revansizmust, és újra „kisantant” szövetségbe tömörítik a szomszédjainkat, áldásos tevékenységükkel fölszítják a hagyományos magyargyűlöletet. „És a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok mindent megtesznek, hogy megvédjék a hazájukat a rabló magyaroktól, akik nemzeti létük akadályai voltak századokon át, akik sohasem tanulnak, akik mindig másra mutogatnak, mindig bűnbakot keresnek, vagy a romát, vagy a románt. Vagy a zsidót.

Vagy Európát. Az IMF-et. A bankokat, a multikat. A nyugdíjasokat, akiknek már rég a temetőben a helyük. Vagy a hajléktalanokat, akik gusztustalanok, büdösek, turkálás közben fölborogatják a kukákat és a szelektív szeméttárolókat, rontják a városképet, és a többi kizsebelt, megnyomorított állampolgár príma közérzetét.

Európa, a botránytól rettegő, a közönyös Európa, az önvédelemre rest Európa ismét jó alkut fog kötni, mint Mr. Chamberlain Hitlerrel annak idején. Nem kell egy esztendő, új, mégis a mozdulatlanság ódon rothadásától bűzlő nacionalista tűzfészek fog izzani Európa közép-keleti peremén, Orbán Viktor úr Magyarországa körül.

Csak találjanak elég vizet a tűzoltásra…”

Ezt írtam tavaly januárban. Eltelt egy év. A szombati, január 7-i itthoni Népszavában Vértes András arról a fertőző gócról beszél, ami az Orbán maffia áldásos hatására alakulhat ki Közép-Kelet-Európában: „Úgy gondolom, hogy Brüsszelben tartanak a jelenlegi magyar fejlemények fertőző hatásától is. Ugyanis nem csak a gazdasági nehézségek, problémák terjedhetnek tovább, mint ahogy tovább is terjednek az Európai Unióban, hanem a demokrácia leépülésének a veszélye is élő, és egyáltalán nem korlátozódik kizárólag Kelet-Európára. Az EU-ból érkezett írásos és egyéb figyelmeztetések, vagy a Clinton levél szinte példátlan. Egy szövetségest kellett figyelmeztetni a civilizációs normák betartására. Ezekből értenie kellett volna a kor-mánynak, érezni kellett volna ennek a súlyát. Én úgy gondolom, az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap a magyar demokrácia intézményi kérdéseiben könyörtelen lesz. Számomra világos, hogy precedens értékűnek tartják azt, ami Magyarországon történik. Nyugat-Európa a keleti bővítés óta folyamatosan aggódik amiatt, hogy a volt szocialista blokk országaiban gyöngék a demokrácia alapjai. Minden ebbe az irányba mutató kilengésre már korábban is reagáltak. Így jártak el a szlovákiai jogsértések esetében, vagy hasonlóan válaszoltak a lengyelországi helyzetre a Kaczynski testvérek esetében, de ugyancsak következetesek voltak már korábban, amikor a szélső-jobboldali populista Jörg Haider bekerült az osztrák kormányba.”

Mindazok az antidemokratikus mozzanatok, melyeket Vértes András fölsorolt, egyúttal nacionalista ihletésűek, a hamis nemzeti mítoszban gyökereznek. Ezen belül egymást erősítő elemek az elzárkózás és a terjeszkedés (kooperáció helyett), a nemzeti gőg és a fajgyűlölet (a tolerancia helyett), a szeparatista agresszió a szövetkezés helyett.

A globalizálódó világban az éretten gondolkodó elmék mind látják, hogy a Földet sújtó gazdasági és egyúttal ökológiai válságokat (az összefüggés szoros!) csakis az integráció eszközével lehet kezelni. Az Egyesült Államok ereje Unió voltában, a föderációs intézményeiben van. Egyetlen vámterület, egyetlen valuta, egyetlen (és független!) központi bank, egyetlen legfelsőbb bíróság, egyetlen szövetségi kormány, külügy-, hadügy-, nemzetbiztonsági-, igazságügy- és pénzügyminiszter, egyetlen szövetségi nyomozóiroda (FBI), egyetlen központi nyomozó ügynökég (CIA). Egyetlen kongresszus, egyetlen szenátus.

Ja, és egyetlen elnök, de ez szinte csak ráadás a fékek és biztosítékok kidolgozott rendszerében. Mert ez a szövetség ötvenegy állam uniója, ötvenegy helyi kormányzattal, és olyan ügyek, intézmények, sőt törvények garmadával, amelyek a helybéli szervekre tartoznak.

Látható, hogy ez a szövetségi rendszer a helyi színeket, szokásokat, kultúrákat és érdekeket nem akarja eltörölni, hanem mintegy „megszűntetve megőrizve” integrálni akarja a nagyobb és hatékonyabb, életképesebb egységbe. A nemzeti sajátságok, színek, nyelvek, kultúrák csakis így maradhatnak fönn a látható jövőben, mert a szövetségi rendszer a helyi érdekek és értékek és a globális érdekek és értékek dialektikus egyensúlyát jelenti.

Természetes, Amerika könnyebb helyzetben van és volt mindig, mint Európa. Nekik nem kellett 1000-1500 éves hamis nemzeti mítoszokat legyűrniük, nem kellett autokrata és feudális függési rendszereket meghaladva kiépíteniük a demokráciájukat, ők a semmiből indulhattak, a szabad telepesek anarchiájából jutottak el az alapvető emberi jogokra épülő amerikai demokráciáig. Amit maguk alkottak meg saját maguk használatára. Amerikában mindenki bevándorló, mindenki idegen. Nem voltak soha zárt etnikai államaik, így irracionális nemzeti identitással sosem kellett szembenézniük, csak nagyon is racionális, önző helyi érdekekkel.

A mi egykori mezőgazdasági téeszeink mutattak hasonló fölépítést. Központi, mintegy szövetségi föladat volt a nagyüzemi gazdálkodás, és helyi, vagyis háztáji, föladata volt a téesz tagnak mindaz, amit kisüzemi módon lehetett gazdaságosan kezelni. (Más kérdés, hogy a rendszerváltás során a bornírt jobboldal ideológiai alapon szétrombolta ezt a példamutatóan működő szisztémát.)

Németország is szövetségi köztársaság, hasonló központi szövetségi, és helyi, tartományi irányítással – nem részletezem. Ma Európa legerősebb, leggazdagabb, legdemokratikusabb állama.

Az egységes Európa minden szempontból utópia marad, ha népei föl nem számolják egyszer s mindenkorra nacionalista mítoszaikat, hazug, mert hosszútávon önpusztító „nemzeti érdekeiket”. Sőt: Európát csak és egyedül a minél szigorúbb integráció, a következetes szövetségi rendszer mentheti meg attól, hogy ne verje le a lábáról a válság, hogy ne öregedjen el mind gazdaságilag, mind kulturálisan, hogy ne váljon Ázsia egy jelentéktelen félszigetévé.

A legjózanabb paraszti-, proli ésszel is tudható, hogy EGYSÉGBEN AZ ERŐ. Már olyan közhely, mint a VALAMIT VALAMIÉRT.

De az euró-amerikai kultúrkörhöz, az észak-atlanti szövetségi rendszerhez tartozó népek még mindig nem fogták föl igazán, hogy ez túlélésük záloga. Még mindig reménykednek abban, hogy ha sikerül a többi nép elől elcsaklizni egy darab banánt, egy kenyérvéget, egy tábla csokit, egy babaruhát vagy egy lendkerekes fakardot, mint a mohó és irigy, rosszul nevelt óvodás kölykök, jobban járhatnak.

És a legkomiszabb, legönzőbb, legirigyebb kölyök ebben a világóvodában az a magyar nép, amelyik maga fölé emelte vezérnek Orbán Viktort.

Azt is mondtam már, sőt, mondtuk többen is, hogy Magyarország annyira jelentéktelen, annyira érdektelen mind a Nyugat, mind a Kelet számára, hogy ha betonnal leöntenék mind a 93,000 négyzetkilométerét, azt se venné észre körülöttünk senki, ezért hagyják Orbán Viktort kukorékolni ezen a bűzlő magyar trágyadombon.

Csakhogy ez nem igaz. Mert ez a trágyadomb fertőz, és a fertőzésveszélytől nem lehet eltekinteni.

És mi lesz, ha Európa észhez tér, ha a magyar demokrácia in-tézményi kérdéseiben könyörtelen lesz – ahogy Vértest idéztem már föntebb –, de belülről nem lesz képes fölállni egy új ellenzék, hogy megfékezze ezt az elszabadult, pöffeszkedő, önmagát bálványozó hatalmi struktúrát. Megint mások kezéből, ajándékba kapjuk a megoldást, a „fölszabadulást”, hogy aztán éretlenek lévén az általunk meg nem érlelt, ki nem verekedett szabadságra, megint ne tudjunk élni vele?

Ha van „balsors”, ha van „turáni átok” – hát ez az!

Ha autóval visznek valahová, akárhogy figyelek is, legközelebb egyedül nem találok oda. De ha egyszer magam kerestem meg az utat, azt soha többé el nem felejtem.

Zrínyi Miklós hiába próbálta fölrázni a nemzetet a „Német maszlag, török áfium” című politikai röpiratában, hogy itt az ideje kiverni az országból a mind jobban gyöngülő törököt, a magyar oligarchia és a nemesi nemzet fütyült rá, tovább üzletelt vidáman az egyre korruptabb török basákkal, bégekkel, bejekkel, és dőzsölt a már senkitől sem veszélyeztetett birtokain. Pedig Zrínyi világosan megmondta, nem is kellett nagy jóstehetség hozzá, hogy ha a Habsburg császár veri ki innen nyugat-európai segítséggel a törököt, a helyükben itt is marad.

Így történt. A százötven éves török „rabigát” háromszáz éves Habsburg uralomra cserélte a mindig győztes, hős és vitéz magyar. Ha akkor hallgat valaki Zrínyire, nincs bukott Rákóczi fölkelés, nincs szükség a bukott magyar szabadságharcra, elmarad a Bach-korszak, a kiegyezés, nem válik egyenjogú társbérlőjévé a Monarchiának Magyarország, és nem lesz az első világháború egyenrangú vesztese. Nincs Trianon, nincs Horthy revansizmus, feudál-fasizmus, nem Magyarország lesz Hitler leghűbb szövetségese és utolsó csatlósa, és nem vesz részt gyalázatos lelkesedéssel a Holokauszt tömegmészárlásában, amivel a mai napig nem bír szembenézi. Mert, ugye, Holokauszt nem is volt, másodszor nem mi csináltuk, viszont nem volt elég alapos.

Mohács óta egyszer volt a történelem kegyelméből szabad és független Magyarország: 1989-90-ben. Hogy élt a magyar a szabadság, a demokratikus fejlődés, a józanul kontrollált piacgazdaság által teremthető jólét lehetőségével? Orbán Viktor uralma aláhajtotta a fejét.

Csak nehogy ez ismétlődjön, ha egyszer Európa a saját érdekében nem tűri tovább ezt a mocsokfészket itt Hegyeshalom és Záhony között és a közreműködésünk nélkül tesz rendet.

FORRÁS: Amerikai Magyar Népszava

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük