Miért ne menjünk Maliba?

mali

Mali. Egy hazánktól oly távoli, mégis, az utóbbi években a nemzetközi politika érdeklődésének homlokterébe került ország. Bár a hazai sajtó és média igyekezett, és ma is igyekszik agyonhallgatni az afrikai országban zajló eseményeket, talán érdemes a problémát némiképp közelebbről szemügyre venni.

Mali hagyományosan a francia politikai érdekszférához tartozik, Északnyugat-Afrika második legnagyobb területű országa. “Hagyományos francia politikai érdekszféra” alatt azokat a Maghreb-övezetbe tartozó országokat lehet érteni, melyek az 1950-es, még inkább 1960-as évek során szabadultak fel – nem mellékesen, az akkori szocialista világrendszer hathatós támogatásával – a francia imperializmus során kiépített gyarmati uralom alól. Habár politikailag szuverenitást nyert az ország, hasonlóképpen a térség többi államához, mind gazdasági, mind politikai téren továbbra is, napjainkban is millió szállal kötődik a korábbi gyarmattartó hatalomhoz.

Az első kérdés, ami rögvest a távoli szemlélő eszébe jut, amint a mali konfliktust igyekszik vizsgálni: miért éppen Mali? Mármint, miért éppen ez az ország lett “iszlámista terroristák” támadásának a célpontja? (Bár helyesebb lenne paramilitáris vagy félkatonai erőknek nevezni e csoportokat, meglehetősen nehézkes ugyanis terroristáknak titulálni olyan szervezett fegyveres csoportokat, melyeknek nem a civil lakosság megfélemlítése, hanem az államhatalom megdöntése a célja.) A válasz a következő: Mali a térség leggyengébb országa, mind az államszervezet, mind a katonai erő tekintetében. (Jellemző, hogy a Franciaország által a térségbe vezényelt kontingens önmagában véve jelentősebb erőt képvisel, mint az egész mali hadsereg.) Szomszédai: Algéria, Niger és a többi ország mind stabilabb belpolitikailag, és még a hasonlóan nehéz gazdasági helyzetben levő Niger is jelentősen ütőképesebb fegyveres erőt tart fenn. A rettenetes szegénység, a lakosság analfabetizmusa és az ehhez hasonló tényezők, melyek alapjában véve a francia gyarmati uralom idejére vezethetőek vissza, egészen egyszerűen nem teszik lehetővé a modern, erős államszervezet kiépítését és annak fenntartását. Elmondható tehát, hogy csak idő kérdése volt, mikor alakul ki egy ehhez hasonló konfliktus az ország területén, nyilvánvaló ugyanis, hogy a korábban említett félkatonai csoportok is tisztában vannak a fentiekkel.

Most lássuk, mi vezette a francia kormányt a mali vezetés oldalán történő beavatkozásra? (Tekintsünk most el attól a némiképpen zavarba ejtő körülménytől, hogy gyakorlatilag semmiféle információ nem látott napvilágot arra nézvést: a mali kormány kérte a francia beavatkozást, avagy Párizs önhatalmú elhatározásáról van szó?). Elöljáróban annyit, hogy ennek oka nyilván több perspektívából világítható meg.

Először is, az imperializmus korában a gyarmatosítás folyamata alapvetően a kolonialista hatalmak burzsoá, nagytőkés osztályainak az érdekeit képviselte. Elég, ha csak a Brit Kelet-Indiai Társaság, vagy a Holland Kelet-Indiai Társaságra utalunk, s máris látható, hogy alapvetően egy bizonyos földrajzi területen az adott ország burzsoáziájának gazdasági monopóliumát megteremtő tevékenységről van szó. Noha ezek a társaságok, érdekkörök nyilvános tevékenységüket döntően a két világháborúnak köszönhetően beszüntették, azért nyilvánvaló, hogy maguk, a korábban ezen szervezetek által megjelenített gazdasági érdekek továbbra is fennálltak. S fennállnak napjainkban is, de most ezeket a kapitalista világrendszer multinacionális cégei jelenítik meg, melyek – mintegy “véletlenül” – a korábbi gyarmattartó hatalmak területén székelnek. Világos tehát, hogy amennyiben bármely volt gyarmattartó hatalom efféle cégeinek érdekei sérülnek egy adott földrajzi területen, az adott hatalom politikai-katonai nyomásgyakorlást fejt ki a nevezett térségben (tökéletes példa erre Kuba esete). Tehát a francia kormány fellépésének elsődleges okai gazdaságiak, melyek a jelenlegi nagytőkés csoportok érdekeit jelentik.

Melyek ezek a konkrét okok? Mindenekelőtt, köztudott tény a francia atomipar fejlettsége. Franciaország az Egyesült Államok után a világon a legtöbb atomenergiát termelő ország, a legtöbb atomerőművel rendelkezik. A francia villamosenergia-hálózat ellátásának 85 %-a származik a nukleáris forrásokból. Hogy hogyan kapcsolódik ez Malihoz? Nos, Mali északi-északkeleti részén (éppen ott, ahol az iszlám fegyveres csoportok megvetették lábukat), jelentős uránérc-lelőhelyek találhatóak, melyek kiaknázásában – talán mondani sem kell – a francia cégek élenjárnak. Az urán pedig, mint az nyilvánvaló, nélkülözhetetlen az atomreaktorok működtetéséhez… Elemi érdeke tehát a francia kormánynak, hogy biztosítsa a mali uránlelőhelyek zavartalan termelését, hiszen ezzel hozzájárul Franciaország energiaellátásának biztosításához. Még valami: emlékezetes, hogy az 1980-as években Franciaország erőteljes, évekig tartó katonai beavatkozást hajtott végre Csád területén. Csád északnyugati részén – minő véletlen, avagy sem – szintén jelentős uránlelőhelyek találhatóak…

Másodszor: Mali egyetlen ásványkinccsel rendelkezik a fent említett uránércen kívül, ez pedig nem más, mint az arany. Bizonyos források szerint viszonylag kis ráfordítással akár 50%-kal lehetne növelni az aranykitermelést az országban, ami nyilvánvalóan nem figyelmen kívül hagyható tényező. Emellett a mali arany jó minőségű. E források kiaknázásában pedig ismételten csak francia bányaipari cégek rendelkeznek jelentős részesedéssel. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Franciaország honi területein az ország szükségleteihez mérten meglehetősen kevés aranylelőhely található, nem nehéz belátni, mi volt a francia kormány mozgatórugója e téren, amikor is meghozta döntését a beavatkozásról.

Harmadszor: mindenképpen motiválhatta Párizs döntését a francia belpolitikában kialakult helyzet. Nevezetesen, hogy – bár a francia alkotmánybíróság megsemmisítette – Hollande köztársasági elnök nyilatkozataiból kitűnik, hogy ha kell más módon, de kormány továbbra is be akarja vezetni a rendkívül magas jövedelmű rétegeket hasonlóan magas jövedelemadóval sújtó adót. Nyilvánvaló, hogy e csoportok nyomást gyakorolnak a francia kormányzati szektorra azért, hogy amit ez által a jövedelmükből elveszítenének, valamilyen módon pótolhassák – ennek egyik módja lehetne Mali ásványkincseinek a kiaknázása, afféle ellentételezésként a magas különadókért. Ne feledjük, hogy a háborúk, a katonai megoldások mindig egy adott kapitalista osztály gazdasági hatalmának létrehozása, megőrzése, vagy megerősítése érdekében történnek. Summa-summárum, elmondható, hogy egyfajta hallgatólagos megegyezés jöhetett létre a francia kormány és a francia nagytőkés körök között Malit illetően.

Negyedszer: biztosra vehető, hogy a beavatkozás semmiképpen nem mehetett végbe Washington jóváhagyása nélkül. Az, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem Franciaország (és ne feledkezzünk meg a logisztikai támogatást nyújtó Nagy-Britanniáról sem) vállalja fel a konfliktusban való részvételt, két dologgal magyarázható. Egyfelől, a térségben semmiféle amerikai érdek, sem gazdasági, sem politikai téren nem dominál. Másfelől, a francia szerepvállalás szervesen illeszkedik abba a geopolitikai folyamatba, amelynek első látványos példája Észak-Afrikában Líbia esetében volt tetten érhető. Tudniillik arról van szó, hogy Washington fokozatosan átengedi a beavatkozó hatalmi szerepet Franciaország és Nagy-Britannia számára; Líbia esetében ez a hadműveletek megkezdése után két nappal történt meg, Mali esetén pedig jelenleg szó sincs az Egyesült Államok tevőleges beavatkozásáról.

Ennyit tehát a francia beavatkozás mozgatórugóiról. Elmondható, hogy rendkívül összetett folyamatról van szó, ugyanakkor teljesen világosan látható, hogy a beavatkozás csakis és kizárólag kapitalista, gazdasági monopolhatalmi érdekek mentén történik. Egy katonai konfliktusban való részvétel értelmezéséhez pedig mindig ismerni kell a politikai, végső soron gazdasági okokat; ne feledjük, a háború a politika folytatása erőszakos eszközökkel. E szemszögből vizsgálható meg tehát a január közepe táján bejelentett, és kormányzati szinten gyakorlatilag elhallgatott esetleges(?) magyar részvétel a konfliktusban.

Szinte egy időben az esetleges(?) magyar részvételről szóló hírek napvilágra kerülésével, egy rendkívül érdekes, szintén nem túlságosan hangoztatott hír jelent meg. E szerint a rövid, ám annál többet sejtető kis kommüniké szerint a Magyarországon jelenlévő francia befektetett tőke összege ez év január közepe táján haladta meg a kerek 10 milliárd eurót. Az ember óhatatlanul is arra gondol, a két hír között bizonyos, hogy kell lennie összefüggésnek – bár jól tudjuk, ami időben egybeesik, nem mindig jelent ok-okozati összefüggést, ez esetben azonban, ismervén a kapitalizmus és a kapitalista hatalmak természetét, bizonyos, hogy kell legyen kapcsolat. Van is. Ugyanis tény, hogy az ekkora tőke által megjelenített gazdasági hatalom birtokában a francia politika képes nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra egy esetleges részvétel ügyében. (Bizonyosra vehető, hogy ennek apropóján történtek az említettek, hiszen rendkívül figyelemre méltó, hogy az évszázada a francia kelet-európai politika támpillérét jelentő román vezetés megkereséséről vagy felajánlkozásáról szó sem esik.) S hogy mi szükségük erre a francia vezetőknek? Nos, egy francia illetékes pár nappal ezelőtt kijelentette: Franciaország aggódik amiatt, hogy egyedül vesz részt a mali konfliktus kezelésében. Vagyis: alapot keresnek a beavatkozás legitimációjához, amelyhez nyilván a legjobb alapot más európai országok részvétele jelentené. Felfogható ez egyfajta üzenetként is a budapesti kormány számára. Hiszen ezek után világosan látható, hogy miről is van szó: legitimálni a francia nagytőke, a francia burzsoázia érdekeiben történő beavatkozást, azt nemzetközi koalíció létrehozása által mintegy alátámasztani az egyetemes emberi jogok és “az iszlám terrorizmus elleni küzdelem” jegyében.

Nos, éppen ezért mondhatjuk: ne menjünk Maliba! Ebben az afrikai országban semmiféle olyan magyar érdek nincs, amely indokolná a konfliktusban való részvételünket. Van abban valami morbid sorsszerűség, hogy a részvétel felvetődése éppen a tragikus sorsú 2. magyar hadsereg doni megsemmisülésének 70. évfordulóját jelentő napokban történt. Újfent idegen, imperialista érdekek mentén-miatt küldenénk háborúba a magyar honvédeket, ezer meg ezer kilométerre szülőföldjüktől, “védeni a hazát”, amiképpen hét évtizeddel ezelőtt történt. Csak éppen most más kezében lenne a gyeplő. Vigyázzunk, ne kövessük el kétszer ugyanazt a hibát. Mert a történelem nem bocsát meg azoknak, akik nem tanulnak korábbi hibáikból.

                                                                                                                                                            Bóné Krisztián (Komárom)

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük