Miért nem kedvelem Bajnai Gordont?

Kalmár Szilárd 01

Levelet kaptam, amelyben a Munkások Újsága egyik előfizetője, egyébként egy általam rendkívül tisztelt polgári értelmiségi kemény kritikával illetett, amiért legutóbbi lapszámunkban kemény hangon bíráltuk, támadtuk Bajnai Gordont. Mivel levele magánlevél, azt nem idézem, de a válasz önmagában is érthető és értelmezhető, ezért azt olvasóinkkal is megosztom.

 

Kedves Barátom!

 

Sajnálattal olvastam leveled, bár a leírtak fogadására fel voltam és vagyok készülve. Akkor lennék igazán hiteltelen és szószegő ember, ha nem érvekkel alátámasztható módon írtam volna a Munkások Újságának vezércikkét és ösztönöztem volna, hogy a címlapon egymás mellett „Nem és Nem” felirattal szerepeljen Orbán Viktor és Bajnai Gordon.

Mik hát azon érveim, amelyek miatt nem gondolom alkalmas vezetőnek Bajnai Gordont?

A múltja, a jelene és a jövője.

A múltja sötét, karrierje, személyes sikere egy ország, a magyar társadalom és gazdaság összeomlásának mellékterméke. Amolyan dekonjunktúra lovag, akinek annál jobban alakult a sorsa, minél rosszabbul ment a széles tömegeknek. Igen, a szememben ő bűnös, akkor is, ha az általa is alakított jogszabályi környezet értelmében nem felelősségre vonható. Aki rendszerváltás időszakának zavarosában halászott, az ne álljon elénk azzal; hogy vezetője kíván lenni az országnak. Mi az, ami mindezt még tetézi is? Bajnai Gordon második „jó” időszaka, a Gyurcsány Ferenc árnyékában eltöltött kormányzati évek. Egyik kulcsszereplője volt annak a közéleti és gazdasági ámokfutásnak, amelynek következménye lett a 2010-es baloldali katasztrófa, amely után ő nemes egyszerűséggel két évnyi könnyed sziesztára vonult, ráhagyva a mindennapi küzdelmet azokra a szerencsétlenekre, akik legalább be tudtak jutni a parlamentbe. Ő miközben gőzerővel építették a diktatúrát, az építést vezénylő Lázár Jánossal is tudott kedélyesen kvaterkázni valamilyen konferenciának álcázott összejövetel keretében. Hol volt Bajnai Gordon, amikor a rendvédelmiek kétségbeesetten harcoltak jogos jussukért? Hol volt Bajnai Gordon, amikor több ezernyi aktivista barátommal együtt az öklünket ráztuk az operánál? Hányszor látogatta meg a Kunigunda utcánál lassan egy éve demonstrálókat? Hány kilakoltatás ellen tiltakozott? Mit tett ő az elmúlt két évben azon kívül, hogy konferenciákat szervezett és olvashatatlan tanulmányokat finanszírozott az amerikai demokratáktól érkező támogatásokból? Miközben ő ezt, a nagy semmit csinálta fáradt, de soha nem csüggedő demokrata aktivista barátaim sokszor szinte az éhezés küszöbén is mentek, küzdöttek a legreménytelenebb helyzetekben is.

Bajnai múltja engem nem győz meg semmiről.

Miként a jelene sem.

Mostani fellépése a klasszikus puccs kategóriájába sorolható. Összeállt azokkal, akik meg tudták lovagolni az ellenzéki indulatokat, de relatív jó helyzetükkel kezdeni semmit sem tudtak. Milyen ígéretes volt a Szolidaritás, hányan tömörültünk a zászlaja alá demokratikus és baloldali megújulást várva? Mi lett a vége? Ezreket taszítottak el az aktív ellenzékiségtől tehetségtelen vezetőik és irányadóik. Mit mondjunk a Milláról? Ki tudták nőni a Sirályt, alakult valami a holdudvarukban tömörülő tízezrekből? Semmi. Az, hogy ma lényegében nincs utcai ellenzéke Orbánnak, az ezen két szerveződés történelmi bűne. A teret elfoglalták mások elől, de elképzelésük sincs és nem is volt arrról, hogy mit és hogyan kellene csinálniuk. Bajnai velük állt össze. Megkerülte a politikai pártokat, összefogást hirdetett, ezzel lényegében mindenkit rossz helyzetbe hozott a baloldalon. Fellépése szinte azonnal leradírozta a politikai térképről azt a Demokratikus Koalíciót, amely októberben már stabilan átlépte a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. Azok a szavazók, akik ezt a formációt választották volna most szinte természetes módon fordulnak Bajnai irányába, nem látják, hogy ő fellépésével lényegében megadta a kegyelemdöfést az újra magára találni látszó Gyurcsány Ferencnek.

Bajnai következő áldozata a szintén billegő LMP lett. Ez a párt egy összeolvadási ultimátumot kapott, amelyre csak a „nem” választ lehetett adni. Ez a „nem” válasz azonban egyértelmű halálos ítélet lett az ökopárt demokratikus oldala, balszárnya számára.

Ha nem meggyőző számomra Bajnai sötét foltokkal tarkított múltja, ha nem meggyőző a negatív hatású intrikákkal tarkított jelene, akkor miként viszonyuljak a jövőjéhez? Pozitívan nem tudok. Bajnai rosszkor és rossz ütemérzékkel lépett a pályára. Alig telt el egy hónap és offenzívája kifulladni látszik. Padlón a DK, padlón az LMP, az MSZP vesztett talán a legkevesebbet az Együtt 2014 fellépésével, de ők is csak azért állnak jól, mert nem kaptak olyan egyértelmű tetemre hívást az új formációtól, mint az LMP. Bajnai egy hónap alatt begyűjtötte Gyurcsány Ferenc skalpja mellé Róna Péterét is, aki az agresszív nyomulásra nemet mondott és hátat fordított a magyar közéletnek.

Mi történhet még? Sajnos semmi. Bajnai néhány héten belül elveszti csáberejét és beleszürkül az ellenzéki politika amúgy is szürke hétköznapjaiba. A ma még sikeresnek tűnő szereplés fokozatosan fog egy gyengülő, erőtlen alternatívát mutatni, még néhány hónap és csupán az ATV és a Klubrádió hivatásos optimistái fognak azon a hangon szólni, ahogy néhány hete még szinte az egész demokrata közvélemény szónokolt. Bajnai jövője tehát nem más, mint a szükségszerű csalódás. Sokadik csalódás, amely az embereket még jobban eltávolítja attól a gondolattól, hogy kell és lehet változtatni 2014-ben. Így lesz a kezdeményezés az azt elindítók szándékával szemben kontraproduktívvá.

Hát mindezért nem szeretem én Bajnai Gordont.

Azt a vádat viszont visszautasítom, hogy egyenlőségjelet teszek Orbán és Bajnai közé. A közélet nem matematika, nincsenek egyenlőségjelek. Ha árnyalnom kellene a különbséget a két politikus között, akkor azt mondanám, hogy Orbán a zsarnok és Bajnai a rossz politikus. Ez utóbbi kisebb bűn ugyan, de van ennek jelentősége? A kisebbik rossz unalomig ismert és megunt dilemmájánál tartunk ismét? Én túlléptem ezen.

Hivatkozás történt Táncsicsra, mondván ő ma a „jó” oldalon állna. Szerintem ez nem igaz. Ő ma nem állna Bajnai Gordon oldalára. 1848-ban ő nem csak a habsburgok ellen lázadó paraszt volt. Ő már akkor okkal és joggal agitált a korabeli liberális országvezetés és elit ellen, amiért az lehetetlen helyzetbe hozta a vidéken élő szegényebb néprétegeket, szembefordítva őket a forradalom ügyével. Nem véletlenül merült fel a gondolat Kossuth Lajosban, hogy Táncsicsot vissza kellene dugni abba a tömlöcbe, ahonnan őt a pesti fiatalok kiszabadították. Helyzete később sem változott. A kiegyezés után sem a liberális urak kegyét kereste, hanem a munkások egyik szószólójaként dolgozott. Amikor mégis elkövette azt a hibát, hogy túl szorosan akart a korabeli „polgári erőkkel”  együttműködni, minden történelmi érdemét feledve kapott kíméletlen kritikát a fiatal magyar munkásmozgalom akkori vezetőitől.

Nagyjából itt tartunk ma is. A baloldal immár több évtizede van liberális gyámság alatt Magyarországon, annak legfeljebb egy hangosabb változataként lehetünk jelen a közéletben. Ki kell mondani, hogy nincs ez így rendjén. Nekünk önállónak, saját hanggal rendelkezőnek kell lennünk. Nem a Népszabadság, a Népszava, a 168 óra vagy az ATV kell legyen a mérce számunkra. Nem, ez a világ egy másik, egy liberális világ, amely közelebb áll hozzánk, mint nemzeti-fasisztoid alternatíva, de ha akarunk valakik lenni, el kell különüljünk ettől a világtól is. Ráadásul ez mindannyiunk érdeke, mert hamarosan találkozunk kell a barikádokon és nem mindegy, hogy mi „vörösök” mennyien leszünk ott, ha újra szükség lesz ránk. Ma kevesen vagyunk. Kétségbeejtően kevesen.

 

Természetesen továbbra is baráti üdvözlettel,

 

Kalmár Szilárd, főszerkesztő

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük