Miért nem tudunk Trianonról tárgyszerűen beszélni?

trianon terkep 004

Anélkül, hogy megértenénk, miért történt, mi volt a békeszerződés történeti valósága, nem lehetséges az egyéni emlékezet szintjén feldolgozni a témát. Nem lehet valós sérelmeket, valós fájdalmakat, kudarcokat, sikereket, örömöket sem kibeszélni magunkból. Ez pedig biztosan nemzeti tragédia.

Amelyik témáról beszélni szeretnék, vagyis tulajdonképpen egyetlen gondolatot fűzni hozzá, az a Trianon-téma. A békeszerződés régóta beemelődött a magyarországi közbeszédbe. A címervita és a néhai kormányzó újratemetése voltak az első momentumok a rendszerváltás után, melyek visszahozták. Hamar kiderült, hogy a közbeszéd nem hagyja meg a történészeknek a feldolgozás kizárólagos jogát. A témát óhatatlanul pártpolitikai síkra siklatták, kiemelték neutrális környezetéből. 2010-ben a „nemzeti összetartozás” névvel ellátva állami gyásznappá nyilvánították. Ezzel a nacionalista Trianon-értelmezés erősebb legitimitást nyert. Illetve a magyar állam, amelyik húsz éven keresztül elmulasztotta kialakítani viszonyulását saját múltjához, egy időre nyugvópontra helyezte a kérdést. A hazai szélsőjobboldal azóta verseng egymással, melyik pártja tud vadabbat, a revizionista törekvésekhez közelebb állót mondani. Civil szervezetek és internetes közösségek sora meríti önidentitását Trianon egysíkú, történetileg erősen problematikus értelmezéséből. A böcsületes jobboldali megnyilatkozások ritkák, inkább személyhez kötődőek. (A baloldali, illetve a magát annak mondó szerveződések közben önidentitásukat is nehezen határozzák meg – nem hogy egy tőlük távol eső kérdésben állást tudnának foglalni.) Június 4-én nem csupán a papíralapú sajtót, de az internetes híroldalakat, sőt, amagyar nyelvű virtuális világokat is elborítják a Trianon-tárgyú cikkek. A gyerekek, akik informálódni szeretnének, ezeket a kétes értékű írásokat olvashatják csak, más híján. Kevesen ismerik a békeszerződés történetét, és ők is többnyire a mítoszokkal találkoznak.

Trianon mosakodnakA mitikus értelmezés foglyul ejtette a Trianonról való diskurzust. Különféle (túlsúlyosan imaginárius) félelmek, felelős- (vagy inkább bűnbak)keresések, „nemzeti nagylétünk” igazolásának vágya, a magyarságnak a Kárpát-medencére, mint élőhelyre való örökjogának igazolása, alkalmasint (vélelmezett) nemzeti, etnikai vagy faji felsőbbrendűségünk (hamis) bizonygatásának célja motiválja ezt a diskurzust. Ahelyett, hogy megértenénk, miért történt, mi volt a történeti valósága. Ilyen körülmények között az egyéni emlékezet szintjén nem lehet feldolgozni a témát. Igazi tragédia, hogy nem lehet valós sérelmeket, valós fájdalmakat, kudarcokat, sikereket, örömöket sem kibeszélni magunkból. A jobboldali diskurzusmonopólium pedig minden áron arra törekszik, hogy a saját értelmezése szerinti nemzeti tragédiává magasztalja a békeszerződést (pontosabban következményeit). Illetve a „magyar az, akinek fáj Trianon” axióma révén kirekesszék a nemzetből, aki kritikával illeti a határtalan nacionalizmust. Méghozzá a nemzet nevében… Ezt a jelenséget Trianon-szindróma névvel illetik, patológiás jellegére utalva. A konfúzus fogalomhasználatot tisztázandó: emlékezetpolitikai, lelki problémáról van szó, de ez nem trauma, hanem pszichózis. (Az azonos című 2006-os dokumentumfilm megtévesztő: az egy szimpla eseménytörténeti ismertető; viszonylag korrekt munka, noha hiányos, nem ás kellően mélyre a problémakomplexumba. A szindrómáról azonban szó sem esik benne, mi több, szórványosan még rá is erősít a mítoszra.) A mibenlétének kifejtését lásd például Gyáni Gábor cizellált, határozott mondanivalója mellett is finomkodó cikkében.

Miért hamis a Trianonról való diskurzus? A válasz a recepciótörténetben keresendő. A békeszerződéshez vezető út és a Horthy-rendszer születése között időbeli (és ok-okozati) kapcsolat van. Tehát amikor a fiatal Horthy-rendszer kormánya aláírta a békeszerződést, szükségesnek látszott bizonyos alapvető válaszokat megadnia. Azért, hogy ezzel a saját legitimitását is megalapozza. Jelesül: 1) miért vesztette el Magyarország a világháborút?; 2) miért ezeket a békefeltételeket szabták? (avagy hogyan jöttek létre); 3) miért fogadták el ezeket a feltételeket? Az öndefiníciója szerint ellenforradalmi rendszer a kérdéseket összevonta, és egy lebutított választ adott rájuk: azért, mert a nemzetközi hatalmak és a magyar társadalom bizonyos csoportjai összeesküdtek „a magyar nemzet” ellen. Ez lényegében a ludendorffi tőrdöféselmélet magyar (horthysta) variánsa. Ebben a válaszban 1920-ban egyáltalán nem kódoltan, hanem teljesen nyíltan benne volt egy demokrataellenes, „antikommunista”, baloldalellenes, antiinternacionalista, antiszemita, román- és szerbellenes krédó. Amit utóbb részleteiben is kidolgoztak. Nem csak az állami szintre emelt pártpropagandában, de ismeretterjesztő és történeti munkákban is befeketítették a Károlyi-féle első köztársaságot, és átírták (meghamisították) a Tanácsköztársaság történetét. Ehhez igazítva másként interpretálták a Monarchia Magyarországáét is. A „negatív mítosz”, a démonizálás mellé egy pozitívra is szükség volt kiegészítésképpen. Ez lett a fővárosba fehér lovon belovagoló, snájdig, „nemzetmentő” (majd „-gyarapító”) Horthy mítosza. A Trianon-témára adott válasz tehát egy olyan komplex mítosz volt, amelyik a Horthy-rendszer ideológiai legitimitását biztosította, és későbbi vezérelveit összegezte. A mítosz a propaganda eszköze lett, az indoktrináció színtere pedig a nemzeti megemlékezésektől a városi rendezvényeken át az iskolákig terjedt. Totálisan áthatotta a magyar államot. A hatásosságát jelzi, hogy a fiatal József Attila és az értelmiség egy része is kritikátlanul elfogadta a készen adott magyarázatokat. Aki pedig kísérletet tett a demitizálásra, a rendszer ellenségének kijáró fogadtatásban részesült. Ily módon 1945-ig nem lehetett érdemben foglalkozni még a történeti feldolgozással sem.

Trianon katonakA II. világháború lezárultával megszabadultunk a Horthy-rendszertől. A második magyar köztársaság más struktúrákra, más hagyományokra kívánt építeni. Egy polgári társadalomra épülő többpárti demokráciát akartak létrehozni. Az államépítést egészen alulról, az épületekkel kellett kezdeni, és egészen a közjogi struktúráig el kellett (volna) jutni: vagyis mindent egészen újra berendezni. A második magyar köztársaság úgy akart polgári demokráciát létre hozni, hogy érdemben nem volt polgárság. Vagyis a politikai felépítmény kidolgozását a társadalmi alap létrehozásával, polgárosítással kellett volna kezdenie. Ehelyett a politikai kereteket dolgozták ki előbb, és ez alá akarták illeszteni a neki megfelelő társadalomszerkezetet. Csakhogy egy plurális politikai struktúrában újszülött nép számára meg van annak a veszélye, hogy önálló gondolkodás híján rövid időn belül végletesen polarizálódik az érdekképviselet. Főleg, ha van olyan párt, amelyik tudatosan és felkészültség birtokában erre törekszik. A társadalmi adottságokból kiindulva, a belpolitikai mozgástörvények megfelelően a Magyar Dolgozók Pártja 1949-re egypárti önkényuralmat hozott létre. A köztársaságnak nem volt ideje a Trianon-témát történetileg feldolgoznia, a nyilvánosság előtt megvitatnia, az egyéni sérelmeket kibeszélnie, a mítoszokat dekonstruálnia. Pár magányos harcos tudott csak ennek a munkának nekikezdeni.

1919 északi hadjáratA Rákosi-rendszer viszonya a trianoni problémakörhöz ambivalens volt. Egyfelől előszeretettel mutatott rá a Monarchia Magyarországának és a Horthy-rendszernek a fogyatékosságaira, bűneire (alkalmasint fel is nagyítva azokat), másfelől a Tanácsköztársaság erényeire. A kettő közül utóbbi bizonyult döntőnek. Rákosi Népköztársasága a Tanácsköztársaságot önmaga példaképének, előzményének, legitimitása egy támogatólagos forrásának tekintette. (Amely azonosulás a Horthy-rendszer elhatárolódásához hasonlóan érthető, ám történeti szempontból hamis beállítás.) És éppen emiatt nehéz volt megtennie, hogy nem szól semmit a békeszerződéshez vezető útról. Pedig az kényelmesebb lett volna. A Trianon-téma így szőrmentén említésre került, a maga önállóságában viszont elsikkadt.

Az ’56-os forradalom által kezdeményezett sikeres desztalinizáció enyhülést hozott ezen a téren is. A Kádár-rendszer viszonyulása hasonló, noha önkényes-ideologikus elemeiben érzékelhetően tompítottabb volt. A vonzások és taszítások maradtak, a történeti feldolgozások kevésbé ideologikusakká váltak, nem ritkán időtállóan használhatókká. A téma direkt vizsgálata azonban a „tiltott” kategóriában maradt.

A téma teljes körű feldolgozására, megvitatására, kibeszélésére csak a ’89-es rendszerváltással nyílt lehetőség. A nagy remények ellenére a kilencvenes évek elején bámulatos frissességgel a canaille tért vissza (amit irodalmilag Spiró György Jönnek c. verse prófétált meg emlékezetesen). Az első szakszerű monográfiák csak az ezredforduló körül jelentek meg, és a következő dekádban vált komplexszé a szakirodalom. A téma nyilvános megvitatására minden további nélkül sor kerülhetett, a köz- és felsőoktatásban frekventált témává válhatott. (Árnyalásként jegyezzük azért meg, hogy a közoktatás tankönyvei egy mérsékelten nacionalista történelemszemlélet jegyében problematizálhatóan mutatják be nemzeti történelmünket.) A közbeszédben azonban jellemzően a pártszimpátia határozta meg a téma tárgyalását. Az egyéni tapasztalatok, sérelmek kibeszélése várat magára, az időtáv folytán pedig részben inaktuálissá vált. A 2010-es fordulat óta az addig szórványosan jelenlévő horthysta Trianon-mítosz kormányzati felkarolást kapott. (Lásd a „nemzeti összetartozás” álságos nevében megtartott Trianon-emléknapot.)

A recepciótörténet rövid tanulsága tehát, hogy sokáig az állami ideológia lehetetlenítette el a témával való foglalkozást. Jelenleg társadalmi és politikai konszenzus noha nincsen a Trianon-témában, a történész szakma valóban hozzáértő része a fő kérdésekben egységes, és rendelkezésre állnak megbízható történeti szakkönyvek. A fiatalsághoz ennek ellenére túlsúlyosan a mítosz jutott el.

Ezek után a történet feldolgozása volna a helyes. Egy cikk terjedelmi keretei azonban ezt nem engedik meg. Helyette pár kérdést szeretnék feltenni, kis töprengeni való gyanánt.

1.) Milyen felelőssége van a magyar politikai elitnek az I. világháború kirobbantásában, illetve a részvételben?

2.) Milyen okok indokolják kellőképpen a háborúba való belépésünket?

3.) Milyen háborús céljaink voltak?

4.) Miért veszíthettük el a háborút?

5.) Milyen megoldást kínált az első köztársaság a békefeltételek kialakítására és a nemzetiségi kérdés rendezésére?

6.) Hogyan reagált a Károlyi-kormány a román támadás hírére 1918 decemberében?

7.) Mit válaszolt a köztársaság kormánya a Vix-jegyzékre?

8.) Miért mondott le a Berinkey-kabinet?

9.) Milyen viszonyban volt a forradalmi kormányzótanács az antanthatalmakkal?

10.) Hogyan kezelte a román (és csehszlovák) támadást? Ki volt Stromfeld Aurél?

11.) A nemzeti kérdést hogyan kívánta rendezni a Tanácsköztársaság?

12.) Milyen tényezők okozták a Tanácsköztársaság megszűnését?

13.) Mit csinált Horthy Miklós 1918 októbere és 1919 augusztusa között?

14.) Hogyan, kiknek a segítségével került hatalomra?

15.) Miért írta alá az általa felhatalmazott kormány (a Simonyi-Semadam) a békeszerződést?

16.) Nincs-e ellentmondás a békefeltételek elfogadása és a már aznap megindult revíziós politika között?

17.) A Magyar Királyságban élő nemzetiségek vajon miért akartak a magyar állam helyett önálló nemzetállamban élni 1918 után?

18.) A Román Királyság miért indított hadjáratot a Magyar Köztársaság ellen a padovai fegyverszünet aláírását követően?

19.) Milyen tényezők alakították ki a békefeltételeket?

20.) A „két világháború közötti” magyar külkapcsolatok szükségképpen voltak-e olyan szűkösek, fagyosak, és ellenségesek, mint amilyenek?

+1.) Kinek fájt Trianon? Avagy milyen társadalmi csoportok és rétegek szenvedtek el valós veszteséget a határváltozások következtében?

+2.) A „két világháború közötti” romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai nemzetiségi politikák egyenes következményei voltak-e a trianoni békének?

bibo olvasVálaszlehetőségeket a következő helyen találhat az olvasó:

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010.

Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanulmányok, II. kötet (1945-49). Magvető Kiadó, Budapest, 1986. 569-620. oldal.

Uő: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: uo., 185-266. oldal.

Uő: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. In: uo., 485-504. oldal.

Gergely Jenő, Izsák Lajos: A huszadik század története. (Magyar Századok sorozat.) Rubicon-Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.

(Ugyanez a tartalom, más formátumban: A magyar jelenkor története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2008.)

Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. In: Történelmi Szemle, 2012/3. szám. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012.

Kővágó László: A Magyarországi Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979.

Lukács György: A fehérterror társadalmi Hinterlandja. In: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971. 69-75. oldal.

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.

Zeidler Miklós: Trianon. (Nemzet és emlékezet sorozat.) Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Sz. n.: Jaj, hol a múltunk? – A Trianon-jelenség. (Paletta sorozat.) Helikon Kiadó, Budapest, 2005.

Egry Gábor, Ignácz Károly, Konok Péter, Sipos Balázs: Kérdések és válaszok a Horthy-korról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük