Mit írnának ma?

ady

jozsefapetofiVan minékünk, magyaroknak, három nagy költőnk. Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila.

Van ezekben a költőkben valami közös: viszonyuk koruk társadalmához, s általában a hatalomhoz. Nem is volt nékik sosem jó nexusuk a mindenkori hatalommal, s megkockáztatom, aligha létezhet olyan hatalom, amellyel felhőtlen kapcsolatokat ápolhattak volna. Hiszen a hatalom és a szabadság kibékíthetetlen ellentmondásban vannak egymással még akkor is, ha a hatalom valóban a közjót, a közérdeket, a dolgozók érdekeit próbálja szolgálni, előkészítvén magának a hatalomnak a megszüntetését.

Nézzük hát például Petőfit, aki az 1948-as polgári forradalom és szabadságharc lelkes propagandistájaként az elsők között kevesli Kossuthék nagyon is mérsékelt progresszivitását, és igen hamar eljutott addig, hogy a szabadság nem lehet olyan szabadság, amely csupán nemzeti kereteken belül valósul meg. A szabadság csak szent világszabadság lehet. Az egyenlőség pedig nemcsak formális jogegyenlőséget (jogállamot) jelent, vagyis a kánaánhoz nemcsak a jog asztalánál kell mindenkinek helyet foglalnia, hanem a bőség kosarából is egyaránt (ami nem ám egyenlősdire utal, hanem a szükségletek szerinti elosztást jelöli) kell részesülnie.

Veszélyes, sőt, szélsőséges nézetek ezek, s bár Petőfi tudta, hogy ha meghal a csatamezőn, még nem a világszabadságért, a testvériségért és az egyenlőségért veszíti az életét, képes volt összefogni azokkal, akik az övénél kevesebb célért harcoltak. Mondjuk, le is hülyézte volna azokat, akik azzal támadták volna be, hogy ha bírálja a független magyar kormányt, akkor biztosan nem demokrata, s ismét a Habsburg elnyomás támogatója.

Vegyük akkor ezt az Adyt. Hagyományosan a polgári radikálisok közé soroljuk őt. Ám nem kell nagyon megvakargatnunk, mi is volt a véleménye például a magántulajdon szentségéről. Van neki ugyanis egy közismert verse, a Grófi szérűn című, amit a mi korosztályunknak kívülről kellett fújnia, s amely mai szóhasználattal élve nem kevesebbet mond, mint azt, hogy noha a föld magántulajdonban van, a nép önmagáénak érzi azt. Arról nem is szólva, hogy Ady a magyar költők közül elsőként tiltakozik egyértelműen a világháború ellen – akkor, amikor az összes parlamenti párt és a parlamenten kívüli polgári radikálisok sőt, a szocdemek is egyetértettek a kormánnyal, hogy Magyarország területi és politikai egységének megóvása, valamint a nemzetiségek feletti magyar hegemónia fenntartása létkérdés. S ha ez csak egy Szerbia elleni katonai akcióval biztosítható – amit a kormánypropaganda erőteljesen hangsúlyozott –, úgy ez jogos és elkerülhetetlen lépés.

Ady háborúellenes nézetei bizony veszélyesek voltak, annyira szélsőségesek, hogy sokan elfordultak tőle, és még azok is összeférhetetlennek tartották a megnyilatkozásait, akik korábban elnézők voltak költőnk túlkapásaival szemben.

Nade azt a bátorságot azért senki nem vette magának, hogy Adyt a feudalizmus hívének tüntesse föl.

S végül, itt van ez a József Attila. Kétségtelenül ő a legproblematikusabb. Igaz, ha kissé toleránsak vagyunk, tekinthetjük úgy, hogy a Favágó című költeményében a “Döntsd a tőkét!” rész valóban a kivágandó fa eltávolításának technológiai utasítása a fakitermelők OKJ-s vizsgájára készülőknek, nade az Eszmélet című okfejtés egymáson heverő (vagyis látványosan élősködő) hasított fájának példázata már nyílt, dialektikus materialista, kommunista, szélsőségesen szélsőséges uszítás.

Igen, ő a legveszélyesebb. De azért az Ős-patkány terjeszt kórt szerzőjét senki nem merné Szálasi szálláscsinálójának nevezni.

Hogy mi a veszélyes valójában e három költőben? Hát pont, hogy mindhárman demokraták voltak. Nem saját politikai pecsenyéjüket sütögető, primitív mondatokat ismételgető, nézeteiket kurzusonként váltogató percemberkék. Szellemi örökségük éppen az, hogy a demokrata a szabadság, a testvériség, az egyenlőség érdekében szinte bárkivel hajlandó együttműködni, akitől várható, hogy – akár lényeges nézetkülönbségek ellenére is – közös dolgainkért fog össze. Konkrétan, konkrét és közösen kidolgozott program alapján

A mai magyarországi “demokratikus” ellenzék hol nyíltan, hol burkoltabban, de lényegében megtagadja e három költő demokratikus szellemiségét.

Ám tegyük föl, hogy 50 év múlva lesz még Magyarország, lesz még magyar progresszió. Vajon Gyurcsányra, Bajnaira és Mesterházira – avagy Petőfire, Adyra és József Attilára fognak-e inkább szeretettel hivatkozni?

Forrás: Facebook
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük