Mivel jár, ha többé nem akar Magyarország liberális lenni?

liberte

A Magyar Nemzet online által megkezdett liberalizmus vitának ez már az ötödik hozzászólása a témában. A vita érdekessége, hogy az eddigi szerzők mind mást találtak reagálásra méltónak a munkában, s így mára színvonalas, de inkább egymás kritikáját megfogalmazó vitává alakult a cikksorozat. Így megragadom az alkalmat, s azon a ponton kívánok belépni, ahol a liberalizmust a demokráciával való kapcsolatában értelmezték, s ezzel kicsit hátrébb, vagy visszafelé lépek az eredeti kérdésfelvetések irányába. Ez különös aktuálpolitikai frissességet és relevanciát adhat újra a vitának, s egy kicsit ki is vezeti az utat a tisztán filozófiai alapú vitatkozásból.

Önmagában a tény, hogy a Magyar Nemzet épp a liberalizmusról kíván vitatkozni, felvet néhány jogos kérdést, a miérten túl persze. Lehetséges, hogy valójában az a szándék áll e mögött, hogy valahogy feloldják a konzervatív oldalon a kognitív disszonanciát, amit az a kérdés okoz, hogy létezhet-e liberalizmus nélküli demokrácia?

Ma Magyarországon akarva-akaratlanul a liberalizmus témája összekapcsolódik a demokrácia kritikájával. Az a véleményem, ha „minden rendben lenne”, akkor nem szükségszerűen volna így. Azonban „nagyon nincs minden rendben”. Így a liberalizmus hiánya közvetlenül demokrácia deficitté, közvetve pedig a jelenlegi kormány rendszerkritikájává transzformálódik, s az meg is érdemli. Egyrészt, mert szándékoltan jutottunk el idáig, másrészt mert cinizmussal fordul a demokrácia, a szabadság és ma már a jóléti társadalom felé is.

Tulajdonképpen a rendszerváltás utáni 20 év minden kormánya támogatta a liberalizmust Magyarországon, hisz a liberalizmus a jog uralma is, egalitárius és emberjogi kérdésben éppen az az eszme, amit a modernkori demokráciának alkalmaznia illő és kellő. Mégiscsak szuper dolog például, hogy a liberális demokráciában nem szabad embereket adni és venni, hogy négyévente megkérdezik a véleményünk és választhatunk, hogy szabad a sajtó, hogy mind egyenlőek vagyunk a jog előtt. Elvileg.

Ezért szokatlan és érthetetlen számomra, hogy miért kellene minderről lemondani? A rendszerváltás mégiscsak egyfajta igazságszolgáltatás volt a magyar nép számára, keretei között végre megkapta a demokráciát, a szabad választást, az európai mintát. Távolabbi cél volt a nyugati jólét is, amivel ma nem állunk túl jól (s ez korántsem csak a 2010 óta hatalmon lévő rezsim hibája), s ami talán álom, de a mai napig követendő álom kell legyen. Persze egyik előttem szóló sem állítja, hogy le kellene mondani minderről, csak épp vannak, akik szerint a védhetetlent is érdemes védeni.

A liberalizmus-vita ma Magyarországon tulajdonképpen Orbán-kritika, s eleve az a tény, hogy konzervatív értelmiségiek indítják, megmutatja, hogy nem a liberalizmus van válságban, hanem a mai magyar konzervativizmus, pontosabban abból is az, ami látszódik. Tény, s tudom. hogy sokan gondoljuk így, az igazi konzervatívok igenis demokraták, ma viszont már nem elég csak konzervatívnak lenniük, látszódniuk is kellene. A hallgatás, a csendes kétkedés ideje rég lejárt.

Nem fogom az olvasókat túl hosszan és túl sok idézettel traktálni, de ezen a ponton mégis szükséges egyet megosztanom, mert nagyon tömör és nagyon jó, rendszerszintű összefoglaló, amelyet mondandóm legjavához tudok könnyűszerrel kapcsolni, vagyis ahhoz, ami ma Magyarországon zajlik.

parlament közel„Önmagában a demokratikus minimumnak tekintett választások nem garantálják a demokrácia fennmaradását, mert az autoriter vezetők megtanulták, hogy miként lehet demokratikus legitimációval – félig vagy egészen – tekintélyelvű rendszert működtetni.

Az autoriter vezetők többsége a demokrácia fogalmát paravánként használja, a demokrácia szellemétől és gyakorlatától idegen politikai berendezkedés kiépítésére. Átveszik a demokrácia több intézményét, de azokat eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használják. Demokratákként mutatják be önmagukat, csak éppen a liberális demokrácia helyett először többségi demokráciát, majd az emberi jogokat figyelmen kívül hagyó „illiberális demokráciát” működtetnek. Innen pedig már csak egy lépés az autoriter fordulat beteljesítése, a demokrácia elveinek megtagadása.” (Lásd Bozóki írását)

S ez nem pusztán azért tragikus, mert a liberalizmus hiánya egy demokráciában beláthatatlan közjogi, alkotmányos változtatásokat eredményez, s mert egyszerűen nem működnek tovább a fékek és ellensúlyok, hanem azért is, mert az ilyen állam nem érdekelt a társadalmi igazságosságban, nem sajátja az esélyegyenlőségért küzdés, s az állampolgárok közötti szociális feszültség csökkentése sem.

Amennyiben elfogadjuk, hogy Magyarország ma illiberális demokrácia, vagyis tulajdonképpen nem folytatja tovább a kontinentális liberalizmus hagyományait, akkor felvetődik a kérdés: Miért és kinek jó ez? A kontinentális liberalizmusról mondhatjuk, hogy békés piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia: az ilyen államban az állam segíti az állampolgárt, hogy az gyakorolni tudja jogait. (Itt indokolt egy pillanatra megállni. „A rendszerváltás demokratikus alkotmánya alapvető jogként ismerte el a szociális biztonságot. A szövegbe 1989-ben bekerült: >> A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.<< A Fidesz-kormány 2011-ben új Alaptörvényt alkotott, s az előbbi passzust törölte a rendelkezésekből. Helyébe ez került: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának biztonságot nyújtson.”) Vagyis az állam leverte magáról a szociális kötelezettséget.)

Slavery001Ha az illiberalizmus talaján állva az állam a jogok gyakorlását nem hogy nem segíti, de elveszi őket, és hozzá még általános jólétet sem biztosít, akkor élni lehet a gyanúperrel, hogy ez csakis az elitnek, vagyis csakis saját elitje számára jó rendszer. Visszatérve a jólétre: érdekes kérdés ez, hiszen ha a kilencven utáni Magyarországra, mint liberális demokráciára gondolunk, egyik alapvető cél a szabadság és a jólét volt. Mint fentebb már utaltam rá ez utóbbi, hogy úgy mondjam, nem jött össze, de mégiscsak volt valami törekvés – nem csak kommunikációban – minden kormány részéről 2010-ig az irányába. Ma tulajdonképpen a jelenlegi magyar kormány, mintegy totálisan rátelepedve az államra, gyakorlatilag saját magáért dolgozik. Nem tisztán, célracionálisan a választókért és szimpátiájukért, vagy jó machiavellistaként a választás megnyeréséért, a hatalomért – bár ezzel már közelebb vagyunk az igazsághoz. A munka önmagáért és egy színfalak mögötti megállapodásokban kikristályosodó körért folyik. Minden másra ott a PR. Mihelyst dől a PR, dől a Fidesz, dől az illiberális rendszer is. A legprofibban felépített hazugságot adják nekünk valóságként, s közben nem foglalkoznak a valódi kockázatokkal, azzal, hogy mivel jár, ha többé nem akar Magyarország liberális lenni.

Ha egy kormány úgy határoz, hogy az állam elfogadja a közösségi (uniós) pénzt, de nem kér a liberális demokráciából, azzal valójában nem egyszerűen bünteti saját magát (s végső soron állampolgárait), hanem kivételezi magát az európaiságból. S ennek újra csak egyetlen magyarázata lehet – hiszen sem gazdaságilag, sem külgazdasági, sem külpolitikai szempontból nem kifizetődő – s ez a hatalomkoncentráció és a hatalom megtartása.

Ha ily módon kilépünk a rendszerből, kilépünk Európából, s nem csak a mostaniból, hanem Európából, mint évezredes vágyunkból, s Európából, mint évezredes örökségünkből. Európa fejlődését Nyugat-Európa határozza meg: irányát, dinamikáját és sikerességét is. Egyszerű az oka: nagyobbak és jóval erősebbek, mint a Közép-Kelet-európai államok (természetesem nem Oroszországról és az orosz érdekkörről van itt szó). A posztkommunista európai államok nagy része legalább 1000 éve fejlődési példának a nyugati országokat jelöli meg. Valószínűleg egyszerűen tapasztalati úton alakult így: fejlettebbek; s mindenki fejlettebb, gazdagabb és erősebb akar lenni, e vágy tehát egy akarásukban egységesíthető Európához vezetett, más szóval Európa tulajdonképpen felismerte saját érdekeit. Ez az Európa természetesen a liberális demokráciát tette meg alapként berendezkedésének és gondolatiságának.

Így tehát számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális demokrácia melletti kitartás olyan értékválasztás, amelyből Magyarország nem engedhet, nem lehet más útja, még akkor sem, ha ez nehéz, vagy ha Európa épp válságos időszakot él át. Lehet ugyanis, hogy a liberális demokráciák e kontinensen naivak vagy súlyosan hibáznak olykor, sőt, egészen biztos, hogy nem tökéletesek, de semmilyen más út nincs jelenleg hazánk előtt, mint ez, mind a szociális biztonság, mind a folyamatos és fenntartható gyarapodás, mind a szabadságjogok biztosítása érdekében.

Jegyzetek:
Russel, Bertrand: A nyugati filozófia története
Mill, John Stuart: A szabadságról
Bozóki András: Diktátorok és lázadó civilek. Politológiai Szemle 2013/1
Sándor Zsuzsanna: Kivették az alaptörvényből, megszűnt a társadalombiztosítás. 168 óra

Korábban:
A szabadság bajnokai
Lehet-e nem liberális a demokrácia?

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük