Munkát, kenyeret! 1930-2012

sorryarmenia

2012. szeptember 1-én a Műcsarnoknál, a “Munkát, kenyeret, tisztességes béreket” egyesület, a Közmunkások Szakszervezete és a Változást 2014 csoport közös megemlékezést tartott az 1930. szeptember 1-i tüntetésen a csendőrsortűz áldozatává vált munkások és munkanélküliek tiszteletére, akiknek egykori áldozata ma nem is lehetne aktuálisabb. Egykor, a Műcsarnok valamelyik falán egy tábla emlékeztetett minket erre a napra, de ez a tábla már réges-régen nincs meg, és nem is találtunk olyan dolgozót a Műcsarnokban, vagy olyan kordokumentumot, amely jelezné, hogy merre, melyik részen volt ez a tábla. Ezért a megemlékezést és demonstrációt a Műcsarnok a Dózsa György út felőli sarkán tartottuk.

A megemlékezésen mintegy 50-70 érdeklődő jelent meg. Sajnos az esemény kezdetekor némi technikai nehézség akadt, így a hangosítást nélkülöznünk kellett, de a beszédek így is elértek a hallgatóságig.

Elsőnek a néhány nappal, egy antifasiszta demonstráció végén gyávan neonácik által bántalmazott Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke mondott egy rövid beszédet. Ezt követően Komjáthi Imre, a Munkát, kenyeret, tisztességes béreket egyesülettől mondta el beszédét. Felszólalt még Vécsi István, Ricse polgármestere, a Közmunkás Szakszervezet nevében, és Kalmár Szilárd, a Munkások Újsága főszerkesztője, a Változást 2014 csoport nevében. Végezetül pedig Galba-Deák Ádám tolmácsolásában meghallgathattunk egy ide illő József Attila verset.

A megemlékezés végén pedig egy kis “flash mob” jellegű performance keretében, Aföldi Andrea, a Magyar Nők Szövetségének elnöke vezetésével, üzenetet küldtünk örmény barátainknak, amelyben elnézést kérünk a miniszterelnök ordenáré diplomáciai és politikai fiaskója miatt. A rendezvényt mindösszesen csak egy fiatal próbálta bekiabálással megvazavrni, de őt a rendőrök igazoltatták és távolabb kísérték.

A megemlékezésen elhangzott beszédek:


Kalmár Szilárd beszéde:

Kedves Barátaim, Kedves Elvtársaim!

1930. nehéz esztendő volt. Horthy rendszere állt, mint a cövek, csak az emberek éheztek és várták egyre elkeseredettebben a gazdasági válság végét. Milliók éheztek, százezrek rettegtek a kilakoltatástól, tízezrek álltak sorban az ingyenkonyhák előtt és tízezrek éltek az utcán, embertelen körülmények között. Ez a hatalmas tömeg, munkanélküli, dolgozni akaró emberek hatalmas tömege először saját pártját, a szociáldemokratákat szorította sarokba. A szakszervezeteken keresztül kierőszakolták, hogy a Bethlen-Peyer paktumot felrúgva utcai tüntetést hirdessenek. Szeptember 1-e egy békés tömegtüntetésnek indult. A szervezők szándékai szerint. A reggeli lapok még azon élcelődtek, hogy a munkások nem tüntetni, hanem piknikezni indulnak. Egyedül a tőkések érezték, hogy nagy baj lehet. Az általános sztrájktól és a gyárfoglalásoktól félve nem nyitották ki kapukat és munkaszüneti napot hirdettek.

A tüntetés szervezői tudták, hogy hatalmas erő van a kezükben és mindenképpen próbálták pacifikálni azt. Nem sikerült. Már a felvonulási rész és kudarcot vallott. A hivatalos engedély szerint a munkások a külső kerületekből csak a járdákat használva vonulhattak volna. Az a tömeg azonban, ami elindult, nem a járdára való volt. Kőbánya, Újpest, Pesterzsébet, és Csepel harcra kész munkásai nem fértek el a járdán és nem is akartak a járdán menni. Hatalmas áradatként özönlöttek a belváros felé a Soroksári úton és Váci úton. Természetesen Horthy Miklós pribékjei, a korabeli TEK-esek sem voltak restek. Ők is minden erejüket mozgósították és már a tüntetésre bevonuló tömeget néhány pofonnal fogadták, aminek az lett a vége, hogy az attakot vezető rendőrparancsnok kapott néhány jóindulatú sallert, mielőtt vállát megveregetve visszazavarták az övéi közé.

A tüntetés természetes módon nem lehetett békés. Az éhező, munka nélkül tengődő emberek egyszerűen nem voltak már abban a lelki állapotban, hogy némán demonstráljanak. Gyűlölték azt a rendszert, amelyben fölöslegessé váltak. Bár a hivatalos szervezők mindent megpróbáltak, a tömeg hangulata több volt, mint radikális. A szocdem pártvezér Peyer Károly például a városligeti tavon átívelő hídnál győzködte az embereket két rendőrattak között, hogy legyenek békések. Nem, az a nap nem arról, szólt. Azon a napon a munkások minden korábbinál nyomatékosabban adtak hangot követeléseiknek.

Sokan ma pesszimisták, sokan ma azt gondolják, hogy a munkások ma már nem utcára hívhatók, nem harciasak. Nincs igazuk. Ma is milliós a tengődő, éhező magyar munkások tömege. Százezrek rettegnek a kilakoltatástól és tízezrek élnek az utcán, egyre gyakrabban családostól. Ők ma is utcára mennének, ma is mozgósíthatók lennének a neohorthysta rendszer ellen, ma is meg tudnák mutatni, hogy micsoda félelmetes ereje van sok ezer embernek. Amíg azonban nincs aki megszólítsa őket, amíg a baloldal fellegvárai a belvárosokban, értelmiségi körökben találhatóak, addig ők nem fognak mozdulni. Amíg fanyalogva viszonyulunk mindenkihez, akinek nincs legalább három diplomája, addig ők nem fognak mozdulni. Amíg senki sem ébreszti a borsodi, csepeli, kőbányai, újpesti, erzsébeti melósokat, addig nem fognak mozdulni. Amíg nincs élő, valódi kapcsolatunk a prolikkal, addig nem fognak mozdulni. Sokan most azt mondhatják, hogy pejoratív módon beszélek ezekről az emberekről. Nem, a legnagyobb és legmélyebb tisztelettel beszélek, mert vallom azt, amit George Orwell írt meg 1984 című regényében:

Ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben (írta Winston), csak a prolikban lehet.”

Komjáthi Imre beszéde:

Munkát, kenyeret Barátaim!

Osztályharc. Milyen régi és lassan elfeledett szó. Pedig ismét szoknunk kell. Lehet, hogy sokak számára még mindig nem világos, Orbán Viktor osztályharcot hirdetett. Úri-középosztály akar létrehozni és ennek érdekében bármilyen eszközt bevet. Lábbal tiporja a demokráciát, sóhivatallá alacsonyítja az Alkotmánybíróságot és szavazógéppé silányítja a Parlamentet.
De a legszörnyűbb, hogy megosztja a Nemzetet. Vannak érdemes és érdemtelen szegények, vannak kegyencek és vannak kegyetlenül elnyomottak. Vagyunk mi, akik annyit érünk, amennyink van.

Mi, akiknek olyan mélyre kellene süllyedni a nyomorba, hogy örömmel dolgozzunk napi 18 órát. Vagyunk mi, akik lusták vagyunk és nagyigényűek. Mi, akik kecsketartással és gombaszedéssel meg tudunk élni 47ezer forintból. És vannak Ők, akiknek jár a luxus kórház, a luxus óvoda.

Akik kormányprogrammá tették az cinizmust, arroganciát és az aljasságot. Ők, akik céltáblává, bűnbakká tették a rokkantakat, a hajléktalanokat és a mélyszegénységben élőket. Ők, akik lelketlenek, mert számukra a 10-12 órában minimálbérért gürcölők gyermekei nem érdemelnek, annyit, mint a jobban keresőké.

Barátaim!

Mi azért küzdünk, hogy igazságosabbá tegyük a jövőt, Ők meg azért, hogy bosszút álljanak a múltért. Orbán Viktor osztályharca bukásra van ítélve. Le fogjuk törölni a Hatalom arcáról a gúnyos vigyort! „Itt nincs vesztegetni való idő, valóban ütött a végső órája annak, hogy az éhínségnek prédául odadobott munkanélküliek érdekében végre komoly cselekedetek történjenek” – ezeket a szavakat Peyer Károly mondta 1930-ban.

Én most ismét ezt mondom.

Szervezzünk és szervezkedjünk!
Mi a Munkát, kenyeret, tisztességes béreket! Egyesület aktivistái példát mutattunk. Februárban a -18 fokos hidegben 230 kilométert gyalogoltunk Miskolctól Budapestig. Amerre jártunk felemeltük a lehajtott fejeket, hitet adtunk az elkeseredett embereknek, hangunk egészen Európa szívéig elért. Megalakítottuk a Közmunkások Szakszervezetét, amely a dolgozni akaró emberek szakszervezete. A szegények szakszervezetét! Ott vagyunk mindenhol, ahol szót kell emelni az Orbán rezsim aljasságai ellen. Ott voltunk nyíregyházi kórház előtt, ahonnan 500 embert küldenek el, és ott leszünk szeptember 6-án a Dunaferr lőrinci hengerművénél is ahonnan 800 munkást tesznek lapátra. Meg kell értetnünk a kormánnyal, hogy a munka és a kenyér az alapja annak, hogy Magyarországon béke és nyugalom legyen.

Mi munkát, kenyeret, vagyis békét akarunk Magyarországon.

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük