Nagyon is volt alapja, megalapozása a jugoszláv szocializmusnak

Immár három évtizede annak, hogy megindult Jugoszlávia széthullása, mely másfél évtizeden át tartó folyamat lett. Erről a folyamatról, a máig élő nosztalgiáról, a minden érintettre jellemző traumákról beszélgettünk Losoncz Márkkal, vajdasági filozófussal.

Munkások Újsága: A rendszerváltás előtt Magyarországról nézve Jugoszlávia volt a “nyugat”. Fejlett gazdaság, jólét szimbóluma. Nyomát sem láttuk mindannak a tragédiának, amire pár év múlva sor került. Az emberek fejében mennyire volt egységes ország Jugoszlávia és miért tudtak ilyen gyorsan teret nyerni a nacionalista indulatok?

Losoncz Márk: Kétségtelen, Jugoszlávia kitüntetett fantáziatárgy volt évtizedeken át (kissé elnagyoltan mondjuk Kubához lehetne hasonlítani), nem csupán egyéb, (poszt)szovjet típusú kelet-európai államok felől tekintve, hanem számos nyugati baloldali számára is. Nem alaptalanul: Jugoszlávia csakugyan más volt. A fasizmussal többé-kevésbé önerőből szegült szembe a csírájában meglévő államalakulat, a sztálinizmussal való 1948-as szakítás pláne sajátos útra terelte Jugoszláviát, ebből pedig az önigazgatás rendszere és egy egészen különleges külpolitika fakadt.

Mindazonáltal Jugoszláviában csak a jólétet és a fejlett gazdaságot látni roppant elnagyolt, megtévesztő. Jugoszlávia a története során az állami és piaci mechanizmusok között ingadozott, és ez időről időre válságokkal járt. Krízishelyzet volt az 1970-es évek második felétől is, amely egyre inkább eldurvult. A Mércén is megjelent cikkemben igyekeztem sugallni, hogy e folyamatok összefüggtek a neoliberalizmus térhódításával (https://merce.hu/2021/04/06/jugoszlavia-gyotrelmes-agoniaja/). Jugoszlávia mindinkább elveszett az adósállamiság örvényében, a tagköztársaságok egyre inkább egymás ellenében léptek fel, a megszorításokat a hétköznapi ember is érezhette a bőrén. Teszem azt, 1979-ben bevezették a páros–páratlan rendszert az autósok számára, vagyis az egyes napokon ki-ki a járműve rendszámától függően közlekedhetett csupán. Az üzletek előtt hosszú sorok álltak, számos árucikk hiányzott a polcokról (Jugoszlávia elkezdett hasonlítani a többi kelet-európai országra). Mind többen mentek nyugatra vásárolni a shopping turizmus jegyében – ez óriási pénz – és presztízsveszteséget jelentett az ország számára. Tito 1980 júniusi halála után pár nappal a dinár 30 százalékkal devalválódott. Egyes közgazdászok sokkterápiát javasoltak az ország számára. Az ún Kraigher-program 1500 oldalon taglalta, miként kellene gazdaságilag stabilizálni Jugoszláviát. Hosszan lehetne sorolni.

Ám a gazdasági válság és a Jugoszlávia felbomlása közötti összefüggés bonyolult. Egyes nyugati értelmezők (Woodward, Chossudovsky, Parenti, Chomsky) óriási hangsúlyt fektetnek az IMF negatív szerepére, illetve az ország felaprózódását egyfajta neoliberális terv beteljesedésének tekintik. Magam is fontosnak tartom ezeket a tényezőket, de kétlem, hogy bármely fontos nemzetközi szereplőnek szándékában állt volna Jugoszlávia szétverése, pláne az 1980-as években. Bizonyos helyzetekben az IMF éppenséggel – kissé kontraintuitív módon – olyan reformokat szorgalmazott, amelyek nagyobb állami koordinációt vontak volna magukkal. Másrészt: a gazdasági válság és a politikai katasztrófa közötti összefüggés is közvetett. Ante Marković miniszterelnöksége idején az ország elkezdett kilábalni a válságból, az 1989-es 56%-os inflációt sikerült a következő évre 2,4%-os leküzdeni, és nem mellesleg ez a fizetések számottevő emelésével párhuzamosan zajlott. Vagy egy másik példa arra, hogy a „gazdaság” és a „politika” közötti összefüggés nem maradéktalan: Milošević abban a pillanatban, 1993-ban is választási győzelmet tudott aratni, amikor a hiperinfláció világrekordot ért el. A nyugat által kirótt gazdasági szankciók sem hozták el a várva várt eredményeket, azaz nem növelték az össznépi ellenállást (mint a korabeli CIA-jelentés összefoglalta, a jugoszláviai nép feltalálta magát: a városiak a falusiak ételtartalékaira támaszkodhattak, jelentős volt a külföldi rokonok által hazaküldött pénzösszeg, egyébiránt pedig a feketézéssel sok mindent meg lehetett oldani).

Jugoszláviára egyéb okok miatt is megtévesztő általánosságban azt mondani, hogy a jólét jellemezte. A legelőrébb járó tagköztársaság (Szlovénia) három és félszer volt fejlettebb a leghátrányosabb országrésznél (Koszovó) az 1950-es években, az 1980-as évekre ez a különbség immár nyolcszoros volt. Ha Jugoszlávia felbomlása nem is valamiféle nemzetközi mesterterv eredménye volt, azt leszögezhetjük, hogy a külső és belső feszültségek és nyomásgyakorlás nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az évszázad utolsó évtizedére többen úgy érezték: kárvallottjai Jugoszláviának. A fejletlenek épp úgy, mint a legfejlettebbek, a hipermodernizáló menedzserek épp úgy, mint a helyzetükkel elégedetlen munkások (akik az 1980-as évek szinte a legtöbbet sztrájkoltak európai léptékben). Nem beszélve az etnikai feszültségekről. Ellenzem azt az – egyszerre téves és kultúrrasszizmussal megsózott – nézetet, miszerint ősi törzsies indulatokról volt szó. Ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan az egyes etnikai (alkalomadtán: vallási) indulatok elszabadultak. Az 1990-es évek elejére a szerb, a szlovén és horvát etnicizmusnak már jócskán megágyazott az értelmiség (sorsdöntő például, hogy újraértékelődtek a II. világháború sérelmei), de a bosnyák muszlim fundamentalista impulzusokat sem kellett félteni. Az indulatok annál hevesebbek voltak, minél inkább együtt jártak a kisebbségivé válás félelmével. Összességében véve: ha Jugoszláviából egyfajta rózsaszín ködön át csak a jólétet látjuk, soha nem fogjuk megérteni a felbomlását. Megjegyzem: a széthullási folyamat máig nem ért véget. Elegendő csak Koszovóra, Boszniára vagy Macedóniára tekinteni.

Végül említsünk meg még egy fontos tényezőt. A “szocialista Jugoszlávia” kevéssé volt egységes ország. Egyfelől – a királyi Jugoszlávia ellenében – nem hogy nem volt jugoszlávizmus (szemben azzal, amivel manapság a tudatlan jobboldali propaganda rágalmazza az országot), hanem egyenesen elítélték az unitarizmust. A magukat jugoszlávoknak vallók aránya mindig csekély volt. Az egység hiányának volt kulturális dimenziója (nem volt mindenkihez szóló jugoszláv televízió vagy egységes tanrendszer, vagy például nem támogatták, hogy a diákok valamely másik köztársaságban tanuljanak stb.), de gazdasági vetülete is: Jugoszlávia egyes részei szinte külön utakon jártak, 1980-ban például az egyes tagköztársaságok termékeinek mindössze 21,7 %-a került át más tagköztársaságokba. Az 1974-es kardelji alkotmány a maga végsőkig feszített föderalizmusával bizonyos értelemben kétségtelenül megágyazott Jugoszlávia felbomlásának.

Nagyon alapos, a témát átfogóan bemutató a válaszod, szinte egy önálló cikk. Amit mondasz, az lényegében azt jelenti, hogy nem is volt igazából “alapja” a jugoszláv szocializmusnak? Ma úgy tűnik, hogy az utódállamok erőtlenek, sőt életképtelenek. Ez a sivárság táplálhatja a mai határokon átívelő jugó nosztalgiát? Vagy szerinted nincs is ilyen? Baloldali pártok például Szlovéniában és Horvátországban nagyon is építenek erre úgy tűnik.

LM: Nagyon is volt alapja, megalapozása a jugoszláv szocializmusnak. Megalapozó tapasztalata volt a II. világháborús küzdelem, de egyúttal mindaz, ami a Jugoszláv Kommunisták Szövetségében történt. Az ország kezdeti korszakaiban az is számított, hogy egymással rokon – bár néha konfliktusba kerülő – etnikumok végre megfelelő keretek között, békésen éltek együtt. Ezzel a 19. század óta dédelgetett jugoszláv eszme valósult meg, igaz, roppant sajátos módon. Külön figyelmet érdemelne az önigazgatás eszméje. Hiszen visszaad valamit abból az elementáris tapasztalatból, amely egy évszázadon át, a Párizsi Kommüntől a Shangaji Kommünig újra és újra kimondatott: hogy a munkásoknak kell rendelkezniük önnön sorsukról. Nem véletlenül rebesgették, hogy az önigazgatás jugoszláv gondolatát valójában a spanyol polgárháborúban küzdők „hozták haza” (némelyek még az anarchista forrásokat is emlegetik). Ezek mind okai a jugonosztalgiának, de persze a jóléti állam általános visszasírása a legfőbb tényező, amely azért mindenütt jelen van.

Csakugyan, a posztjugoszláv szférában mindenütt erősek az antikapitalista kezdeményezések. És építenek a jugonosztalgiára, bár nem kritikátlanul. Többedmagammal közvetíteni igyekeztünk a szlovéniai (https://dinamo.blog.hu/2014/07/13/kisertet_jarja_be_szloveniat_a_kezdemenyezes_a_demokratikus_szocializmusert_elso_lepesei_luka_mesecc), illetve a horvátországi történésekről is (https://merce.hu/2020/09/30/letrehozhatunk-olyan-tarsadalmakat-amelyek-kielegitik-mindenki-alapszuksegletet/). Azonban sajnos szinte minden kísérletről rossz hírek érkeznek – úgy tudom, kivétel nélkül szétesőben vannak vagy a szövetségeik széthullásával elerőtlenednek. Mi több, a legfrissebb kísérlet, a szerbiai Radikális Baloldali Párt (https://merce.hu/2020/10/27/nem-felunk-az-oligarchiatol-es-keszek-vagyunk-harcolni-a-megalazottak-es-sertettek-jogaiert/) is kudarcba fulladt. Éppen az a tag, akivel a Mérce számára készítettem interjút, jelesül Jovo Bakić, több száz taggal együtt kilépett. Hosszan lehetne mindezt elemezni. Ám az alapvető tanulság mégiscsak az lesz, hogy a polgári parlamentarizmus, – vagy ahogyan Alain Badiou mondaná: a kapitalo-parlamentarizmus – keretei között a rendszerellenes mozgalmaknak nem sok esélyük van. Talán egyszer majd kiderül, hogy jobb is így. Ki tudja?

Az utódállamok közül némelyek csakugyan életképtelenek. Ez kétségkívül elmondható például a legkényesebbikről, Koszovóról. Macedónia, Bosznia és Hercegovina, valamint Montenegró ezer sebből vérzik, természetesen nem utolsósorban az etnikai feszültségek miatt. De hogy általában mindannyian erőtlenek lennének, nem mondanám. Szerbia például tüntetően a régió vezető militáris hatalma kíván lenni, és folyton az erejét demonstrálja. Mindennek persze megvan az ára. Szerbia esetében az, hogy kénytelen egyszerre az Egyesült Államok, az Európai Unió, Kína és Oroszország ilyen vagy olyan perifériájaként működni. Ez a kiszolgáltatottság fényévekre van az egykori jugoszláv külpolitikától. Nem véletlenül szokták a különbséget azzal szemléltetni, hogy Tito, illetve Vučić hogyan ültek le tárgyalni egy-egy amerikai elnökkel.

Tito lazán szivarozva, afféle bon vivant módjára, Vučić pedig mint aki az osztálytanítónak felel. 

Munkások Újsága 

  •  
  •  
  •  
  •