Ne játsszunk katonásdit?

fapuska

Az elmúlt években többen, több helyen is felvetették a szélsőjobb közterületi parádézása és erőszakos cselekedek miatt, hogy a demokratáknak, baloldaliaknak, esetleg a romáknak önvédelmi szerveződéseket kell létrehozniuk. Maga a gondolat, hogy szervezett, egységes módon lépjünk fel a szélsőjobbal szemben, nem új keletű. Tamás Gáspár Miklós 1996-ban a Magyar Narancsban ezt írta: „Meg az is előfordulhat, hogy egy kis polgári engedetlenség keretében fölborogatjuk azokat a standokat, ahol a rasszista trágya bűzlik.” Az egyik legújabb ilyen jellegű hangot 2012. szeptemberében Andrassew Iván, a Népszava publicistája fogalmazta meg, azt követően, hogy utcán tettleg bántalmazták Hanti Vilmost, a magyar antifasiszták egyik prominensét. Andrassew szerint: „Ha ezután is szabadon vonulgathatnak vidéken a gárdisták, szabadon ünnepelhetnek a Hősök terén vagy éppen a Várban, és azt vernek meg, akit kedvük tartja, akkor kénytelenek leszünk egy olyan ellenerőt létrehozni, amelyik a puszta tömegével elriasztja a náci hordát.”

Ami elsőre szemet szút, az a szomorú tény, hogy tizenhat év után lényegében ugyanott tartunk, azaz sokak szerint szükség volna egy tömegmozgalomra, egy szervezett erőre, amely gátat szab az erőszakot nyíltan vállaló szélsőjobboldalnak. A helyzetet pikánssá az teszi, hogy immár egy „roma gárda” megalakulása is napirendre került, amely öndefiníciója szerint megvédi a cigányokat és zsidókat.

A téma megérdemel egy alaposabb elemzést. Az első és legfontosabb tény az, hogy önvédelemi szervezkedés nem spontán folyamat. Azt el kell indítani, formalizálni kell, megfelelő struktúrával, mozgósítási rendszerrel. A demokrata aktivisták az ilyen jellegű szerveződéseket nem szeretik. Az első gonddal már itt szembesülünk. Valaki nem azért áll a köztársaság és demokrácia oldalára, hogy vakfegyelmet követelő szerveződésekben parádézzon. Önálló gondolatai vannak, a demokrata közösségekben vitatkozik így alakítja a maga és mások álláspontját. Tőle a katonás rendszer idegen, ilyen jellegű szervezetben csak akkor aktivizálódik, ha más lehetőséget a cselekvésre már tényleg nem lát a nyílt és elnyomó diktatúra elleni küzdelemre. Ilyen helyzet már csak a nyílt polgárháborúban szokott előállni, gondoljunk csak a spanyol köztársaságra vagy a náci német birodalom ellen küzdő ellenállási mozgalmakra. Még olyan radikális baloldaliak, mint Che Guevara is alapvetően a fegyvertelen, erőszakszervezeteket mellőző cselekvésre buzdít egy bizonyos határig: „Ahol egy kormány valamilyen népszavazás útján jutott hatalomra, s mindegy hamis volt-e a választás, vagy sem, és ahol a kormány az alkotmányos legalitásnak legalább a látszatát
megőrzi, ott nem lehet a gerillaharc kitörését támogatni, mert még nem merültek ki a békés harc lehetőségei.”

Sem az idézett TGM, sem a roma gárda alapítója, sem Andrassew Iván nem gondoltak arra, hogy a szervezett antifasiszta mozgalom polgárháborús helyzetben találja magát, de be kell látni, hogy minden ilyen próbálkozás lényegében készülés a polgárháborús helyzetre, amikor antidemokratikus és szélsőjobboldali erőket már az állami erőszakszervezetek nem tudják megállítani vagy összefogtak azokkal, így a demokratáknak magukat kell megvédeniük, akár fegyverrel is. Mi a teendő? Készüljünk a legrosszabbra? Ha nem készülünk, az a gyengeség jele? Ha készülünk, az riasztólag hat az ellenünk szervezkedőkre? Nehezen megválaszolható kérdések, történelmi példák elemzése nélkül nem szabad cselekedni, mert a közhelyszerű mondást ismerjük, „a történelem ismétli önmagát”.

A 20. században fasisztoid mozgalmak sora alakult Európában és ellenükre szinte minden alkalommal szerveződött valamilyen szervezett ellenállási mozgalom. Volt olyan helyszín is, ahol hosszú éveken át néztek demokrata baloldaliak farkasszemet a helyi fasisztákkal és volt olyan, ahol szinte azonnal fegyveres polgárháborúval indult fasiszták és antifasiszták küzdelme. Előbbire Ausztria, utóbbira Spanyolország a példa. Mivel nálunk szerencsére még utcai fegyveres összetűzések vagy puccsok nincsenek
napirenden, ezért az osztrák példát célszerű megnézni, esetleg tanulva az ottani hibákból.

Ausztriában az első világháború után meghatározó erejűvé a szociáldemokraták váltak, akik radikálisok voltak ugyan, de fegyveresen nem támogatták a szomszédos bajor és magyar tanácskormányokat, az ott hatalmat szerző kommunistákat. Ezek vérbefojtása után az országnak két olyan szomszédja is lett, amelyek már két évtizeddel a második világháború előtt fasisztáknak tekinthetőek voltak, mindkét országban fegyverrel irtották a szélsőjobboldaliak vélt vagy valós ellenségeiket. Ezen ellenforradalmi erők bizonyítottan kapcsolatban álltak egymással, a bajor, osztrák és magyar „nemzeti” erők abban az időszakban még azt is tervezték, hogy a München-Bécs-Budapest vonalon egy egységes tömböt hoznak létre az akkor még terjedőben lévő vörös mozgalmakkal szemben. Ebben az időben az osztrák szociáldemokraták jelentős hatalmi tényezővé váltak, az iparilag fejlett
területeken és Bécsben lényegében ők voltak hatalmon, ráadásul jelentős mennyiségű fegyverrel is rendelkeztek, amelyet el is raktároztak maguknak. Ez szükségesnek is tűnt, mert vidéken rendkívül szervezett erőként volt jelen a szélsőjobb, szintén felfegyverkezve.

A szociáldemokratáknak azonban a munkásmozgalom bal szárnyán szerveződőkkel is küzdeniük kellett, ezért folyamatosan szorították ki a kommunistákat a különböző érdekvédelmi szervezetekből, a központi hatalom egyik alternatívájaként működő munkástanácsokat például előbb párttestületekké silányították, majd meg is szűntették azokat. Mivel rendezvényeiken folyamatosan szükség volt a rendre ügyelő erőre, ezért „rendezői gárda” alakult, amelyet az egyre erőszakosabb szélsőjobboldali tevékenységek miatt átszerveztek egy formalizált, katonás szervezetté Schutzbund, azaz Köztársasági Védszövetség néven. A szervezet kellő erővel, több ezer aktív taggal és megfelelően őrzött, de nem használt fegyverarzenállal is rendelkezett. A katonás szerveződés léte sokakat megnyugtatott, többen azonban már a kezdetektől kritikával illették azt, mivel a munkásmozgalom hagyományaihoz és elveihez méltatlannak találták a vakfegyelmet valló katonai szerveződést. Az egyik fő kritikus, az első világháború kiemelkedő képességű katonatisztje, Theodor Körner volt. Szerinte a katonásan szervezett szélsőjobboldallal szemben szerveződni katonai alapon nem szabad, elsősorban azért, mert a katonai rendszerű működés az ő specialitásuk.

Már Che Guevara gerillaháborút, mint politikai eszközt felvető írásai előtt évtizedekkel azt írta, hogy a munkásmozgalom sokkal erősebb a kormány erőszakszervezetinél és a szélsőjobbnál, ha megfelelő eszközöket talál a küzdelemhez. Nem formalizált katonai egységekbe akarta tömöríteni a harcra kész embereket. Nem kiemelni akarta őket eredeti közösségeikből, hanem épp ellenkezőleg, azt szorgalmazta, hogy a megszervezett aktivisták legyenek jelen a gyárakban, a politikai közösségekben, amelyeket polgárháborús helyzetben mozgósítani tudnak. Hitler még a bajor söröspincékben szervezkedett csupán, amikor Körner már azzal számolt, hogy a munkásmozgalomnak egyszerre kell megküzdenie az állami erőszakszervezettel, a katonasággal és a rendőrséggel és a melléjük álló szélsőjobboldali katonai szerveződésekkel. Utóbbiak fegyveres erejét nem tartotta komolyan vehetőnek, elsősorban azért, mert a fasisztoid szerveződések már akkoriban is többszörösen megosztottak voltak. Körner azt feltételezte, hogy a városokban szerveződő munkás ellenállásokkal szemben hosszabb ideig nem fegyverben tarthatóak, utánpótlásuk, logisztikájuk nem megszervezhető. Feltételezése szerint az állami és szélsőjobboldali fegyveres csoportokat könnyen le lehet győzni, ha az ellenük indított felkelés elhúzódik, a munkások fegyveres csoportjai mai szóval használva a városi gerillaháború eszközeit alkalmazzák. A gyors helyi akciókat, amelyek demoralizálják és hosszabb távon lelkileg megtörik az ellenséget. Igazát először a spanyol polgárháborúban Madrid ostroma, majd például Sztálingrád esete és a partizánmozgalmak sikerei bizonyították. Amikor már szinte teljesen megszűnik a reguláris hadseregek ellenállása, a kisebb ellenállási csoportok sikeresen képesek tovább küzdeni és megtörni az ellenséget.

Ausztriában azonban Körner nem talált meghallgatásra. A Szociáldemokrata Munkáspárt vezetői a munkásmozgalom egyéb szerveződéseitől elszigetelt katonás rendszerbe szervezett közösséget hoztak létre. A Schutzbund léte ráadásul hamis biztonságtudatot is adott a baloldali politikusoknak. Miközben a kormány és a vele együttműködő szélsőjobb folyamatosan támadta a szociáldemokratákat, aközben ők azzal nyugtatták magukat, hogy a Schutzbund majd ha átlépnek egy határon ellenfeleik, akkor kellő véderőt biztosít. A munkások azonban nem ezt látták, hanem azt, hogy a defenzív erőszak deklarált politikája a folyamatos hátrálás politikáját jelenti a gyakorlatban. A bevethető, de be nem vetett szervezet így nem tudott elriasztó lenni azok számára, akik elriasztására hivatott volt.

A kudarc 1927-ben vált nyilvánvalóvá. Ebben az évben tüntető munkások közé lőttek szélsőjobboldali fegyveresek, egy gyermek is életét vesztette. A nyilvánvaló tények ellenére a bíróság felmentő ítéletet hozott, amely miatt Bécs munkásai a szó legszorosabb értelmében véve fellázadtak, elsöpörve az ellenük vezényelt rendőrséget is, felgyújtották az Igazságügy Minisztériumot is. A szociáldemokraták akkor a Schutzbundot mozgósították, de inkább rendteremtési céllal, így a munkások erőszakszervezete néhány husánggal, mert fegyvert nem kaptak akkor sem, beszorult a tüntetők és a rendőrök közé, sikeresen kivívva mindkét oldal ellenszenvét. A lázadás vérbefojtása után a szociáldemokraták, a szakszervezetek elvesztették tömegbázisuk bizalmát. Az esemény hatalmas trauma volt a munkásmozgalom számára. Több feldolgozhatatlan ténnyel kellett szembenézni, például azzal, hogy a brutálisan fellépő rendőrök háromnegyede szakszervezeti tag volt, így elméletileg a munkások oldalán kellett volna álljanak, mivel akkoriban a szakszervezetek természetes módon marxisták és általában szociáldemokrata kötöttségűek voltak.

Körner, aki megjósolta a kudarcot, ezt követően is folyamatosan támadta a munkásmozgalom vezetőit, vizionálva a lehető legrosszabb kimenetelét az ausztriai folyamatoknak. A harmincas évek elején lényegében felszámolták Ausztriában az alkotmányos demokráciát, Dollfuss kancellár, aki karakterét tekintve Hitler és Mussolini között állt, elsőszámú céljának tekintette az ausztriai marxizmus felszámolását. A szociáldemokraták, akik 1918-tól birtokolt fegyvereik jelentős részét már elvesztették a korábbi kormányok fondorlatai miatt, egyre kétségbeesettebben próbálkoztak erősíteni a polgárháborús helyzet irányába sodródó országban a munkásságot. Körner tanácsai azonban még ekkor sem kerülnek meghallgatásra, pedig meglátásai továbbra is kiválóak voltak. Figyelmeztetett például arra, hogy az osztrák szélsőjobb katonai szervezete és a német náci párt magánhadseregei már nem összehasonlíthatóak. A nemzeti szocializmus nem volt más véleménye szerint, mint egy katonai alapon szerveződő, kiválóan működtetett politikai alternatíva, amely ezen precizitásnak köszönhetően fel tudja számolna a demokratikus rendszert. Addigra már Ausztriában a Dolffusshoz hű kormányerők, a helyi szélsőjobb, a Heimwehr mellett már jelentős katonai erővel bírtak Hitler helyi emberei is. Mussolini kifejezett nyomására indul meg a szociáldemokraták elleni offenzíva, hivatalosan lefegyverzésnek álcázva. 1934. február elején sorban letartóztatták a Schutzbund vezetőit. A Szociáldemokrata Munkáspárt vezetői akkor már megérették mindazt, amiről Körner évek óta beszélt, de már későn fordultak hozzá. Amikor ebben a helyzetben felmérte az erőviszonyokat, egyértelműen kijelentette, hogy az ellenállásnak nincs értelme, csak fölösleges véráldozat lesz a munkásság részéről. A tragédiát azonban már nem lehetett elkerülni.

1934. február 13-án az iparváros Linz Schutzbund vezetői mégis fegyvert ragadtak és Európában szinte egyedülálló módon küzdeni
próbáltak a fasizmus és nácizmus egyesült erői ellen. Másnap Bécsben is elindult a harc. A hadsereg és a szélsőjobb egységei azonban már felkészülten vártak erre. Nehéztüzérség kezdte bumbázni Karl-Marx Stadt városrészt, ahol a város munkásai éltek. A schutzbundisták jelentős része fegyverrel a kézben halt meg, de néhány nap alatt összeomlott a szervezett ellenállás. Mivel a földalatti ellenállásra Körner javaslata ellenére nem készültek, így gyorsan vége lett a fegyveres harc minden formájának. A szociáldemokrata politikusok az országból elmenekültek, Dollfuss néhány nap alatt felszámolta a szervezett munkásmozgalmat, amely valódi gátja lehetett volna a nácizmus ausztriai térnyerésének. Néhány esztendővel később egy egyszerű fegyveres merénylő, aki lelőtte Dollfusst megnyitotta az utat Hitler csapatai előtt.

Láthatjuk a történelmi példából, hogy katonásdit játszhatunk, de ez nem garancia arra, hogy gátat szabunk a szélsőjobboldal térnyerésének. Sőt, még arra sem garancia, hogy meg tudjuk védeni magunkat polgárháborúba torkolló helyzetben. Ausztriában 1918 és 1934 között a munkásmozgalom hivatalos álláspontja a defenzíva volt. A folyamatos hátrálás, az, hogy előbb 1919-ben majd 1927-ben magára hagyták az utcai munkástömegeket a szociáldemokraták, azt eredményezte, hogy elfogyott a tömegbázisuk. Éppen Körner írta egy Otto Bauer szocáldemokrata politikusnak írt levelében, hogy meglátása szerint a húszas években már csak a szakszervezeti- és pártbizalmik jártak a demonstrációkra. Ez a tömegbázis hiányzott 1934-ben, amikor néhány ezer főnyi kormányerő és szélsőjobboldali csoport közös akcióval fel tudta számolni a Schutzbundot. A munkások akkor már nem álltak az általuk gyengének és határozatlannak tartott szociáldemokraták mellé.

Napjainkban Magyarországon a képlet nagyon hasonló. Kormányunk minden ponton offenzívában van, a szakszervezeteken, a demokratikus pártokon, a baloldalinak mondható sajtótermékeken, TV-n és rádión folyamatosan nyomás van. Ezt a nyomást egészíti ki a szélsőjobb terrorgépezete, amelybe beletartoznak a formálisan is szervezett gárdisták és az informális, de erőszakra szerveződő alakulatok is. Ez a dolog lényegében nem más, mint maga a hideg polgárháború. A demokratikus ellenzék ebben a helyzetben lényegében nem tesz semmiféle önvédelmi lépést. Deklaráltan ugyan nagy a fogadkozás, tömegek kiabálják, hogy éppen nem hagynak valamit, amit a kormány eltervez és nem engednek teret a szélsőjobbnak, de a valóságban folyamatos a defenzíva, amely demoralizálóan hat a közvéleményre.

Természetesen az önvédelemre szükség van. Sőt, arra is szükség van, hogy ez szervezett és ha lehet tömegbázissal rendelkező legyen. Az első lépés azonban ennek megszervezése során nem egy sajtótájékoztató, ahol bejelentjük a működtetés szándékát. Az első lépés egy alapos helyzetfelmérés, a megszólítható, mozgósítható erők összesítése kell legyen. Szó sincs arról, hogy földalatti mozgalomra volna szükség, szó sincs törvénytelen módon való szervezkedésről. A hatályos jogszabályok senkit sem gátolnak abban, hogy közösségi szervezkedést folytasson. Azt sem gátolja senki, hogy csoportosan járjunk önvédelmi sportokat tanulni, esetleg lövészetre iratkozzunk be. Amikor tömegek kifejezetten azért küzdenek, hogy polgárháborús helyzet legyen, akkor nem csupán lehetőség, de sokkal inkább kötelesség az, hogy megszervezzünk egy gyorsan és hatékonyan működtethető önvédelmi
rendszert. Igenis reális az esélye annak, hogy vállalt gondolataink miatt a közeljövőben olyan listákon legyünk, amelyeken szereplőket a nemzet elpusztítandó részeként fognak meghatározni egyesek. Ma ettől a kormány erőszakszervezetei még megvédenek minket, mert ez a kötelességük, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a helyzet csak ideiglenes. Az orbáni hatalom erőszakszervezetei ma még csak összekacsintanak a szélsőjobbal. Ma még csak elővillannak a rovásírásos tetoválások a TEK harcosain, a hivatásos katonák jelentős része még csak facebook profilján tünteti fel szélsőjobboldali nézeteit, de el fog jönni az idő, amikor ezek a körök egymásra találnak és mi kerülünk a célkeresztbe. Mert: „aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje”.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük