Nem gyászolunk!

22szam

1916. november 22-én, szerdán üres címlappal jelent meg a Népszava. Egyetlen sort sem közölhettek abból a cikkből, amelyet Ferenc József osztrák császár és magyar király halála alkalmából írtak. Miért nem engedélyezte a cikk munkás olvasókhoz való eljutását a cenzor? Azért, mert abban őszintén írtak arról, hogy az országot vezető agg uralkodó a totális csőd, a teljes összeomlás szélére vitte széltoló cimboráival közösen az országot. Az akkori kor marxistái nem tudtak patetikusan, könnyeiket morzsolgatva gondolni arra a korszakra, amelyre rávetült már a világháború és az azt egyre nyilvánvalóbban követő katasztrófa árnyéka. A Munkások Újsága főszerkesztőjeként nem vélekedhetek másként Margaret Thatcher-ről sem. Nem látok semmit, ami indokolná, hogy beálljak azok sorába, akik “érdemei” méltatása mellett búcsúznak az idős hölgytől. Magyarországon talán nem is volt olyan nyomtatott sajtótermék, amelybe ne a legmélyebb és legőszintébb tisztelettel beszéltek volna a “vaslady” miniszterelnökségéről.

Mifelénk persze ez így szokás. A gyászt nem illik ünneprontó szövegekkel zavarni, elméletileg. Gyakorlatilag egészen más a helyzet. Azok a fáradt hangú liberálisok és jobboldaliak, akik most egymást túlharsogva gyászolnak, alig két hónappal ezelőtt még a venezuelai Hugo Chávez halálakor örömtáncot lejtettek és nem felejtettek el harsányan örömködő cikkeket sem papírra vetni, ünnepelve, hogy az ország hamarosan visszatérhet a szerintük demokratikus, azaz amerikai vazallus útra. Nos, örömük nem lett teljes, mert azóta Nicolas Maduro, Chávez barátja és követője nyerte az elnökválasztást. A magyar demokraták nagy barátai pedig Venezuelában megmutatták, hogy milyen demokraták is ők valójában. Kubai orvosakat lincseltek, “chávista” aktivistákat lőttek agyon, akik közt volt aki a szegénynegyedben épült orvosi rendelőt próbálta megóvni attól, hogy felgyújtsák.

Visszatérve az idős hölgy halálához, meg kell jegyezni, hogy a magyar zsurnaliszták amiatt sem felejtkeztek el sajnálkozni, hogy britek tízezrei a halálhírt meghallva óriási utcai bulikat szerveztek, ahol kifejezték reményüket, hogy az egykori miniszterelnök a pokolba jut mindazon rémségek miatt, amelyek a nevéhez köthetőek. Talán az egyetlen ember volt a világon, akinek külön honlapja volt, amelyet csupán azért hoztak létre, hogy halálát várják. Mire ezen nagy gyűlölet? Felénk nehéz is megérteni, sőt méltányolni az ilyen jellegű lépéseket. Érthetővé csak akkor válik, ha megnézzük, hogy mit is tett Margaret Thatcher a szigetországban. Az ő munkálkodásának célkeresztjében nem más állt, mint a jóléti államnak a teljes szétrombolása és a totális szabadpiaci viszonyokat kívánta rászabadítása nem csupán országára, hanem az egész világra is. Az ő kezében volt az a startpisztoly, amelynek jelére elszabadult a mai globalizáció. Az a rémség, amely mára nyilvánvaló módon a totális ökológiai és humanitárius katasztrófa szélére sodorta bolygónkat. Mire emlékezzünk könnyes szemmel? A kampánycélból indított falklandi háborúra? Vagy a lengyel katonai diktatúrától importált szénnel és gumibotokkal levert bányászsztrájkra? Esetleg a szétprivatizált gazdaságra, amelynek egyik szépnek nem tekinthető példája volt a vasút magánosítása, a több tucatnyi halálos balesetet eredményező közlekedési káosz? Esetleg azt méltassuk, hogy a demokratikusan megválasztott Allende elnököt a halálba kergető Pinochet puszi pajtása volt élete végéig? Vagy azt, hogy a dél-afrikai apartheid szerinte egy természetes és hasznos dolog volt?

Mi, magyarok egy dolgot semmiképpen nem feledhetünk! A kapitalizmus “vezénylő tábornokasszonya” egyik történelmi küldetésének tekintette félcédulás amerikai cimborájával Ronalddal együtt a kelet-európai szocialista országok szétverését. Nem pusztán a rendszerváltozást, hanem a célországok teljes szétverését. Nem, nem magasztos demokratikus alapértékeket szem előtt tartva, hanem egyszerűen azért, mert minden, a társadalmi és gazdasági javak igazságosabb elosztását célzó jóléti próbálkozást elpusztítandó ellenségnek tekintett. Célját tökéletesen elérte. Olyan tökkel ütött alakok, mint Gorbacsov vagy az alkoholista Jelcin elnök készséges partnere volt ezen célok elérésében. Az, hogy a hazai rendszerváltás totális csapást mért a társadalom nagyobbik részére olyan világpolitikai kalandoroknak köszönhető, mint amilyen Margaret Thatcher is. Ő egyike volt azon mosolygós gyilkosoknak, akik a szemünkbe azt hazudták, hogy demokráciát hoznak, a hátunk mögött azonban azt készítették elő, hogy haverjaik, a multinacionális vállalatok néhány százezer négyzetkilométernyi új piachoz jussanak, ahol értékesíthették máshol már értékesíthetetlen árufeleslegüket.

Aki Margaret Thatchert, a politikust gyászolja, hangosan mond “igen”-t mindarra a szörnyűségre, amelyek élhetetlenebbé tették a földbolygót. A féktelen kapitalizmus éltetése és a gyász közé kötelező egyenlőségjelet tennünk ebben az esetben. Aki egy igazságos, szabad, mindenki számára jólétet biztosító gazdasági és társadalmi alternatívára vágyik, annak kötelezően “nem”-et kell mondania a kegyetlen hölgy teljes politikai örökségére és ellenségének kell tekintsen mindenkit, aki könnyeit morzsolja az idős hölgy sírja mellett állva. Például Orbán Viktor miniszterelnököt.

Kalmár Szilárd
főszerkesztő

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük