Nem rém-, valóságmese

kozmunka2016

Rémmese. Nem időszerű. Talán ez a két rövid mondat fejezi ki az Új Egyenlítő 2015/decemberi számában megjelent Miért nincs „periferiális erőtér”? című írásomra adott kritikai válaszok jellegét. Csókás Máté politológiai, társadalmi, míg Pétervári Zsolt inkább gazdasági szemszögből és kiegészítésekkel reflektált a dolgozat általuk legfontosabbnak ítélt megállapításaira. Van azonban néhány olyan gondolat, amivel én magam is szívesen vitázok, és van, amelyek továbbgondolkodásra sarkalltak.

Pétervári reflexiójában a legérdekesebbnek és talán a legfontosabbnak azt találtam, hogy az eredeti írásban felvetett állítást – miszerint a centrális erőtér nem pusztán politikai, de társadalmi konstrukció is – azzal egészíti ki, hogy mindennek hátterét a kiépített gazdasági modell és az ezt minden körülmények között kiszolgáló gárda pozicionálása, valamint a megfelelő jogi alapok kialakítása biztosítja. Pétervári komoly és tömör kórképet ad a jelenlegi és a közeljövő várható gazdasági-társadalmi összefüggéseiről.

Pétervári kiemeli, hogy számos feltétel hiányzik a centrális erőtér lebontásához, s hogy ezeknek csak egyike politikai jellegű. E kialakult vákuumhelyzetnek egyetlen nyertese jelenleg a Jobbik, vagy legalábbis annak látszódik. Azonban a Jobbik nem valódi alternatíva, mert a kihívásokra csupán egy radikálisabb, de lényegében ugyanolyan jellegű választ ad, mint a Fidesz. Az országnak elementáris szüksége van a baloldalra. S ahelyett, hogy az igények találkoznának, s közös érdekké válhatnának a pártok és a szavazók körében, a baloldal könnyen az ország leépülésének allegóriájává válhat.

Csókás írása stílusában és mondandójában is élesebb, és számos olyan adalékkal szolgál, amelyek kifejtésével szélesebb képet vázol fel a jelen baloldali Magyarországáról. Vitaindító írásomban szándékosan nem tértem ki a Csókás által hiányolt – a politikai Magyarország mögött és alatt” érzékelhető – mozgásokra. Egyszerűen azt gondoltam és gondolom, hogy a kommunikáció, a társadalomismeret és a politika jelen pillanatnyi problémáit meg kell vitatni, de nem gondolom, hogy mindig az a legcélravezetőbb, ha beleöntünk mindent egy kondérba, majd megkeverjük, és a gőzből jósolunk. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a Csókás említette „pezsdítő baloldali reneszánsz”, amely hazánkban zajlik, nem pusztán csak „azért őrlángok, mert a politikai baloldal láthatóan nem tud, vagy nem akar mit kezdeni velük. Ehhez egyszerűen mindkét félre szükség van… Régi probléma, hogy Magyarországon nem csak a politikai baloldal van válságban, de egyfajta válságban van az értelmiség (ma már a konzervatív) is, mert nem találja az utat a politikához, és vice versa.”

Csókás úgy látja: „A centrális erőtér fikció – ez igaz. Egyetlen egy dologra szolgál: a társadalomban jelenlévő törésvonalak mentén megmutatkozó osztályharc helyett nemzeti alapon osztálybékét hirdet.” Hiába hirdet. Mert ez nem béke, és erre ő maga is utal. Ez hallgatás, ez elnyomás, csendes véreztetés. Csókás kiemeli, a baloldal bukásának jeleként festi elénk, hogy „a Fidesz 2010-es győzelmét az úgynevezett posztkommunista erők vesszőfutásos kormányzása okozta: két ciklus alatt 3 kormányfőt és egy koalíciós partnert fogyasztottak el.” Ez véleményem szerint így nem igaz, de téves még illusztrációnak is. A koalíciós partner nem lett elfogyasztva. S egyáltalán nem csak a kormányon lévő szocialista párt volt aktív szereplő. Elegánsan fogalmazva épp a Magyar Szocialista Pártból lett elfogyasztva jócskán. Ha ezt az esszenciális különbséget kiemeljük, akkor látjuk, hogy Csókás eszmefuttatása teljesen más induló hipotézisből indul. A Fidesz kétharmada sok mindennek tudható be. Leginkább a Fidesznek. Meg persze egy rosszul vezető pártelnök-miniszterelnöknek, egy széteső pártnak és emellett persze egy másik, nagyobb, de rohamosan gyengülő, rossz döntéseket hozó pártnak. És azt is komolyan gondolom, minél többet rúgunk a „szocikba” és a többi demokratikus ellenzéki pártba, annál többet veszünk el az országtól. Reményt például.

matolcsy mosoly 2016A Fidesz társadalmi rendszeréről Csókás így ír: „a munkaalapú társadalom kiindulópontja szerint csak akkor válhat valaki teljes értékű tagjává a társadalomnak, ha képes önálló egzisztenciát fenntartatni. Erre mindenki képes, aki dolgozni akar. Ilyenformán a társadalom egy hasznos és egy henyélő réteg(ek)re oszlik. Utóbbit, mivel »lusták« és »nagyigényű naplopók«, az elérhető erőforrások megvonásával kell arra kényszeríteni, hogy dolgozzanak.” Itt a szerzővel nem is vitatkoznék, csak kiegészíteném. Az Fidesz és a KDNP nem egyszerűen nem az individuumot tekinti a társadalom legkisebb alapegységének – egyébként ez leginkább a liberalizmusra jellemző, hisz hagyományosan, vagy ideáltipikusan a szocializmus alapegysége sem az egyén – hanem bizony a családot. A probléma több rétegű tehát. Egyrészt működtetik a Csókás által is tömören és helyesen összefoglalt mechanizmust, de ebben a sajátos, XXI. századi fideszes, torzszülött ideológiában – vegyük észre – a nők elsősorban, mint anyák és szülő asszonyok, és nem munkaerő-piaci szereplők léteznek. A közelmúltban port kavart kijelentések még ennél is tovább mennek, a nőre tulajdonképpen saját tervekkel, önálló gondolattal nem rendelkező, és gazdaságilag függő másodvonalbeli szereplőként tekintenek, afféle, a férfit kiegészítő ajtódíszként vagy asztalközépre, esetleg háztartási személyzetként. A teljes gondolatmeneten végighaladva tehát kétséges, hogy az orbáni rendszer alapelve a klasszikus munka alapú társadalom volna, sokkal inkább valami sajátos, egyedi, a munkával érvelő rendszer. A valódi munka alapú társadalom – ahogy erre Csókás nagyon helyesen utal is – ugyanis nem csak mennyiségi, de minőségi foglalkoztatásra koncentrálna, fontos volna számára az anyák visszavezetése a munkaerőpiacra, tisztességes béreket juttatna, élesztené a szakszervezeteket, nagyobb munkahatékonyságot eredményezne, nagyobb fogyasztáshoz vezetne, kiváló preventív egészségügyi rendszert fejlesztene és minden pénzt az oktatásba és a K+F szektorba fektetne. Én ezt nem látom, de lehet, hogy elvakított, hogy csak egy nő vagyok gyerek nélkül.

Csókás írásában felmerült a kérdés, hogy kit is kellene képviselnie a demokratikus oldal pártjainak, mert amúgy a dolguk a munkavállalók, munkájukból élők képviselete. Igen, ezt kell tenni. Bár szerintem ennél ma már nagyobb a kihívás és a felelősség is: a hagyományos szocdem és szocialista képviseletnél többről van már szó és az elvárás is jóval nagyobb. Ha nem is mindenkit kell képviselni, de a többséget (a szavazóképes többséget) el kell vinni szavazni. És ez nagyon valószínű, hogy kisebb részben ideológiai alapon fog eldőlni, nagyobb részben a bőrön érezhető gyakorlati kényszer, sőt, egyenesen egzisztenciális kérdés lesz a magyarok számára.

Csókás írja, hogy „a rendszer eszmei alapvetését a sarkából kiforgassuk. Az információs-technológiai haladás olyan ütem fejlődik, hogy belátható időn belül eljuthatunk arra a technikai szintre, hogy egy gyárban csak karbantartókra és mérnökökre lesz szükség, hogy a szállítmányozás-fuvarozás emberek nélkül is végezhető lehet. Az a fajta munkaalapú társadalom, amire a jobboldal hivatkozik és az a fajta munka, amit a baloldal ismer, megszűnőben van!” Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ez a legégetőbb kérdések egyike társadalmi-politikai szempontból. Megérett az idő arra, hogy újra definiáljuk a munkát. Mi is a munka a XXI. században, mit jelent ma, és mivé válik? De ez már egy másik vita alapkérdése lehet.

Bővebben: Új Egyenlítő

Korábban: Miért nincs „periferiális erőtér”? ; A periféria felfedezése

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük