Népírtás közgazdaságtannal

deadfeet
“Aki egy véges rendszerben hisz a végtelen növekedésben az vagy hülye, vagy közgazdász”
 
A tőke monoteizmusa
 
A tőkesokszorozás vallásának ódon intézményei, a közgazdasági egyetemek a lakossággal szembenálló erők rettenthetetlen katedrálisai, ahol a kor legantihumánusabb szaktekintélyeit bocsátják útjára, főpapjai a rektorok, dékánok és professzorok, akik fetisizálják a haszonszerzés legváltozatosabb formáit, annak a haszonnak a gyarapítását, mely természetesen azoktól származik, akik társadalmi versenyhátrányban vannak. A köz szegényedéséért, azaz nem a köz gazdagodásért munkálkodó közgazdász, mint az élősködés elveinek manifesztuma egész oldalnyi képleteket képes készíteni a gazdaságról, melyben nincsenek mértékegységek (köszönöm Róna Péternek), melynek a változói nincsenek súlyozva, ennélfogva az egész egy mese (mise), valójában annak a miséje, hogy a közgazdaságtan valláserkölcsöt feladó főpapjai “hasznos” tagjai a társadalomnak.. Hasznos tagjai, csak nem a többségi társadalomnak, hiszen a válságokat megelőzni nem tudják, tehát nem is akarják, az inflációról habognak, ledolgozott órák számának csökkenésére vonogatják a vállukat.

Ne szépítsük, ha van betegségipar, akkor van gazdasági krízisipar is, melyben nem betegeket termel a társadalom, hanem közgazdász kapiteista zombival – adósokat. Ady vagy esetleg Széchenyi a haszon inkvizítorát, a közgazdát áruló, alávaló bitangnak nevezné, az árulóval egyetértek, hiszen valójában a közgazda “a megformált joggal” (mint Bibliával) árulja a közös javakat is, lévén hogy a közösség létalapját képező közvagyon annak ellenére eladó, hogy eladásával a fenntarthatatlan gazdaság körvonalai bontakoznak ki. No ez persze nem számít, hiszen ilyesmiért nem öntenek forró ólmot immáron senki fülébe, hiszen felelős csak az állampolgár lehet állampolgári státuszban, a közgazdász az erkölcs alól felmentést tanulja, a vezető pártpolitikus viszont inkább csak spontán becstelen.

A kapitalizmus Pogátsa szerint nem ideológia. Úgy tűnhet, de a modern globalista kapitalizmus alapja nem a magántulajdon. Hanem a MÉG TÖBB magántulajdon, mely a növekedés dogmájából egyenesen következik. A kapitalizmus a tőke feltétlen szeretetével és az árufetisizmussal egy olyan vallás, melyben az állami és nemzetközi jog ad védettséget a haszonszerzés bárminemű formájának, akár embertömegek kiéheztetésére, létszükségleteik megvonására is. (meg háborúra) Ha a tőkesokszorozás pl. százezer ember életét dönti romba, még lehet azt állítani, hogy sűrűbben mediatizált régióban több száz, ötszáz ember élete lesz könnyebb, hiszen elvileg munkahelyek jönnek létre, ha a tőke máshol megkapaszkodik. Tehát míg a jog és az alkotmány (pl. a lisszaboni szerz.) a kifosztás bibliája, addig a neoliberálburzsoázia diktatúrájának doktrínája a modern neoliberális közgazdaságtan, mely az évek folyamán szakadatlan önátcímkézésen esett át, és csak a károkozás állandósult. A doktrínának a kevésbé neoliberális vonulatai a sokszínűség látszatát adják, van itt szó szociális demagógiáról éppúgy, mint folyamatosan sikertelen ábrándokról, melyeket a versenyképesség dogmájának alárendelve kell elvetni. Egyvalami állandó: a termelékenységhez viszonyított reálbércsökkenés, vagy az emberi munka értéktelenítése.

A  kapiteizmus intézményesülése

A közgazdaságtan vallási ceremóniái leginkább az országgyűlésben és bigott bizottságaiban csúcsosodnak ki, ahol csak szélsőséges párt fújhat más kánont, és imádkozhat másik kis csatoskönyvből. Persze mindkét ének hamis, mert az egyik hazug, a másik meg ellenhazug. Ez már egy új államvallás kifejlődése, egy modern szakralitás gazdagon átszőve rítusokkal és sztenderdizált aggodalmakkal, konszenzusos cselekvésképtelenséggel, felosztott kifejezéshalmazokkal, rendre, gondoskodásra vagy a piacra (mások hasznára) hivatkozó haszonszerzéssel, és a szociális demagógia piac gondos felosztásával. Érdekes aspektusa a gazdasági pszihopátiának a Nemzeti Bank, mely nem a miénk és nem hitelez, és ha nem akarja támogatni a parlament gazdaságpolitikáját, akkor megteheti, vagy a Költségvetési Tanács melynek három tagja visszadobhatja a demokratikus parlament költségvetését, és hogy mindkettő a nemzetközi Bilderberg csoport hatása alatt áll (ha megéri, hogy a hatása alatt álljon, akkor biztos igaz is, amit rebesgetnek) (Simor András ezek holokauszti magasságokba emelkedő vezérpszihopatája, Simor valahogy mindenhol ott van…)

1. zsoltár eretnek verzió: A növekedés és megszorítás.

Az ortodox közgarázdaság értelmében (bár értelmet igen nehéz benne felfedezni) két ének váltogatja egymást, egyik a növekedésbe való beruházást zengi, ami adósságnövekedéssel jár és többletteherrel – majd midőn ez a dal alábbhagy más hangok csendülnek fel reményteljesen, melyek fennen hirdetik a megszorítást, a gatyamadzag szorosabbra vételét, melynek lecsengése persze a recesszió – ami egy másik teher. És midőn e kettő egymással felesel, senki sem kívánja levonni ezek szaldóját, mert még a végén kiderülne, hogy a piramidon tetején székelők mindkét kánonnal csak gyarapodnak. De mi is a növekedés előfeltétele? A zsolozsma szerint a versenyképes okítás, ami persze valójában ájtatosan fogyasztani és dolgozni képes biorobot gyártás, akinek a munkájához nagyjából érteni kell, de egyébként elég ha annyi esze van mint egy metélőhagymának. És hogy is működik a versenyképes oktatás? Ki a versenyképesebb ezen a területen, hazánk vagy a dicső Amerika? Mert odaát egy jogi diploma megszerzése átlagosan 50 ezer dollárban fixálódik, viszont ugyanitt a fizetések is kissé kedvezőbbek, mégis egyre többen vallják azt, hogy ez a vállalkozás derékba törte az életüket. Míg a tengerentúlon inkább az álompolgár finanszírozza az okosodását, és ezzel javítja a gazdasága versenyképességét, addig itt e széles hazában az volt a szokás, hogy az állam fektet őbeléje. Befektet a munkaerőbe tudást, úgy, hogy a miénk nem egy versenygazdaság, és a tőkehiány miatt nem is lehet az, mert hát gazdasági miniszternek öltözött elvhű csuhás közgarázdák mindent elkótyavetyéltek, de hát nem kellett volna ennek a vallásterületnek a legpszihopatább, legmegalkuvóbb képviselőit bársonyszékbe ültetni (Bokros, Surányi, Draskovics), akik ráadásul (nyilván) túlfogyasztották a misebort. (biztos a cipő takarhatta el a patájukat..)
A versenyképes munkaerő tehát – mint munkadarab – megmunkálásra, előállításra került az iskolarendszerben a volt szocialista országokban, és erre a “humántermékre” erős igény mutatkozik a versenygazdaságokban, lévén hogy a kapitalizmus hajlamos az olcsó és jót fogyasztani. Románia majdnem 10 %-a vándorolt már el szerencsét próbálni, melynek eredménye kirajzolódik az üveggömbben: egyes országok költségvetései valószínűleg össze fognak omlani a felhalmozódó pozitív versenyhátránynövekmény miatt, vagyis akár 10 év múlva teljesítik az országcsődhöz szükséges hiánymennyiség-többlet mértékét. És ne is beszéljünk erről többet, mert ez oly kínos – a munkaerő szabad áramlása (és a tőkehiányosság) teszi szinte értelmetlenné számunkra is a közoktatásba való beruházást, mert hát a bidesnagy liberalizáció nem teszi lehetővé, hogy az állam igényt tarthasson az állampolgárba beruházás hasznára. Erre a befektetésre – mivel a közösségé és emberben testesül meg – sajnos nem vonatkozhat a tulajdon szentségének elve, tehát az más közösségek számára sikeresen “felszabadításra került”, olyanokéra, melyekben ez igen ráfordításigényes.

nocard2. zsoltár eretnek verzió: Pénzkörforgás

Ez az ellenzsoltár arról szól, hogy lehet a vízen járni, de télen. Az az ének, mely ékesen szól a makroközgazdaságról és fennen zengi a háztartások – állam – vállalatok magasztos viszonyát, valójában a zűr az űrben, mert bár az ürességet káosszal meg lehet tölteni, de ez a kanonizált civilizáció aspektusából irreleváns. Mert a valódi relációt a termelés – bér – piac – árbevétel mutatná,  esetlegesen a pénzteremtés misztériuma, ami a monetarista vallási kuruzslók ördögi alkímista műhelyeiben a pénzkereset és eltulajdonlás boszorkánykonyháján zajlik. És itt ki kell térnünk a közgazdasági vallásfetisizmus egyik önantihumánus dogmájára – nevezzük közgazdasági mazohizmusnak – miszerint a konzumszocializált állampolgár fejébe az az elképzelés lett beleplántálva, hogyha külföldi a multi, és külhoni a tőke az nem számít. A kapiteizmusban valláskonzumált állampolgár persze magát meggyőzheti hogy mindegy, hiszen ez oly megnyugtató, de a valóság az, hogy az ócsó külföldi tőke midőn e honban megtérül, ezt a megtérülést máshol költi el, azaz máshol jelent ez vásárlóerő növekedést. (NMB: nem repatriált külföldi tulajdonosi jövedelem)

De ennek ellenpontozása, hogy a széles Európából jellemző módon kitelepítik a termelést nyomorra nagyobb hajlandóságot mutató régiókba, aholis lényegesen kevesebb bért kell adni. És vajon mi lesz a termékkel? Ott előállítják ócsón, majd visszahozzák. De mi is ezzel a probléma? A probléma, hogy a termékeket az ejrópai dolgozók a megkeresett bérből vennék meg, de egyre jellemzőbb módon nem ők kapják meg ennek a terméknek az előállításáért az egyébként igen szegényes bért. Illene ugyanis a termelés/szolgáltatásból származó bérnek egyenlő-szerűnek mutatkozni a piacon eladott áruk árbevételével. Persze a közgazdagsági (közszegénységi) kuruzslástan fittyethány a fenntarthatóságra, sőt fittyethány a szegények szegénységhez való jogára is, lévén, hogy a szegénységtől való megfosztatás jutalma a nyomor lészen. A nyomorgó ember pedig még nem halott!
Adva van tehát a távol éhbérrel olcsóbban előállított termék, melynek helyben, Európában eladva nincs meg a bérfedezete, és melyből adekvát levezethető az eladósodás, mint gazdasági lehetőség. A pénz tehát nem körforog, illetve egyre kevesebb a pénz a ‘termelés – bér – piac – árbevétel’ körfogásban. Az árszint közben mit sem változik, hiszen lefelé senki sem versenyez, mert multiszinten általában bolond lenne (autóban, ipod-ban, kólában, stb.), meg elég a 10%-os profitráta is (+ osztalék), akkor valójában mi lesz a megtakarított bérrel? Vegyünk egy példát. Van egy nyalakodó cukrász, aki mindig lecsíp a csokirémből, a végén meg nem marad a tortából. Bár a példa nem jó, mert a csokikrémet a cukrász nem elfogyasztja (luxuscikire), hanem kispórolja, mert hogy később jó lesz valamire. Ebben az esetben az un. offshore-ra (spekuláció, stb.) kell gondolni, amit közgarázdálkodás tanának a legpszihopatologikusabb, erkölcsi értelemben legaszketikusabb személyei találhattak ki. Az offshore, és a spekuláció egy olyan tevékenység, mellyel ki lehet vonni a pénzt a gazdaságból és intenzív munkanélküliség-ráta bővülést lehet így végrehajtani és egyben leértékelni az eleve egyre olcsóbb munkaerőt. Ez a fajta bűnelkövetés a tőkét felértékeli azzal, hogy kivonja a termelésből, de “jogosan” generálja a munkanélküliséget, az elégedetlenséget, boldogtalanságot, hiszen nyilván a tőke termelésre fogása nem kötelesség, csak szabadon választható lehetőség. A tőke által “szabadon” fosztatik meg a társadalom a maga boldogságától. De van-e a lakosságnak saját boldogsága? A tőkésnek a tőkéje a sajátja, de úgy tűnik a lakosságnak nincs “saját” foglalkoztatottsága, jövedelme és ezért elégedettsége, és boldogsága, mert midezek – ha a jó társadalmi közérzet NEM rentábilis, akkor minek is kellene erre tőkét áldozni? Mert ki is áldozna? A versenyképességet célul kitűző állam?

3. zsoltár eretnek verzió: Adósság – a perifériák helyzete

A kapiteizmus államkorporatív korrupt megoldásai az Európai Unión belül kristálytisztán rajzolódnak ki azok számára, akik felhagytak annak vallásgyakorlatával, és a valóságelemek ideologikusan elkötelezett egymáshoz válogatásával. (Kapiteizmus = a népek ópiuma). Az “Euro” elnevezésű vallási domínium, melynek szimbóluma valóban az euro, hiszen szobrot is ennek emeltek, egy adósságszolgálati szervezet olyan lelkileg sérült, elhomályosult erkölcsű vezetéssel, ami a szellemi meghasonlás révén nem véli felfedezni a lecsúszó perifériák forradalomközeli állapotait. Hogy is vannak ezek a személyek behuzalozva? Mit is csinálnak pszihopátiájuk kibontakoztatása érdekében?

A helyzet az hogy a perifériák versenyhátránya és a magországok versenyelőnye révén a pénz folyamatosan áramlott a magországokba, majd “ugyanez” a pénz mint hitel áramlott vissza a perifériára. Mikor a lusta, herdáló, mihaszna – azaz versenyhátrányban lévő – görögök ezt nem voltak képesek fizetni, hiszen miből is fizették volna, akkor mi volt az EU vallási teokráciája számára a megoldás? A “megsegítés”. 
Hogy írható le a megsegítés? Olyan ez, mint mikor az öreg nénit átsegítjük az úton? Igen, valami ilyesmi, de megfejelve azzal, hogy előbb elvettük tőle a járókeretét, meg a bojtospapucsát, és ezzel végérvényesen “versenyképtelenné tettük”, ennélfogva immáron nekünk kell őt istápolni valahányszor át akar kelni az úton – a hátunkon kell cipelnünk.  Mert a görögöknek leginkább esélyegyenlőségre lenne szükségük, és a versenyképességük helyreállítására, ahogy az úton átkelő néninek egy lábbelire és egy járókeretre, aztán kis rehabilitációra, napi három étkezés révén jobb egészségre. Mi is a “megsegítés” háttérben meghúzódó, a kapiteizmust is valláskriminalizáló jelensége? A “megsegítés” valójában a magország és más ország béli adófizetői kötelezettségként keletkezik, mely nem a versenyképesség javítására fordítódik midőn eljut a nehéz sorsú perifériára, hanem adósságszolgálat lesz belőle pl. 90%-ban, és “visszapattan”. Visszapattan oda, ahonnan jött, a pörgő gazdaságok pénzmoguljaihoz, a pöffeszkedő szivarozó bankárhoz, a közgazdaságtan lucifer-i “anus” szörnyetegéhez. Tehát mégegyszer: a bankmegsegítésekkel adófizetők valójában pénzügyi óriásbefektetőket támogatnak ingyen pénzzel, olyan befektetőket, melyeknek egyben jövedelmezőbb is csődközelbe juttatni és abban tartani államokat, hiszen a csődközeliség kamatprémiumot jelent! Ez a rendszer természetesen a tőke-hívők, a kapitalokrácia, és a tőke monoteizmusa rendíthetetlen talapzatán áll, és örök jólétet garantál a pénznagytőkének, és örök szegényedést a szegényeknek. A legmodernebb vallásetikai felfogás, szerint ahogy a gazdagodás végtelen lehet, ennek megfelelően a közgarázdaságtanban nyilván már fejlesztik a végtelen szegénység gazdasági alapjait is. (a megánszemélyi végtelen szegénység még nem igazán megoldott – csak az állami szintű)

4. zsoltár eretnek verzió: Válságelméleti válság

Ha a korai kapitalokratikus, tőke alapon parlamentarizálódó vallási világrendet vizsgáljuk, akkor nyilvánvaló a tendencia: a munkaerő leértékelése és a termelékenység növekedése volt mindig is a demokrácia célja, illetve az adóssággenerálás, és annak értékmegőrzése. A termelékenység növelése a kizsákmányolás eszköze, mert a megtermelt javak egyre kisebb hányadát kell így bérbe kifizetni. Az adósságmegújítás a legmondernnebb bűnelkövetői szisztéma, mert a megújítás látszólag választható pénzügyi magatartásforma, csak mivel egy “fejlett” állam sem akarja visszafizetni az államadósságát, így erről igazából politikailag inkorrekt beszélni. Mivel annakidején a királyokkal bukhatott az adósságszolgálat, mily nagyszerű a demokácia, mert így a nép jogfolytonosságot vállalt – természetesen “önként”.

A hivatalos ortodox közgazdasági válságelméleti zsolozsmák egyike a profitprés, ami már önmagában is (számomra) megmosolyogtató, arról szól, hogy a munkásosztály bérérvényesítő képessége csökkentette a profitot, és kimondatlanul azt kommunikálja, hogy a kapitalizmusban ha a prolik diktálnak, akkor abból komoly baj lehet. Meg egyben azt is el akarta hitetni a társadalommal, hogy a munkásosztály hatékony, erős, bátor, és marcona, de a marconaságnak mindannyian isszuk meg a levét, mi a munkásproletárok, akik egyben fogyasztói is vagyunk ennek a társadalomnak. Aki akadékoskodik, az valójában árt magának. Nem is kell erőre kapni a munkásosztálynak.

Eztán a közgazdaságtan vallási csoportjai midőn elégtelennek ítélték tisztán erre a blődségre visszavezetni a válságokat, újabb dogmával hozakodtak elő, hogy a munkásosztály által előállított termékért kiosztott fizetés nem elegendő a termékek megvásárlására. Persze ennek az iránynak meg kellett buknia, mert nyilván szándékosan  figyelmen kívül hagyta a profit vásárlásba visszaforgatását, az adóelkerülést, a spekulációt, illetve, hogy a beruházás is vásárlóerő növekedést okoz, így számszerűségében tűnt – szerencséjükre – megalapozatlannak. Pedig itt egy pillanatra mintha bukásra állhatott volna neoliberálburzsoázia antihumánus a földi fauna elleni tevékenysége, és akár Gesell könyvéről le is lehetett volna törölni a port, de a főpapok félrerántották a kormányt. A trükk az volt, hogy azért nem stimmel ez a válságelmélet, mert valahogy sikerült bizonyos önkényes mérvadóknak a termelőeszköz beruházást nem fogyasztásnak előadni – nem is értem hogy fordulhatott ez elő. A közgazdaságtanban tényleg ennyi a szamár?

A következő szemenszedett válságelméleti zsolozsma a túlverseny, amikor is újabb, hatékonyabb, japánabb, délkoreaibb új tőke és termelőeszköz versenyez a régi megcsontosodott, megfakult, kissé állott tőkével. A termelőeszközök is versenyeznek, a régi egyre gyorsabban válik “régivé” – ha ezt Einstein tudta volna írt volna rá egy hegedűvesenyt, és mégis a közgazdaságtant választotta volna! Ezt követte a profitráta csökkenésének elmélete, ami benyomásom szerint már a teologikus átbonyolítást szolgálja, olyan misztériumgyártást, mely olyan sok változót sorakoztat fel, hogy a saját áltudományát tegye még haszálhatatlanabbá. Ha ez utóbbit kicsit átfutjuk, és valamelyest képesek vagyunk komolyan venni, amit a “Mások pénze gazdagít” cikkemben írtam, akkor lassan körvonalazódik, hogy a modern ideologikus közgazdaságtan a politikai patológiák érdekes keveréke, a profitráta vagy a profit növekedése liberális elvek alapján szabadon legitimálhatja régiók elnyomorítását, és megfelelő “szabad” választásnak vélheti az adósság növekedését is, de konzervatív módon megköveteli a “hiány” leszorítását, a fegyelmet, a “rendet” – de mindezt úgy, hogy mindeközben az állam úgy legyen versenyképes, hogy gyakorlatilag nem lehet az, mert sem ár sem (igazi)bérérvényesítő képessége nincs – ÉS nem is vállalkozhat megtörve a piaci fundamentalizmust. (Bajnai csökkentené a minimálbért – 🙂 ) Mi lesz, ha a munkaerő megtakarító innovációt hosszú ideig nem lehet ellensúlyozni gazdasági növekedéssel, és (exponenciálisan) elfogy a vásárlóerő? Mi lesz a társadalommal pl. vásárlóerő nélkül?

Ezzel a  rendszerrel valójában egy krónikusan elmebeteg – a kollektív skizofrénia minden jegyét felmutató szisztémát sikerült kreálni – mintegy: önként. Akármi legyek, ha ez nem az intézményesült tragédia maga. Lassan nem fenntarthatatlanságról kellene beszélni, itt ez a  kifejezés már nem segít, jobb lenne tragikus fenntarthatatlanságról beszélni, mert nem csupán arról van szó, hogy hiánycikk lesz a zsebvideo-projektor 9D-s hanggal, az előttünk álló jövő nem ilyen szerény tragédiákat vetít előre.

Alien holokauszt: a politikusok vagy a közgazdászok?

Itt az ideje, hogy a közgarázdák és a törvényekkel üzérkedő politikusok tisztázzák a felelősség kérdését. Ki a felelős a leendő népirtásért? Aki “kidolgozza mit kell vagy lehet tenni”, vagy aki “nem hallgat az okos szóra”?  Esetleg kiderülhet valami, ami itt lenn fontosnak tűnhet. Ha ezek a szörnyek irtják egymást, talán kevésbé irtanak minket. Talán.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük