Nyolcvan éve győzött a spanyol népfront

sp civil 01

1936. február 16-án Spanyolországban győzött a baloldali pártok dominálta népfront. A választás meglehetősen szorosra sikeredett. A mintegy 10 millió leadott voksból mindössze 150 ezerrel szereztek többet a népfront pártjai, mint a jobboldali koalíció politikai szervezetei, de a spanyol választási rendszer sajátosságából adódóan, ez az arány abszolút többséget eredményezett a Cortesben. A siker lehetőséget biztosított arra, hogy Spanyolországban a népfrontba tömörült pártok alakíthassanak kormányt.

A népfrontkormány azonban nehéz örökséget görgetett maga előtt. A második spanyol köztársasság 1931-es kikiáltását követően létrejött polgári parlamentarizmus nem volt képes megoldani az ország gondjait. Tömegbázisa fokozatosan erodálódott, a különböző rétegek és osztályok ellentétes érdekei heves politikai és fegyveres összetűzésekben öltöttek testet. A liberális-köztársasági elit a nagytekintélyű republikánus politikus, Manuel Azana vezetésével egyszerűen nem tudta kontrollálni az eseményeket. A mérsékelt baloldali parlamentáris kormányzás a nagybirtok és a katolikus egyház makacs ellenállásán, és a néptömegek megoldatlan problémái miatt hamarosan bukásra lett ítélve. Helyére 1933-ban a korruptságáról hírhedt jobboldali Lerroux-kabinet került. Ez a kormány sem tudott úrrá lenni a helyzeten, mivel a nagybirtokos és a nagytőkés csoportok érdekein kívül mást nem vett figyelembe. Két évvel a Borbonok trónfosztását követően a társadalom nagy része ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben találta magát, mint a monarchia idején. A polgárháború szele Spanyolországot már az 1930-as évek elején megérintette. Szinte valamennyi társadalmi csoportosulás elégedetlen volt az új köztársasággal. Nemcsak a királyság hívei, a jelentős hatalmi pozíciókat birtokló klérus és a reakciós tisztikar került szembe a demokráciával, de a munkás-paraszt szakszervezetek követeléseit, sőt a baszk és a katalán polgárságot sem elégítették ki a kormányzat intézkedései. A helyzet nem volt ismeretlen a spanyol történelemben, mindez már a 19. században lezajlott, amikor is a monarchia és a köztársaság hívei – nem egyszer verés konfliktusok árán – egymást váltva próbálták megszerezni / megtartani hatalmukat. De olyan új politikai erők is beszálltak az évszázados küzdelmekbe, amelyek a későbbi fejleményeket erőteljesen befolyásolták. Ilyen volt a fasizmus spanyol változataként számon tartott Falange Espanola (FE), mely agresszivitásával, az alsó néposztályokhoz is szóló demagóg programjával komoly politikai tényezővé avanzsált. Velük ellenétben a túloldalon, a moszkvai vonalat képviselő spanyol kommunisták a polgárháború kitöréséig nem tudtak számottevő társadalmi támogatottságra szert tenni, a pártnak a népfront győzelmekor mindössze harmincezer tagja volt. Mindkét irányzatot azonban jelentékeny külföldi erők támogatták, így nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. Már csak azért sem, mert mind a Falange, mind a kommunisták igényt formáltak a jobb, illetve baloldali pártok közötti összefogásra és maguknak vindikálták a vezető szerepet. Különösen az utóbbiak szerettek volna minél hamarabb egy politikai egységet kovácsolni, amihez azonban a kellő befolyással egyelőre nem rendelkeztek. Igazi tömegbázisa a jobboldalon a Gil Robles vezette konzervatív konföderációnak (CEDA), valamint a tradicionalista karlistáknak volt, a baloldalon pedig elsősorban a szocialisták és az anarchisták bírtak számottevő társadalmi beágyazottsággal. A szélsőbaloldali irányzatok követői azonban már nem elégedtek meg a köztársaság látszatdemokráciájával, a liberális szabadságjogok törvénybe-iktatásával, az állam papíralkotmányával. Gazdagok és a szegélyek „egyenjogú” állama helyett, valódi változást, ha úgy tetszik társadalmi forradalmat akartak. A jobb életkörülményekért és „szabad kommunizmusért” folytatott helyi sztrájkokat és felkeléseket a kormány a monarchiából örökölt csendőrséggel és a köztársasági rohamrendőrséggel fojtotta vérbe. Sőt. Ahol a küzdelem nagyobb méreteket öltött, és összefogásra késztette a leendő népfront szervezeteit, mint például Asztúriában, ott még a hadsereget is bevetették. A megtorlásokat egy fiatal tábornok Francisco Franco irányította.

sp civil CNT 1936De nemcsak a baloldaliak kerültek szembe a köztársasággal. A monarchisták a kezdetektől nem szívlelték a spanyol respublikát. Sokan úgy vélekedtek közülük, hogy amíg a köztársaság és kormánya áll, addig Spanyolország nem nyeri vissza régi dicsőségét. (Mintha a republikánusok tehettek volna a spanyol birodalom több évszázados hanyatlásáról.) Azana néhány tétova reformjára rögvest rásütötték, hogy a miniszterelnök a forradalom vörös ördögével cimborál. Ezt a hozzáállást jelezte annak a néhány elégedetlen katonatisztnek az 1932-es puccskísérlete is, amellyel a köztársaság megdöntését és a királyság visszaállítását szerették volna elérni. Ha a konzervatív nemzetmentők államcsínnyel és fegyverrel – egyelőre – nem is jutottak előbbre, önjelölt vezérekben és összeesküvésekben továbbra sem volt hiány. A hatalomátvételhez azonban elengedhetetlen lett az egység, amely a jobboldalon ugyanolyan távolinak tűnt, mint a baloldalon. Bár történtek rá kísérletek, 1935-ig gyakorlatilag nem tudtak egy ütőképes, a jobboldal széles irányzatait átfogó választási koalíciót létrehozni. Elsőnek a Falange egyezett meg a hozzá ideológiailag is közel álló nemzeti szindikalistákkal, majd az alfonzista és a karlista monarchisták akasztották szögre régi ellentéteiket. A jobboldal ernyőszervezetének a már említett Gil Robles vezette CEDA jelentkezett, amelyhez a katalán nagypolgárság pártja is csatlakozott. A hadsereg és a klérus vezetőit természetesen szintén maga mögött tudhatta a nemzeti front A konzervatívok és a szélsőjobboldaliak előretörése a baloldalt is összefogásra késztette. A pozitív példa adott volt, hisz a francia republikánusok, szocialisták és kommunisták már 1935-ben választási szövetséget kötöttek egymással. 1936. január közepén – egy hónappal a választások előtt – végre a spanyol baloldalnak is sikerült összefognia. Az Azana vezette Baloldali Republikánus Párt (IR), az Indalecio Prieto és Francisco Largo Caballero irányítása alatt álló Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) és a José Diaz-féle Kommunisták Spanyolországi Pártja (PCE) népfrontba tömörültek. Hozzájuk csatlakozott Martinez Barrio Köztársasági Egység (UR) nevű jobbközép-liberális tömörülése, és a Katalán Köztársasági Baloldal (ERC), élén Luis Companys-szal. Ez utóbbi Azanaékhoz hasonló „balliberális” programot vitt, de erős katalán függetlenségpárti törekvésekkel. Ugyancsak a népfront része lett a Marxista Egyesülés Munkáspártja (POUM), melynek politikai aktivitását, következetes proletárforradalmi célkitűzéseit a moszkoviták kifejezett rosszallással néztek. No, nem azért, mert ők egységfront-ellenesek lettek volna, hanem azért mert Andrés Nin és Joaquin Maurin vezetésével felálló „szakadár-marxisták” nyíltan megkérdőjelezték a Szovjetunióban zajló kirakatperek törvényességét és a sztálinizmus létjogosultságát. A Spanyolországban nagy hagyománnyal bíró anarchista szervezetek formálisan nem csatlakoztak a népfronthoz, de tagjaiknak lehetővé tették, hogy a választásokon a baloldali pártkoalíció jelöltjeire szavazzanak. A libertárius mozgalomból egyedül az Angel Pestana-féle Szindikalista Párt vett részt a népfrontban.

Az anarchisták voksainak is köszönhetően került hatalomra a népfront. Alcala Zamora köztársasági elnök a miniszterelnöki teendők ellátására ismét csak Manuel Azanát kérte fel. A kabinetben – annak ellenére, hogy széles népi összefogás állt mögötte – csak a polgári pártok kaptak tárcát, mivel a kommunistáknak ez az opció nem is lett beígérve, a PSOE balszárnya pedig megvétózta a liberális-szocialista koalíció létrejöttét. Azana szomorúan konstatálta, hogy helyzete kilátástalanabb, mint első kormányzása idején volt. Mert hiába ismerte el „lovagiasan” a jobboldal választási vereségét, a közigazgatás, a tisztikar, az üzleti élet számos prominense szinte azonnal aktivizálta magát az új kormány megdöntésére. A népfrontot azonban belső ellentétek is feszítették. Szó esett már a sztálinista kommunisták és a „trockistáknak” bélyegzett POUM ellentétéről. A konfliktus később a köztársaság morális széteséséhez vezetett. Ekkor még sokkal nagyobb problémát jelentett a szocialisták és az anarchisták közötti régi viszály, de ugyanúgy létezett a forradalmi irányzatokon belüli nézetkülönbség is. Ráadásul a saját nemzeti érdekeiket szem előtt tartó baszk és katalán politikai erők „szeparatitizmusa” is szűkítette az új kormány mozgásterét, de a hagyományosan centralista kasztíliai politikai elit is mereven elzárkózott minden függetlenségi törekvéstől. Mindezt tetézte, hogy a néptömegek, kétkezi munkások és földnélküli parasztok nem elégedtek meg egy választási győzelemmel. Ők a valóságban akarták megszünteti időtlen-idők óta tartó kizsákmányolásukat és ebben nem voltak tekintettel sem a vagyonos osztályok érdekeire, sem a parlamenti demokrácia játékszabályaira. Ha kellett erőszakkal, föld- és gyárfoglalások útján akartak véget vetni az elnyomatásuknak. A köztársasági kormány – csakúgy, mint valamennyi elődje – képtelen volt a konszolidációra. 1936 tavaszán egymást érték a tüntetések, a véres leszámolások, merényletek, amelyekben egyre nagyobb szerepet kaptak a Falange rohamosztagai. Mindeközben Azana vigyázó szemeit Párizsra és Londonra vetette, mert a nyugati demokráciáktól várta a kívánt pénzügyi-politikai stabilizációt. Mindhiába. Nagy-Britannia és Franciaország (ez utóbbiban áprilistól népfrontkormány volt hatalmon) óva intette a spanyol kormányt az elhamarkodott cselekedetektől (értsd: a külföldi tőke kisajátításától) és néhány jókívánságon kívül semmit sem tett a népfrontért. Azanának azzal is szembe kellett néznie, hogy bármennyire is próbálja megnyugtatni a hazai és a nemzetközi tőkéseket, azok ezt már egyre kevésbé veszik figyelembe. Vélekedésüket ugyanis egyre inkább áthatotta az a nézet, hogy a népfront a forradalom előszobája, miközben sorra menekítették ki vagyonukat az országból és festették feketére a kormány valamennyi intézkedését a nyugati közvélemény előtt. Azana tehát semmit sem kaphatott azon országoktól, amelyek államberendezkedését követendő példának tartotta. Nem úgy a szervezkedő jobboldal. A náci Németország és a fasiszta Olaszország tüstént a „nemzetiek” segítségére sietett és titokban, a nemzetközi diplomáciai zegzugos útvesztőin keresztül, pénzzel és fegyverekkel támogatta őket. A népfront győzelme után a spanyol jobboldal végérvényesen eloszlatta azt az illúzióját, hogy demokratikus választásokon kerül hatalomra. Innentől kezdve minden eszköz megengedett lett a kormány megdöntésére, legyen az merénylet, puccs, lázadás, vagy intervenció. A nyílt polgárháború kirobbantása csak idő kérdése volt.

Így érkeztünk el 1936. júliusához. De ez már egy másik történet.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük