Oliver Stone: Miért állok Sanders mellett?

Mélyen kétségbeestem az elmúlt néhány hónap politikai tájképe miatt. Bár világos, hogy a kocka el van vetve, és hogy Clinton fog nyerni – ez van, ha hiszel a számokban és a materializmusban, de én nem, nem teljesen.

Clinton lényegében bezárta az ajtót a béke előtt, szétrobbantva mind a palesztin békefolyamatot, mind az oroszt, ráadásul ugyanazon a héten. A NATO az istene, a legjobb dolog, amelyet a kivételes USA-nak exportálnia kell ebbe az új „amerikai évszázadba.”

De ki állítja fel ezt a politikát, és ki irányítja ezt az országot? Az álláspontját átitatta a hagyományos, második világháború utáni, atlantista, NATO uralma az univerzumnak. Kőbe van vésve. Sem elnök, sem demokratikus szavazás, sem eltérő véleményű média nem változtathatja meg ezt. Határ-, nyersanyag- és örök háborúban leszünk a következő 10, 20, 100 évben amíg – Trump (akinek az Árnyékkormányunk sosem fogja engedni, hogy hatalomra kerüljön) kimondta egyenesen – „a városaink tönkre nem mennek.” A médiánkat kiszipolyozta és szívtelenné tette a háború, amely egyre nagyobb szenzáció a tévében, keresve a következő csúcsot a következő szalagcímen; minél durvább, annál jobb. Az amerikai politikában a mérsékletesség halott – jobb szenzációsnak lenni. Ironikusan, ahogy Trump-ot megválaszthatatlannak hívják (mert az is), azt gondoltatja, hogy Clinton az „új normális”, amely esetben átver a szükségtelen kettősség, hogy Clinton valójában „tiszteletreméltó”, mint ahogy Eisenhower / Dulles is tiszteletreméltó volt az 1950-es években, amikor sok országban beavatkoztunk és megbuktattuk kormányaikat. De a különbség, hogy legalább nekik volt eszük, hogy ne folytassanak tényleges háborúkat. Azt mondom, többé megkérdőjelezhetetlen, hogy a NATO-nak el kellett volna enyésznie 1991-ben, amikor a Szovjetunió felbomlott. A NATO-t, amely 1991 óta további 13 országra terjedt még ki, támogatni kell, és Clinton-t agymosták a neokonzervatívok, hogy azt higgyék, hogy ez az „orosz agresszióról” szól, amikor az Egyesült Államok az, ami a legnagyobb fegyverkezést folytatja Európa orosz határain mióta Hitler tette ezt a második világháborúban.

Háborúba megyünk – legyen akár természetében hibrid, hogy visszaverjük az orosz államot az 1990-es évekbeli alárendeltségébe, vagy forró háború (amely elpusztítja hazánkat). A polgárainknak ezt tudniuk kell, de nem tudják, mivel a médiánk elhülyült a „tiszteletreméltó”, erősen agresszív kormányunk „Pravda”-szerű támogatásába. Ahogy C. Wright Mills mondta az 1950-es években: “minket egy olyan kormányzat vezet, amely tele van őrült realistákkal: a realizmus nevében megalkottak egy paranoid valóságot.” A médiánk felruházta Hillary Clintont csodálatos külpolitikai tapasztalattal, Hilary lajstromán van a barbár kontrák támogatása a nicaraguai nép ellen az 1980-as években, Jugoszlávia NATO bombázásának támogatása, a jelenleg is tartó Bush-Irak háború és az afgán zűrzavar támogatása, és külügyminiszterként a líbiai szekuláris állam elpusztítása, a hondurasi katonai puccs és a jelenlegi „rendszerváltási” kísérlet Szíriában. Ezen szituációk mindegyike súlyosabb szélsőségességet, súlyosabb káoszt eredményezett a világban, és sokkal nagyobb veszélyt hozott országunk számára is. A következő Oroszország, Kína és Irán határai lesznek. Csak nézzék meg a legújabb AIPAC beszédének gonoszságát (ne mondják, hogy nem lettek figyelmeztetve). Tényleg elnézhetjük, ahogy Clinton „a következő szintre viszi az Izraellel való szövetségünket?” Hol van az arányérzékünk? Nem tudna legalább a média felkiáltani ezen szélsőségesség miatt? A probléma – úgy gondolom – a „korrektség” eme politikai miazmája, amely Amerika gondolkodását dominálja (azaz Trump szélsőséges, ezért Hilary nem az).

Ezért imádkozom még Bernie Sanders-ért, mivel ő az egyetlen, aki hajlandó – legalább a pénzügyi tisztaság nevében – visszafogni a külföldi intervencióinkat, hazahozni a katonáinkat, és ezzel a több trillió dollárral, amelyet többé nem pazarolunk rossz szándékra, megpróbálhatjuk megvédeni „hazánkat” azáltal, hogy újjáépítjük és pénzt fektetünk az emberekbe, iskolákba és infrastruktúrába.

Albert Camus az 1930-as években írta ezt a halálra ítélt Spanyol Polgárháborúról: „A generációm férfijai szívükbe zárták Spanyolországot. Ott megtanulták, hogy valakinek igaza lehet és legyőzhetik, hogy az erő legyőzi a lelket, és hogy vannak idők, amikor a bátorságot nem díjazzák.” Igaz, hogy a fény generációk számára kihunyt Spanyolországban. Amerika aludt, de végül helyesen cselekedett, és háborúba ment a fasizmus ellen. Úgy gondolom, hogy még mindig a fasizmus a legnagyobb ellenségünk, és az arca mindenhol ott van az úgy nevezett „demokráciákban”. Ez mindig is a hatalom pénzügyi érdekeiről szólt. Ez a fasizmus, és ezért vagyunk veszélyben. Sanders pénzről beszél, figyeljetek rá. Ő az egyetlen, aki felemelte hangját a politikai korrupciónk ellen.

Bővebben: A Mi Időnk

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük