Öngyilkos értelmiségi hajlam

Suicid maxresdefault

Már megint baj van velünk! A miniszterelnök „öngyilkos értelmiségi hajlam”-ról beszél a migránsokhoz való viszonyulás kapcsán. Érdemes megállni ennél a kifejezésnél, függetlenítve azt a konkrét alkalomtól: panel született, amely felhasználható lehet máskor, más összefüggésben is. A jelenlegi politikai vezetés, és sajnos, valamilyen mértékben talán még a magát baloldaliként meghatározó ellenzéke gondolkodásmódját is tükrözi ez a nyelvi fordulat. A „fordulat” szónak annyiban is van itt létjogosultsága, hogy csakugyan fordulat történt. Ilyen nyílt értelmiség-ellenes megnyilatkozás szlogenbe tömörítve legfelsőbb helyről az „átkos” óta még nem hangzott el! Akkor, emlékezhetünk rá, a proletariátus és a dolgozó parasztság szövetséget csak a haladó értelmiséggel kötött. Fordulatot jelez tehát a vezető elit magatartásában ez a beszédelem, és fordulatot kényszerít ki az értelmiség, vagy az értelmiség jobbjai részéről is. Az értelmiség-ellenesség eme „haladó” hagyományának gyökerei persze mélyebbre nyúlnak az „átkos”-nál. Az „öngyilkos értelmiségi hajlam” méltó párja a kormányzói szájból elhangzott, Budapestre sütött „bűnös város” minősítésnek is.

Nem tudom, vannak-e értelmiségiek, akik csakugyan hajlamosak öngyilkos cselekedetek végrehajtására vagy elősegítésére, nem tudom, akad-e olyan írástudó, aki ártalmára kívánna lenni nemzettársainak, található-e olyan könnyelmű firkász, aki nem gondolja végig az események lehetséges következményeit? Vajon mivel bizonyíthatja egy mai értelmiségi, hogy nem destruktív (ez is egy kedvenc minősítése volt a keresztény kurzus berendezkedése idején az értelmiség zsigeri inkriminációjának), hogy nem árul mérget és nem rejteget ellenséges szándékokat? Nincs kedvem bizonygatni, hogy nem vagyok ártalmas embertársaimra nézve. Csak nagyon lehangolt lettem ettől a szózattól. Tudomásul vettem, hogy társadalmi hovatartozásomnál, képzettségemnél, írástudó mivoltomnál fogva, ha mást merek gondolni, mint amit erősen figyelmembe ajánlanak, már megint megbélyegezhetnek, öngyilkos hajlamú értelmiségivé degradálhatnak. Én is csak azt válaszolhatom erre, amit a fiatal Lukács üzent a Nyugatnak: úgy látszik, az utak elváltak. A destruktív értelmiség és a konstruktív hatalom számára más irány lett kijelölve. Aki autonóm módon kíván gondolkodni, aki egyáltalában gondolkodni merészel, az könnyen kívül kerül a hatalom védte bensőség körén, a külső sötétben találja magát.

Nem, nem politikai oppozícióra gondolok ennél az útelágazásnál. Hanem csak arra a folyamatra, amely a modernség kialakulásakor ment végbe az európai értelmiségben: a művész, a költők közül Baudelaire, az írók közül Flaubert, a festők közül Manet hátat fordított annak a társadalomnak, amely nem tűrte az igényes, minőségi gondolkodást. Nem egyik vagy másik párt, egyik vagy másik oldal mellé tette le a voksot az induló modernség, hanem kívül helyezkedett az establishment világán, vagy elfogadta azt, hogy kitessékeljék belőle. S az ilyen művészek köre generációról generációra bővült, gazdagodott. Ők rakták le mai kultúránk alapjait. A forradalmár Ady, a jobboldali Kosztolányi, a konzervatív Babits egyaránt végrehajtották ezt a kikényszerített hátraarcot. Soha nem bocsátották meg nekik a hatalom birtokosai, hogy ízlés és erkölcs tekintetében másként mertek gondolkodni.

Úgy látszik, most jött el ennek újra az ideje. A l’art pour l’art, a dekadencia, az elefántcsonttorony olyan bélyegek voltak, amelyeket a birtokon belüliek ütöttek a renitenskedő írástudókra, de amelyeket a kor modernjei dacosan magukra vettek. Ahogy most nekünk az „öngyilkos hajlamú értelmiségi” bélyegét kínálgatják, vagy ezzel fenyegetnek. Vállalnom kell ezt a stigmát, mert a migrációról tényleg mást gondolok. A legkevesebb, amit mondhatok az az, hogy a kérdéseket, bizonyára a ránk váró veszélyek miatti mély aggodalomtól vezettetve, a mai magyar politika rendkívül durván és nyersen leegyszerűsítette. Olyan rideg válaszokat javasolt rájuk, amelyek számomra vállalhatatlanok. Bizonyára megbújnak az országutak mai vándorai között terroristák is. De kell-e emlékeztetnem kortársaimat arra a mérhetetlen emberi szenvedésre, amely a szemünk előtt nyilvánult meg a közelmúltban? Szabad-e „öngyilkos hajlamú értelmiségiként” megjelölni, akit ez a látvány megdöbbent, aki ezen elgondolkodik, akinek erről eszébe mer jutni az Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk, Tamási Áron Ábel Amerikában című regénye vagy Oravecz Imre könyvei?

Eredeti megjelenés: Élet és Irodalom LIX. évf. 48. sz. 2015. november 27.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük