Orbán csapatai harcban állnak

 

A miniszterelnök egy tragédia, vagy fogalmazzunk úgy, hogy kiválóan tud eljátszani tragikus karaktereket. Olyan történelmi szereplőket, akik heroikusan küzdenek a sorssal, persze bukásra vannak ítélve. Színházban vagy moziban tragikus alkotás után a néző a film vagy a darab végén könnyes szemmel áll fel a székből és jó alakítás esetén napokig a látottak hatása alatt áll.
Nálunk ma csak az a probléma, hogy nem nézői, hanem statisztái vagyunk a tragikus szereplő vergődésének és mi érezzük meg elsősorban a "háború" negatív mellékhatásait. Hitler alatvalói bombákat kaptak a nyakukba, Orbán alatvalói gyalázatos valutaárfolyamokat, brutális üzemanyagárakat és persze a költséges háború többletköltségét is a nyakunkba varják. Milyen többletköltségeket? Például a hitelminősítők minősítése alapján határozzák meg, hogy milyen kamatra adnak hitelt. Nekünk évek óta nagyon rossz kamatra. Ha jól viselkednénk bagóért adnának, így maradnak a nemzetközi pénzügyi világ uzsorásai. Ha igazak a számítások évente 500 milliárdot bukunk csak azon, hogy nem jók a hiteleink.
Természetesen nem mondhatjuk azt, hogy nekünk bele kell bújni Brüsszel és az IMF enekébe. Ezt a retorikát meghagyjuk Gyurcsány Ferencnek és népi zenekarának. Viszont azt sem mondhatjuk, hogy Európa egyik legkisebb országának kell nekitámadnia a nemzetközi pénzügyi világnak. Ami nem megy Cháveznek pár millió köbméter olajjal a feneke alatt, az miért is menne nekünk? Ráadásul ő internacionalista, nyitott a szomszédok irányába és bizony latin-amerikát ki is húzták a bajból. Van például gazdasági együttműködési közösségük és térségi bankjuk is. Megcsinálták és nyugodtabban inthettek be a nemzeközi pénzügyi világnak. Fel meri ma vetni valaki, hogy a KGST nem is volt lyan nagy hülyeség?

Orbán csapatai harcban állnak, a hátországban pedig a martalócok rekvirálnak, mert áborúhoz három dolog, pénz-pénz-pénz kell. Fizetünk a csipsz, a kutya után is, egekbe emelik a tandíjakat, perverz módon csak a gazdagok járnak jól, de ez egy másik mese.

A helyzet pikantériája az, hogy Orbán vereségre van ítélve. Hiába a rendkívül akarás, nyilvánvaló, hogy nyögés lesz a vége. A miniszterelnök kísértetiesen hasonlít egy paraguayi diktátorra, bizonyos Lopezre, aki hadat üzent minden környező országnak. A háborúja végén őt is agyonütötték, hadseregével pedig harcolni sem akartak, mert abban a vége felé már csak gyerekek voltak. Ez a dél-amerikai diktátor egy megcsonkított, romos országot hagyott maga mögött, ahol elpusztult az ország népességének háromnegyede. Orbán szerencsére nem tud elmenni ilyen messzire, de háborúja tökéletesen értelmetlen és mérhetetlenül drága. Egyértelmű, hogy a világban egy aljas pénzügyi diktatúra van, amely nemzetközi szinten szervezett. Ezért sem lehet ellene nemzeti szinten, nacionalista módon küzdeni. Egyetlen megoldás a minél magasabb szintű nemzetközi összefogás. Sajnálatos tény, hogy Marx munkálkodása után másfélszáz évvel ezeket a közhelyeket újra el kell ismételni. Ennél csak az sajnálatosabb tény, hogy a szomszédokkal csak kakaskodni tudó magyar jobboldal meg sem tudja próbálni ezt az összefogást a térség országaival. Bécsben, Varsóban, Pozsonyban, Belgrádban, Bukarestben de immár Zágrábban is fejcsóválva figyelik mindazt, ami nálunk történik. Az államszocialista rendszer, sőt a rendszerváltás éltanulójából az egységesedő Európa sereghajtójává lettünk. Nem pannon puma, vagy gyorsnaszád, hanem egy kehes gebe, ami terhet jelent a többiek számára.

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük