Orbán, vagy a köztársaság konszolidációja jön?

kossuthcimer

A miniszterelnök demokratikus ellenzéke teljes gőzzel halad a szakadék irányába. Immár nem csak a széthúzás van napirenden, azt megszoktuk, hanem egyes szereplők puccszerű akciózása is. Erre azért van szükségük, mert ezen az oldalon állóháború alakult ki. Egyes szereplők tartják magukat, más szereplők viszont egyértelműen elgyengültek és egy huszáros rohammal igyekeznek felzárkózni vagy pontosabban az élre kerülni. Bajnai két megerősödni képtelen szerveződéssel, valamint a liberalizmus kulturális és gazdasági képviselőivel a háta mögött próbálkozik.

A kezdeményezés egyértelmű üzenete az, minden mást mondani hivatott kommunikációs próbálkozás ellenére, hogy vissza kell térni a 2010. előtti időszakhoz, amely kitermelte az orbáni kétharmadot és a szélsőjobboldali egyötödöt. Ez az üzenet maga a kudarc beismerése. Bajnai egyértelmű élre állítása már ebben a szakaszban a kétségbeesés jele, a gyermekkor „stipi-stopiját” idéző akció, minden demokratikus egyeztetési próbálkozás mellőzése miatt lehet egyértelműen puccsszerűnek tekinteni. A legszomorúbb azonban az, hogy a 2010 és 2012 közötti nyílt elnyomás időszakának demokratikus ellenállásából csupán ennyire futotta. Nem alakult új alternatíva, nem jöttek új arcok és gondolatok, csak azt tudják kínálni, amiből már egyszer nagyon nem kértek a választópolgárok.

A demokratikus ellenzék kudarca azonban nem csak itt érhető tetten. Az MSZP az egyetlen párt, amely továbbra is rendelkezik viszonylag komolyan vehető hálózattal, az LMP tagjainak száma lényegében egyenlő az ilyen-olyan funkciót viselő emberek számával. A Milla nincs, a Szolidaritás pedig csak néhány kisebb régióban, pontosabban térségben van jelen. A Demokratikus Koalíció ebből a szempontból kakukktojás, mert országos szintű szerveződése van ugyan, de megméretni még sehol sem tudta magát, ahol igen, ott csúfos kudarcot vallott, például Dunaújvárosban.

Orbán Viktor legnagyobb ellenzéke nem a demokratikus oldal és nem is a Jobbik. Saját, az ötvenes évek hangulatát, azaz a nyílt elnyomást sugalló politikája, amely kiegészül a nyilvánvalóan dilettáns lépések sorával és a nyilvánvalóan dilettáns emberek előtérbe helyezésével. Ha a kínos bakikat és az ellenszenves figurákat mellőzve kormányoznának, akkor hatalmuk vége valóban évtizedes távolba kerülne. A veszélyes tehát éppen az, hogy némi korrekció után elviselhetőek, sőt a társadalom többsége számára még szerethetőek is lesznek. Ha a Matolcsy György nevéhez köthető gazdaságpolitikát felváltja egy valóban növekedésorientált próbálkozás a kormány részéről, akkor a jelenlegi stagnálás miatti apátiát felválthatja egy optimista közhangulat. A magyar történelem elmúlt százötven évében három konszolidációs próbálkozás is volt. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János. 49, 25 és 32, azaz 106 év a legutóbbi százötvenből. Ha ehhez még hozzászámoljuk a náci terror 1 évét és a sztálinista időszak hét évét, akkor azt látjuk, hogy alig van paternalista, durvábban vagy enyhébben elnyomó időszak nélküli időszak mögöttünk. Ráadásul azt sem feledhetjük, hogy a demokratikus hagyomány szempontjából szép emlékű, de általában rosszabb, élhetetlenebb, bizonytalanabb rendszerek előőrsei voltak az átmeneti időszakok is 1918 és 1920 között, 1945 és 1947 között, illetve1988-1990 között. A rendszerváltás kudarca, a jakobinusok fanatizmusát idéző neoliberális ámokfutásokkal terhelt időszak nem lehet etalon és nem lehet újból elérendő cél. Nem spórolhatjuk meg egy új köztársaság alapjainak a lerakását. Nem építhetünk sem a gyurcsány-bajnai időszak, sem az orbáni időszak romjaira.

Ma két konszolidációra van lehetőség. Vagy Orbán Viktor konszolidálja a hatalmát vagy a köztársasági eszme hívei konszolidálják a demokratikus modellt. Mindkét konszolidáció kulcsa a biztonság. Nem a demokratikus jogok vagy a sajtó szabadságának a biztonsága, hanem a munkának, a kenyérnek és a fedélnek a biztonsága. A demokraták felelőssége az, hogy ezt úgy teremtsék meg, hogy a folyamat nem választódik külön a polgári és szociális demokrácia alapelveitől. A valódi európaiság alappillérei a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás. Európai népei nem azért harcolnak Madridban, Athénban vagy Párizsban, hogy a moslékosvödörből több jusson nekik. Ők azért az Európáért küzdenek, amely képes volt szabadságot és jólétet biztosítani népeinek és azok ellen vannak, akik fokozzák a kizsákmányolás ütemét és ha kell ezért beáldozzák a kivívott jogok és jogosultságok egész sorát.

A mi feladatunk ebben a helyzetben tehát az, hogy olyan politikát képviseljünk, amely egy alapvetően baloldali karaktert ad a gazdaságnak és a társadalomnak. Egy olyan demokratikus modellt kell felépítenünk, ahol nem a gazdasági szféra piszkos pénzei manipulálják a közvéleményt, hanem ellenkezőleg megszűnik politikai kiszolgáltatottságunk mellett gazdasági kiszolgáltatottságunk is. Ha ezt a feladatot nem tudjuk ellátni, akkor szinte automatikusan fog megtörténni a jelenlegi rezsim konszolidációja, valódi rendszerré válása, amelynek megdöntése a távoli jövőbe, évtizedes távlatba kerül.  

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük