Párizsi üzenet: az erős állam nem Guantánamó

paris eifel002

Én nem szeretem, ha megfigyelnek, noha naponta azt teszik a Google-, a Facebook-, és a Twitter kapuőrei, az algoritmusok bajnokai a digitális gyarmatosítók worktainment tereiben – nem pedig irodáiban – fejlesztők (helyesebben őrködők). Nincsenek titkaim előttük, mert nem lehetnek, hiszen nem tudom zárni tereimet. Nem a megfigyelés zavar, hanem hogy napról napra úgy figyelnek meg, hogy alakítani akarják fogyasztási szokásaimat, barátaim listáját, olvasmányterveimet, ésatöbbit.

Az állam szintén megfigyel. Mondjuk engem aligha, nem vagyok olyan fontos, mint a magyar politikussokaság, amelynek ikonjai háromhavonta írják ki a „megfigyelésmentes” és „levelezéshalászat” nélküli Facebookra (ugye!), hogy hallották, amikor telefonbeszélgetés közben visszajátszották a fülükbe, amit épp az előbb mondtak. Hallották, hogyne, mindannyian hallunk néha hangokat, persze.

Ha a szolgálat áttekintené levelezésemet, hallgatná hívásaimat, követné tevékenységemet, úgy tapasztalná, hogy nincs olyan nemzetbiztonsági kockázatú titkom, ami miatt nekem vagy tőlem félni kellene. És a hozzám hasonlók vannak többségben. Nincs párhuzamos állampolgári (politikai) énem, nem készülök felrobbantani menekülttáborokat, nem akarok Szíriába utazni kiképzésre (sem pedig bármely rokonom). Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem csupán olyanok vannak, akik ellenünk akarnak elbújni az állam elől, hanem olyanok is, akik értünk (pl.: újságíró, aki milliárdos lopást talál).

Részemről tehát nem vagyok kockázat, s bár a magánélethez való jogom emberi jog, de azért mert esetleg valaki belenéz onnan fentről, a szolgálatok részéről a levelezésembe (nem néz bele, az én személyem nem indokolja), akkor nem tudok futni az első hatósághoz, hogy elindítsam a 1003. pert az állam ellen, mert az adatok gyűjt rólam.

Mert mint Párizs mutatja, az állam(ok)nak, a szolgálatoknak ami vélelmes, azt gyűjteniük kell. S használni és egymással megosztani. Jól tudjuk, hogy mindenkit megilletnek az emberi jogok, az ártatlanság védelme, és minden olyan, amit ilyenkor fel szokás sorolni – és melyekkel egyet kell érteni –, de az, aki okot ad arra, hogy szoros megfigyelés, potenciális represszió alatt legyen, azzal könnyen egyet lehet érteni. „Mi az indok?” – jön persze ilyenkor a diskurzusok diskurzusának diskurzusát elindító metakérdés.

Amit a párizsi elkövetőkről tudunk az annyi, hogy őket is megfigyelte a Google, a Facebook, a Twitter, bár utóbbiak részéről a terroristaként eljáró ”háborús bűnösök” esetében kevésbé (volt) hangos a fellépés. Az eredményességről meg jobb nem is beszélni. Az ISIS globális hadteste már csak saját Farmville-t nem alakított ki a Facebookon, de egyébként elég hálásak a Szílicium-völgynek (ahogyan mi is). Nem a Twitter demokratikus őrei, hanem az Anonymus csapott le egy nap alatt 5700 felhasználóra. Indokolt lett volna, ha nem ők, hanem azok munkatársai (akár az állammal együtt) tesznek így, akik úgy, de úgy szárnyalnak digitálisan, mint a kék madaras profiljuk. Szóval az ISIS-t is megfigyelik, és Ő is megfigyel(i) őket.

S az államnak a globális, és mégis számos tekintetben kitapinthatatlan, láthatatlan, de pillanatok alatt tüzet okádó gyilkos terrorizmus árnyékában erősnek kell lennie, nem nézhet a háta mögé, ha a lépnie kell. Az ISIS mint erőszak-NGO (Ulrich Beck) ugyanis az államot célozza meg.

A párizsi elkövetők évek óta célkeresztben voltak, s bár sorozatosan megsértették a francia társadalom normarendszerét, ki-bejártak a börtönökből, szisztematikusn integrálódtak a radikális mozgalomba, mégis az állam „csak” nézte ezt és őket. Nyilván egy még szigorúbb ellenőrzés és fellépés esetén lett volna nem egy olyan azonnal (mert azonnal) fellépő, aki jogtalanságot, kriminalizációt és Guantánamót kiáltott volna – vékonyak a határok, belátom, de ha nincs határ, akkor a robbantás majd emel.

Mint a hétfői, majd német francia razziák és rendőri hadjáratok eredményességei is mutatták, az állam képes és tud – főleg ha a helyzet/szükség és akarat hajtja – lecsapni, az információt információként kezelni, tudja, hogy kire és miért gyűjtött – ahogyan túlkapásaival is tisztában van. Akik azonban az állam általi megfigyelést kizárólag úgy értelmezik, minthogy „magánszféra rombolás”, „állami bűnözés”, ésatöbbi egyéb petíciók és nyilatkozatok elejéről, közepéről, végéről ismert fordulatokként, azok legyengítik az államot, leszerelik a megelőzés lehetőségét. Az államtalanítás lerombolja a társadalmi test immunrendszerét, vele az állam tekintélye és maga a legitimáció is megrendül.

Jogot védeni nem jelentheti mindennap az államot feljelenteni. Államként „létezni” pedig nem jelenti Leviatánként ”viselkedni”. Mindkét oldal belátása kell a jelen krízis kezeléséhez. Egy dolog a jogtalan fogva tartás és a nem kellőképpen megindokolt megfigyelés, és egy dolog az, ha valaki nem tudja megmagyarázni, miért járkál Szíriába, miért keresi netes előzményei között nagy számban a radikális imámokat, miért gondolja számítógépes feljegyzései alapján azt, hogy a becsületgyilkosság a családi konfliktusok legigazabb elintézési módja, és miért követett el kődobálást három alkalommal zsinagógák ellen. Ha és amennyiben az olvasó is megnyugtató választ kap ezekre a kérdésekre (nem fog), akkor okkal mondhatja: az állam nem a védelem, nem a jog alapján járt el, így felelnie kell.

De mint a francia és német 3 napos razziák mutatták az elfogottak „önéletrajzaik” alapján, immáron nem az a kérdés, hogy az állam jogon kívül járt-e el, hanem hogy az elfogottak mit kerestek közöttünk, miért nem lépett fel korábban az állam, hova tűnt a legitim fellépés magabiztossága?

Fel kell készülni, hogy beláthatatlan ideig egy elhúzódó, bizonytalansággal és szorongással teli időben élünk. Európa legyengített államainak réseiben kiválóan mozgó terroristáknak vagyunk kitéve a 2001. szeptember 11-gyel beállt folyamatos jelenben (nem beszélve olyan helyekről, hol az állam még politikai álom sem). Minden kockázatkezelés további kockázatot szül, és nem szándékolt mellékkövetkezményeket. De a kockázatkezelésben nem csak a jó szándék absztrakt elvei járnak elöl, hanem az, aki ezek érvényesülését ki tudja kényszeríteni.

Aki az állami kiterjedt ellenőrzésben csak és kizárólag nemzetállami Guantánamókat lát, és könnyeket sirat az olyan haza (USA)- és világárulók miatt, mint a Putyin ölében pihengető Edward Snowden, az nem tudja csillapítani a terror logikáját, az csak erősíti a „bármi megtörténhet” gyilkos szubpolitikáját. Ha mindig az állam ellen harcolunk, úgy egy idő után az állam erőtlen lesz értünk harcolni. A decentralizált terrorral erős állam állhat csak szemben, az tudja megvédeni polgárait, a menekülteket, a terroristák bosszúja elöl ki- és megszabadulókat.

A téboly katonái rendkívüli állapotot hoztak elő, ehhez kell alkalmazkodni ahhoz, hogy idővel újra úgy élhessünk, ahogyan szeretnénk.

És ez nem holnap lesz. Az állam magabiztossága nélkül pedig elképzelni sem lehet mikor.

Forrás: Dinamó BLOG

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük