Pincenapló

holocaust-1

Unatkozom idelent. Szeretnék elmenni valahova, de nem lehet, mert állítólag lelőhetnek. Messze tényleg fegyverropogás van, de itt minden olyan, mint régen, csak mi a pincében lakunk, idegenekkel összezárva. Mindenki az ostrom végét várja. Én is. A szomszédunk, egy idős bácsi az óvóhelyen felszabadulást mondott, de gyorsan lehurrogták. Mindenki fél a oroszoktól, mindenki azt gondolja, hogy ha eljutnak a pincénkig, akkor ki fognak rabolni minket. Én fiatal lány vagyok, tizenöt alig múltam el, de nem félek. Szerintem egyik reggel majd kinyitjuk az ajtót és végre felmegyünk. Tudom, hogy félnem kellene, de én nem félek. Én igenis várom ezeket az orosz katonákat, vessenek már véget ennek az egésznek.


Szombat

Tegnap este nem fejeztem be a levelemet, de úgy döntöttem, hogy ez egy napló lesz. Annyit unatkozom, hogy legalább valami értelmeset csinálok azzal,  ha írok itt a sarokban gubbasztva.

Egyébként pedig nem történt semmi. Az öregek állandóan azzal rémisztgetnek mindenkit, hogy rablók az éj leple alatt betörnek zsidó házakba és lemészárolják az embereket. Fekete ruhás gyilkosokról beszélnek. Szerintem ők is unatkoznak, azért találnak ki ilyen dolgokat. Én sétálni akarok. Néhány hónapja még az utcán szaladgáltam, vidámak voltunk. Most, most pedig itt gubbasztok, mint valami kotlóstyúk. Vidéki rokonainkról semmi hír, állítólag Németországban vannak kényszermunkán, de még nem küldtek levelet. Szerintem a németek nagyon nagy bajban vannak, ha már gyerekek is kellenek a gyári munkákhoz.

Ma a szomszéd bácsival voltunk fent a lakásban és még találtam papírt, így sokat tudok írni. Szerencsére senkit sem zavarok, így nyugodtan firkálgathatok. Ha megkérdezik, hogy mit csinálok, akkor azt mondom, hogy barátnőimnek írok levelet. Elhiszik, pedig már nincs is barátnőm. Ebben a bolond ostromban valahol ők is eltűntek. Az egyik lakásban, ahol Gizusék laktak, a csengetésre egy mogorva alak jött elő és elzavart. Azt kiabálta utánam, hogy Gizust ne merészeljem keresni, mert rendőrt hívat. Pedig ő volt a legjobb barátnőm. Ő irodalomból volt jó, én matekból. Együtt tanultunk és álmodoztunk. Nagyon sokat sétáltunk a körúton, de amikor fel kellett varrni a csillagot, nem mentünk többet. Nem bántott minket senki, de mi akkor is szégyelltük magunkat azzal a vacak plecsnivel a mellünkön. Ha valaki nevetett, azt gondoltuk, hogy rajtunk nevet. Gizus apukája el akart menni az országból, de nem sikerült. Még a nyár elején elvitték a rendőrök és néhány hét múlva már más lakott náluk.

Ha napközben fel tudunk menni a lakásunkba, boldog vagyok. Testvéremmel egy szobában laktunk az ostrom előtt, de ő most nincs itt. Édesanyám leküldte őt egy tanyára. Egy csendes parasztember jött érte, anyám pénzt adott neki és ékszereket, majdnem az összes ékszerünket és nagyon sírt, amikor Lacikát elvitte az az ember. Nem értettem akkor még, hogy miért, de most már értem. Szerintem attól fél, hogy soha nem fogja viszontlátni az öcsémet.

Vasárnap

Ma is felmentem. Életem legrosszabb napja ez a mai. Egy saroknyit mentem és amikor befordultam, elém tárult a szörnyűség. Igaza lett anyámnak, nem szabadott volna elsétálni még száz métert sem. Halomnyi ember feküdt egy nyitott ajtajú óvóhely előtt. Sárga csillagos hullák, barna, fagyott tócsák közepén. Nem tudom, hogy hányan voltak ott, az egyikük nézett rám, meredten bámult, a földön fekve, tényleg mintha engem nézett volna. Belenéztem a szemébe, mintha kérte volna, hogy menjek oda és segítsem fel. Mozdulatlan halott volt, mégis élőnek láttam. Csak álltam és bámultam. Nem szóltam semmit, csak megfordultam és rohanni kezdtem a házunkhoz. Vissza. Néztem a mi óvóhelyünk ajtaját. Az is nyitva volt. Nyitható kívülről és belülről, nem zárható. Láttam, hogy hozzánk is bejöhetnek. Tudtam már, hogy mi volt az éjszakai fegyverropogás, amiről sokan azt hitték, hogy már a szomszéd utcában zajlanak a harcok. Nem szóltam. Felrohantam és belevetettem magam az ágyamba és sírni kezdtem. Ebbe az egészbe bele is hallhatunk? Én túl akarom élni ezt az egészet.

Nem tudok elaludni. Látom azokat a halott szemeket. Nem mondtam senkinek semmit, de nem is kérdez tőlem senki semmit. Anyám csak ül a sarokban és nem mozdul órákon át. Már szinte nem is eszik. Nagyon kevés az ennivaló, de azért jut még neki is. Szólni kell neki, hogy egyen, akkor eszik pár falatot. Hiányzik neki apa. Nagyon szépen éltünk mi együtt. Soha nem beszéltek politikáról, csak esténként szűrődött be hozzánk néhány mondat a konyhából. Édesapám egyszer azt mondta, hogy csak a kommunistákban bízhatunk, édesanyám mérgesen korholta le, hogy ne beszéljen butaságot. Nem tudtam, hogy kik a kommunisták, de Gizus szerint vad emberek, akik el akarnak pusztítani minket, elveszik amink van. Nem hittem neki, édesapám nagyon okos ember, igaza kell legyen. Ha most itt teremne hirtelen és nem munkaszolgálatosként dolgozna valahol, akkor jól megszidná édesanyámat, hogy elhagyja magát.

Hétfő

Ma csak nagyon kevés időt voltam az utcán. Egy idős bácsi ment ki és én kikísértem. Csak álltunk az utcán, jó volt érezni a téli nap melegét. Beszélgettünk is. Végre nem a háborúról, nem a pusztításról, hanem arról, hogy ha béke lesz, akkor ki kell menni a ligetbe, leteríteni egy pokrócot és jól kialudni magunkat. Olyan jótékony szemű ember volt. Régebben soha nem beszéltem vele, pedig a mi házunkban lakott. Anyámat este a pincében asszonyok vették körül. Szinte erőszakkal adtak neki enni. Egy idő után üvöltözni kezdett, úgy mint ahogyan még sosem hallottam. Artikulálatlanul hagyták el a száját a szavak, helyesebben csak egyetlen szó, az, hogy meghalt. Amikor csendesítették, egy papírt vett elő a zsebéből és azt nézve csendesen zokogott. Nem tudom milyen papír volt, szerettem volna megnézni, de nem engedtek közel hozzá. Az édesapámtól kapott utolsó levelezőlap biztos nem lehetett, mert azt nekem adta, hogy vigyázzak rá.

De mi van akkor, ha mégsem él? Mi van, ha anyám azért ilyen, mert tud valamit, amit én nem? Nem hiszem, hogy így lenne. Ismerem őket, apám erős ember, éltben kell lennie. Egy bányába vitték dolgozni, nem a frontra. Azért ott mégsem lehet olyan veszélyben. Szerintem anyám csak túlaggódja ezt az egészet. Ő már csak ilyen. Régen is, amikor apám a munkából később jött haza, mint kellett volna, már félt, hogy valami baj történt. Biztos vagyok benne, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, haza fog jönni. Most nagy kavarodások vannak, de aki vigyáz magára, az biztosan hazaér a szeretteihez. Ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet valami ostobasággal, akkor pár nap múlva nyugalom lesz. Mi is felmegyünk a lakásba és élünk tovább, mint azelőtt. Az a parasztember visszahozza Lacikát, apa pedig hazajön. Szerintem ajándékot is fog hozni. Mindig, amikor elutazott pár napra, hozott valamit. Csokit, játékot, biztosan most is fog valamit. Tudom, hogy ott a szíve fölött már el van rejtve valami nekünk. Fent fogunk lakni, egyszer majd zörren a zár, kiszaladunk és ott fog állni az ajtóban. Mi odarohanunk, átöleljük, anyám majd pár lépéssel hátrébb várakozik, míg mi kikeressük az ajándékokat. Most szinte az orromban érzem a kabátjának az illatát. A hideg, finom illatot. A lapon is, amit utoljára küldött, olyan szép az írása. Nem olyan, mint egy beteg ember írása. Ha nem lenne ostrom, biztosan kaptunk volna már több levelet is, de körbe vagyunk zárva, persze, hogy nem jut be a levele. Meg kellene vigasztalnom anyát, de ez nem megy. Annyira fáradt és szomorú, inkább szóba se hozom. Este elé teszem az ételt, mondom, hogy egyen. Száraz fekete kenyér cukros vízbe áztatva, nem sok, de a semminél több. Ha megint kijönne ebből a lyukból, biztosan jobban érezné magát.

Kedd

Kint voltunk. Először nagyon megijedtem, mert katonák álltak az utcán. Németek voltak. Az idős bácsival voltam, ő nem félt. Kilépett a pincéből és nézelődni kezdett. Borús idő volt, de nem volt annyira hideg. Az egyik német katona szólt oda nekünk. Azt mondta, hogy menjünk oda hozzá. Én nagyon féltem, de mentünk. Nem mertem ránézni, csak a puskáját bámultam. A katona cigarettát vett elő, Lajos bácsi pedig elfogadta és beszélgetni kezdtek. Én értettem, de nem szóltam bele. A katona azt mondta, hogy a front nem közeledik, sőt komoly ellentámadás készül, vissza fogják foglalni egész Magyarországot. Meg azt is mondta, hogy azért vannak itt, hogy vigyázzanak. Sok a fegyveres rablóbanda, főleg a zsidókat támadják meg, de itt vannak és ilyen már nem lesz többet. Miközben beszélt, félénken pillantottam fel rá. Hatalmas, erős ember volt. Tiszta volt az egyenruhája, frissen borotválkozott és a nagyon szép kék szeme jóságos volt. Örültem, hogy ott van. Örültem, hogy valakik vigyáznak ránk, amikor ilyen nagy a baj. Amikor a cigarettát elszívták, hozzám fordult. Megkérdezte a nevem, válaszoltam, majd adott egy darab csokoládét, megköszöntem és elraktam anyámnak. Azt mondta, hogy nem kell félni, mert nemsokára vége lesz az ostromnak, jönnek a várost felszabadító seregek.

Rápillantottam a német katonára, aki mosolyogva nézett rám, jó illata volt és kedvesen fordult hozzám. Én meg arra gondoltam, miközben a zsebemben ott volt a csokija, hogy jöjjenek már az oroszok és legyen vége ennek az egésznek. Kicsit szégyelltem magam, amiért ilyen bután gondolkodtam.

Odalent a pincében Lajos bácsi elmesélte, hogy egy kedves katona posztol az utcán egy másikkal és ránk vigyáznak. Az emberek nagyon megörültek a hírnek. Sok volt a pletyka a kóborló rablókról, akik ölik a zsidókat, többen arról is beszéltek, hogy bizonyos helyeken az utcán fekszenek a legyilkolt emberek. Én nem szóltam, örültem, hogy senki sem tud arról, amit láttam. Az emberek meggyőzték egymást, hogy rend lesz, mert a német katonai parancsnokság megvéd minket. Lajos bácsi köré gyűltek az emberek és arról beszéltek, hogy a németek azért mégis egy civilizált nép, talán meg is tudják nyerni a háborút az új fegyverekkel. A sarokból egy fiatal zsidó fiú rájuk kiáltott, hogy ostobák, kiabálni kezdtek, de a németeket támogatók voltak többen. Sokan hangosan méltatlankodtak, hogy a fiút el kellene zavarni, mert a lázító gondolataival csak bajt hoz a pincére. Tőlem nem messze két középkorú asszony arról suttogott egymás közt, hogy cionista, aki nem is a házban lakik és bajunk lesz belőle. Titkon a fiúval értettem egyet. Örültem, hogy megvédenek minket, de nem bíztam a németekben. Ők rakatták ránk a sárga csillagot, ők találták ki ezt az egész butaságot. Menjenek innen, engedjék, hogy a saját életünket éljük. Szerintem nem fogják legyőzni az oroszokat.

Szerda

Reggel voltunk kint Lajos bácsival. Nem voltak az utcán a német katonák. Már nagyon közelről hallani a fegyverropogást, de minden üres. Később felmentem a lakásba egyedül, nem szóltam anyámnak. Valakik betörtek hozzánk. Mindent szétszórtak. A szobámban is jártak. Még az ágyam is felborították. A sarokba húzódtam, összekuporodtam és sírtam. Oda akartam bújni valakihez, aki megvigasztal, akit segít, akinek a vállára borulhatok. Senkim sincs, legalább anya segítene, de ő sincs velem, nem érzem magam mellett. A német katonára gondoltam. Olyan jó lenne, ha most is lent lenne a ház előtt. Odarohannék, átölelném és jó lenne, ha megsimogatná a hajam. Biztos megtenné, mert jó ember volt. Megtenné és az sem zavarná, hogy zsidó vagyok. Láttam a szemében, hogy ő nem gyűlöl engem. Biztos sok német van, aki nem gyűlöl minket. Miért ment el? Az volt a dolga, hogy vigyázzon ránk és csak úgy szó nélkül elment. És ha most jön majd valaki? Ő maga mondta, hogy sok az örült gazember. Akkor senki sem véd meg minket? Lajos bácsi gyenge öreg, a nők képtelenek védekezni. A pár idősebb vagy beteg férfi, aki maradt? A cionistának mondott fiú? Ő is bujdokol.

Csütörtök

Délután egyenruhás magyarok, nyilasok jártak a pincében. Nagyon megijedt mindenki, de szépen szóltak hozzánk és nagyon kedvesek voltak. Azt mondták, hogy lassan a frontvonalba kerül a házunk. Szerintük kész csoda, hogy idáig még nem találta el egy ágyúgolyó sem a házat. Ők is beszéltek arról, hogy bármelyik pillanatban elindulhat a németek hatalmas ellentámadása és napok alatt felszabadulhat a város az ostrom alól. Azt is mondták, hogy sok a gazember az utcán, ezért ők fognak ezen a környéken felügyelni a biztonságra, de nagy területük van, nem tudnak minden házra rendesen figyelni. Lajos bácsi ekkor közbeszólt, megkérdezve, hogy mitől függ a biztonságunk és hozzátette, hogy a pincében lakók szívesen áldoznak is a nyugalomért. Az egyenruhás szabadkozott, de csak egy kis ideig, majd azt mondta, hogy ha van némi pénz és ékszer, akkor jobban odafigyelnek ránk. Lajos bácsi járt körbe gyűjteni, majd a járőr elé rakta, amit összeszedett. Egy fiatalabb nyilas hangosan felkacagott és a kijárat felé indult, az idősebb torkát köszörülve jelezte, hogy ennyiért nem őriznek minket. Az emberek megijedtek és kiabálni kezdtek. Újabb pénzek és ékszerek kerültek elő. Egy kisebb vagyon volt már az asztalon, amit egy katonatáskába gyömöszöltek, ami nem volt már üres és szinte köszönés nélkül távoztak.

Este több nyilas érkezett, azt mondták, hogy ők az új járőrök. Nyolcan voltak és követelték, hogy adjunk pénzt azért, hogy megvédjenek minket. Az emberek rémülten szedték elő, amijük még volt. Anyám ott gubbasztott középen, nem adta a pénzünket, csak ült szótlanul. Az egyik odalépett hozzá, megfogta a kezét és lehúzta róla a karikagyűrűt. Anyám meg sem mozdult, nem szólt semmit. Én sem. Apám gyűrűjét, a szerelem zálogát csak úgy belecsúsztatta a zsebébe egy idegen ember vigyorogva. Rémisztő volt látni, hogy anyám meg sem mozdul, mintha nem is élne. Nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik fekete ruhás üvöltözött. Azt mondta, hogy taktikai okokból ezt a területet át fogják engedni a szovjeteknek, csak azért, hogy lássuk milyen is a keleti bestia, akiket mi annyira várunk. Hadonászott a lámpájával és észrevette a sarokban ülő fiút. Előrántotta a pisztolyát és odaugrott. Hívta a többieket is. Körbeállták és úgy döntöttek, hogy magukkal viszik valami parancsnokságra. Egyesével jártak végig mindenkit, egy idős asszony állítólag keveset adott a védelemre, ezért hatalmas pofont adtak neki, mire egy gyűrűt vett elő kabátja zsebéből és sírva adta oda azt is. Engem nem bántottak. Az egyikük megállt, a lámpája fényénél nézett egy kicsit, majd arrébb ment. Nem is szólt hozzám. Amikor végre elmentek, a pincében rémült csend lett, nem szólt senki, csak Lajos bácsi állt fel, hogy becsukja a nyitva hagyott pinceajtót. Ültünk a hideg sötétben és vártunk. Nagyon közelről szóltak már a fegyverek.

Péntek

Kint voltunk megint az utcán. Ott volt a fiú is. A cionista. A bejárattól nem messze hevert a holtteste. Lajos bácsi odament, én nem mertem, de szólt, hogy menjek. Azt mondta, hogy legalább a sarokig húzzuk el a holttestet, hogy ha kijön valaki, ne lássa nyomát a gyilkosságnak. Már merev volt, talán meg is volt fagyva. Húztuk a lábánál fogva és közben közömbösen nézte az eget. Különös volt. A mi tekintetünk rémült volt, ő pedig kémlelte a felhőket nyugodtan. Amikor visszamentünk nem szóltunk senkinek. Megint csendben maradtam. Vannak, akik hetek óta idelent vannak, el sem tudják képzelni, hogy milyen lehet a kinti világ. Remélem, hogy már csak órák vannak hátra, olyan közel vannak már a harcok. Nem tudom már milyen lehet a béke. A pergőtűz, a bombák robbanása már az életem része. Soha nincs csend. Furcsa ütemesen állandóan kattog, durrog valami. Még a bombák távoli robbanásának is van a hangjában valami kedves.

Szombat

Órák óta egyedül vagyok.

Újra lejöttek. Sokan voltak. Berúgták az ajtót, üvöltöztek, többen részegek is voltak. Nagyon sokan jöttek és kiabálva állítottak fel mindenkit. Azt mondták, hogy mehetünk az istenünk elé jelenésre és fürdőzést emlegettek. Nem mozdultam a pokrócok és a ruhahalmaz alatt. Mindenki felállt. Az emberek összébb húzódtak. Édesanyám még felém nézett, láttam, belenézett a szemembe vagy legalábbis oda nézett, aztán egy idősebb kövér nő állt mellé, átkarolta, magához húzta és súgott neki valamit. Felém nézett, majd elfordult. Fel akartam állni, tudtam, hogy nekem kellene ott lennem mellette, de nem mozdultam. Elkezdték az embereket puskatussal kiterelni a pincéből. Az a fekete egyenruhás is ott volt, aki délután megállt velem szemben. Odajött, ahol én voltam, biztos voltam benne, hogy elő fog rángatni a pokrócok alól, de nem szólt semmit. Megfordult és csatlakozott a kivonultakat terelőkhöz. Kint már többen lehettek, mert sírás és artikulálatlan üvöltözés hallatszott be hozzánk is. A nagy zsivajnak olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött. A nyitott ajtón át süvített be a jéghideg levegő és én sírni kezdtem. Egyedül maradtam, nagyon féltem és egyre jobban fáztam. Órák múlva mertem csak kimászni a pokrócok alól, hogy becsukjam az ajtót. Visszabotorkáltam a helyemre és csak feküdtem tovább. Nem tudom, hogy mi lesz most velem? Mi lett a lakásunkkal, az utcánkkal, a városunkkal? Mit lehet itt csinálni? Itt vagyok és szégyellem, hogy egyedül engem nem vittek magukkal. Mit csináljak? Kire várjak?

Az írás a Holokauszt emléknapja alkalmából készült.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük