Plakátszaggató fejfájás

konokpéter003

Az első napok plakátzúzó eufóriája után egyre gyakrabban hallani olyan „megfontolt”, „józan” ellenzéki hangokat, hogy a plakátrongálás „gyerekes”, és különben is – a kormány átfogó gyűlöletkampánya csupán „gumicsont”, ami a fontosabb problémákról hivatott a figyelmet elterelni.

Én úgy látom, ez részint a NER, részint pedig általában véve a tiltakozás félreértése.

Ez a kampány – az idegenellenesség, a frusztrációk és félelmek gerjesztése, kihasználása, a kiszolgáltatottak ráuszítása a még náluk is kiszolgáltatottabbakra, a társadalmi szolidaritás felszámolásának igénye, a dölyfös úrhatnámkodás – a NER szellemiségének amolyan summázata. Nem pusztán taktika, sőt nem is stratégia: étosz. Azt adják, ami a lényegük. A plakátok letépése pedig nem csupán szimbolikus aktus – bár igenis fontosak a szimbolikus aktusok –, hanem konkrét közösségformáló erő, véleménynyilvánítás, egymásra találás, egy virtigli nemzeti konzultáció.

Ha ugyanis ezt a gyalázatot elviseljük, megtűrjük, legyintve túllépünk rajta, akkor mi az a gyalázat, amit ne viselnénk el? Mik azok a „fontosabb dolgok”? Ha nem tartjuk fontosnak az alapvető emberi együttérzés sárba tiprását, akkor milyen alapon háborgunk ellopott nyugdíjpénztárakon, brókermilliárdokon, a lezüllesztett oktatáson és a felszámolt egészségügyön, az egész tolvaj rendszeren? Ha a gyűlöletplakátok leszaggatása és megcsúfolása „komolytalan”, akkor mit tartsunk az ellenzéki politikusok végtelen, önismétlő monológjairól, fáradt parlamenti hadonászásáról?

Mert a politika komoly dolog. A háború komoly dolog. A tőzsde, a piac, a törvényszék mind komoly dolgok. A halódó polisz is komoly dolog. Ezek ellen csak megfontoltan, a saját, bevett eszközeikkel lehet küzdeni. Illő alázattal, mondhatni. Tiszteletet mutatva az ellenség felé.

Én viszont úgy gondolom, a viszonyok elleni küzdelem pont abból a felismerésből fakad, hogy a viszonyok elégtelenek, gonoszak és tarthatatlanok. Tartalmukban is, eszközeikben is. A viszonyok abszurdak. Az abszurditásukat kell feltárni, megmutatni. Öröknek hitt igazságokról kimutatni, hogy avítt kacatok, amiket védelmezőik sem vesznek már komolyan. Fel kell bontani a szürke térköveket, hogy – egy 1968-as párizsi falfeliratot parafrazeálva – alattuk újra termőtalajra találhassunk. Mert nem igaz a történet – ócska egyházi koholmány –, hogy Voltaire a halálos ágyán mégis kérte volna az utolsó kenetet.

Ja, és ceterum censeo, a NER gyűlöletplakátjait le kell szaggatnunk!

Bővebben: Magyar Narancs

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük