Polgárháború?

polgrhbor 1

A kérdés már csak az, hogy fennállnak-e Magyarországon egy öngyilkos nemzeti konfliktus feltételei. A tragikus válasz pedig az, hogy igen, kétségtelenül igen. Ha nem is annyira kiforrott formában, mint egy ideáltipikus polgárháború küszöbén, de azért nagyon is határozottan és nagyon is egyértelműen fennállnak. 

 
Fókák és eszkimók
 
Polgárháború akkor szokott rátörni a hazára, ha a társadalomban a szembenálló csoportok nem vertikálisan, hanem horizontálisan polarizálódnak. A vertikális, azaz mélységi konfliktus ugyanis forradalomnak, esetleg ellenforradalomnak nevezzük. A horizontális konfrontációhoz tehát kell két ellenérdekű elit, két ellenérdekű középosztály és esetleg két ellenérdekű proletár tömeg. Ezek nélkül nem megy. Az ellentétnek természetesen kibékíthetetlennek kell lennie, ami jobbára akkor áll elő, ha a rendelkezésre álló erőforrások nem elégségesek ahhoz, hogy felsőbb rétegek igényeit kielégítsék, viszont a kizsákmányolás fokozása valamilyen okból már nem lehetséges. Például azért, mert a kizsákmányoltak már túlnyomórészt éhen pusztultak, vagy egyszerűen nincs semmijük, amit el lehetne venni tőlük. 
Nélkülözhetetlen eleme a polgárháborús feszültségnek az elitek ideológiai hasadása. Amíg a hatalom birtokosai egy akol bárányainak, egy kutya kölkeinek tartják magukat, addig az eliten belüli konfliktusok csak esetiek lehetnek. Az ideológiai repedések azonban rövid idő alatt kialakíthatják az érdekpolarizációt, s ezzel megteremtik a szemben álló elitek konfliktusát. Az értékvilág szétválása a legtöbb esetben valamiféle szecessziós törekvés körül kristályosodik. Az ország egyik része, fölismerve a maga önálló entitását, de legfőképpen fölismerve az adott tartományok gazdasági potenciálját, függetlenné akar válni a többi résztől. Az efféle törekvéseket többnyire szabadságharcnak nevez az independens elit, de azért lényege szerint polgárháború ez a javából.
Persze lehet másféle is egy ilyen ideológia. Szemben állhatnak a haladó erők a reakcióval, a nemzeti erők a kozmopolitákkal, az igaz vallás hívei az eretnekekkel, és így tovább. 
Nagyfokú harci elszántság, romantikus hevület, vagy jéghideg racionalitás is szükséges egy igazán sikeres polgárháborúhoz. Enélkül ugyanis csak maszatolás van, idétlen lincshullám, meg bugyuta terrorizmus. Ám, ha igazán nagy csoportok bírnak úgy dönteni, hogy inkább fejbe lövik a szomszédot, üzlettársat, kollégát, mintsem, hogy megosszák vele azt a keveset, amit a közösség birtokol, akkor valóban van esély a kiadós leszámolásra. No, persze minél kevesebb a fóka, annál elszántabban verik agyon szomszédjaikat az eszkimók. Minél szűkösebbek az erőforrások, annál nagyobb lesz a harci elszántság is. És akiket az erősebbek, ügyesebbek, szemfülesebbek kilöknek a javak újraosztásának zártkörű kockajátékából, azok hajlamosak lesznek csalást kiáltva revolverért nyúlni. 
És legvégül nélkülözhetetlen lesz egy casus belli, egy arcátlan visszaélés, egy kipattanó szikra, ami aztán lángba tudja borítani a felháborodás és a harag, a reménytelenség és a félelem, az elégedetlenség és az agresszió szikkadt gyúanyagát. 
 
Puskaporos hordó
 
A kérdés már csak az, hogy fennállnak-e Magyarországon ezek a feltételek. A tragikus válasz pedig az, hogy igen, kétségtelenül igen. Ha nem is annyira kiforrott formában, mint egy ideáltipikus polgárháború küszöbén, de azért nagyon is határozottan és nagyon is egyértelműen fennállnak. 
A társadalom rendelkezésére álló erőforrások – egyébként éppen a rendszerváltó elit felelőtlen önzésének következtében – olyan döbbenetesen beszűkültek, hogy a fejlett világ elhúzódó válsága végzetes mértékben csökkentette le a társadalom majd minden rétegének vagyonát és jövedelmét. Ma Magyarországon nem pusztán a szegények lesznek még szegényebbek, de a középrétegek is zuhannak szegénység felé, miközben az elitek sem képesek fenntartani korábbi életnívójukat. A kiéleződő küzdelemben, a kétharmados felhatalmazást elnyert, s így az államhatalom teljes erejére támaszkodó Fideszes nomenklatúra minden létező erőforrást igyekszik kisajátítani, miközben a politikai és gazdasági és kulturális elit hatalomból kiszorult csoportjai a kétségbeesés minden eszközét felhasználva próbálják megvédeni gyengülő pozícióikat. S bár e csoportok legerősebbjei a szocialista párthoz kötődnek, azért az állami újraosztásból nem csupán ők maradnak ki. A Fidesz-elit agresszív térhódítása ugyanilyen kíméletlenül szorítja ki az újraosztásból a középosztály jobboldali csoportjait, a kis és középvállalkozók, a vezető- vagy helyi értelmiségiek, közalkalmazottak, művészek és mások független, vagy éppen nemzeti elkötelezettségű szereplőit. Az új újraosztásban ugyanis egyedül az számít érdemnek, ki, mennyire megbízható embere a pártnak, a párt vezetésének, s végső soron a legfőbb hűbérúrnak. 
Mindeközben persze már további elvonásokra sincs lehetőség. Az újabb és újabb adók, a társadalom jövőjét fölzabáló intézkedések, a közösségi együttműködést felszámoló döntések már nem eredményeznek nagyobb bevételeket. Ezek éppen csak arra elégségesek, hogy a hatalomra jutott elit hanyatlását lassítsák. Miközben persze hosszabb távon öngyilkos lépések. Az egyetemi oktatás felszámolása, a kommunikáció és a pénzforgalom megadóztatása, a közösségi közlekedés leépítése – hogy csak a legújabb ötleteket hozzam példaként – már túl vannak a józan újraosztás határain. Egy haláltáncát járó elit kényszer-szülte intézkedései ezek, amelyek révén még ideig-óráig elkerülhető a totális összeomlás, fenntartható a rendszer, de legfőképpen fenntartható a remény, hogy aki időt nyer, életet nyer.  
Természetesen ideológiai szembenállásban sincs hiány. Mára megszűnt a rendszerváltó elit egysége. Vannak itt országrontó kozmopoliták, diktatúrát építő autokraták, fasiszta megszállottak, illetve más előadásmód szerint européer demokraták, nemzeti szabadságharcosok és még nemzetibb radikálisok. A legfontosabb törésvonal értelemszerűen, és egyébként a probléma lényegének megfelelően a globális és a lokális erőcsoportok között alakult ki. Miközben a szocialista párt, illetve ma már pártok körül tömörülő elit, a maga érdekeinek megfelelően, ismét a globális rendben szeretnék elhelyezni hazánkat, addig a Jobbik és társszervezetei egyfajta lokális különút ígéretét kínálják. A két végpont között egyensúlyoz a Fidesz, hol a lokális, hol a globális erőtér felé téve egy lépést, megpróbálván mindkét erőközpontból kiénekelni, kicsikarni, vagy, ha másképp nem megy, kizsarolni az elérhető forrásokat. Mint lokális párt bankadót vet ki, megsarcolja a multinacionális vállalatokat, gazdasági szabadságharcot hirdet, egyúttal, mint a globalizált elit része, EU-elnökséget lát el, befektetőket toboroz, IMF segítségért kilincsel. 
Hogy milyen erős a hatalomból kiszoruló elitek, középrétegek és elszegényedő proletárok kardcsörtető elszántsága, azt a robbanás előtt szinte lehetetlen megítélni. Mindenesetre árulkodó az a közelmúltban napvilágot látott felmérés, amely szerint mi magyarok a világ talán legborúlátóbb nemzete lettünk. Árulkodó a demonstratív öngyilkosságok számának szaporodása, árulkodó a házukat felgyújtó fizetésképtelen adósok elkeseredése, árulkodó a vagyon elleni bűncselekmények gyarapodása, a csődbe zuhanó vállalkozások megdöbbentő áradása, a minden mindegy elve alapján vezetett cégek, és életek sokasodó kalandormentalitása. És árulkodó, nagyon is sokat eláruló a terror megjelenése, a hétköznapi agresszió eluralkodása, a konfliktusoknak ütéssel, rúgással, késszúrással, vagy éppen lőfegyverrel való lezárása. Mint ahogyan ékesszólóan beszél a végletes feszültségről a közbeszédet eluraló zsidózás és cigányozás, fasisztázás és kommunistázás, éhségmenetelés és csőcselékezés, de legfőképpen az, hogy ma már beszélnünk kell egy lázadás, egy forradalom, egy polgárháború lehetőségéről.  
Végezetül az sem kétséges, hogy a szikra, ami lángba boríthatja a feszültség ezernyi éghető anyagát, bármikor és bármiből kipattanhat. A Fidesz nem egyszerűen szikrákat lobbantva kormányoz, nem csak szelíden szívja szivarkáját a puskaporos hordó tetején, hanem fáklyákkal hadonászva rohangál lőszerraktárunk felborult ládái között. Miközben azt hangoztatja, hogy éppen rendet csinál, miközben büszkén hirdeti, hogy a fellobbanó lángokat majd gyorsan eltapossa, erősen kétséges, hogy valójában lesz-e elszántsága, lélekjelenléte, vagy egyszerűen lehetősége ehhez az eltaposáshoz. Hogy durvábban fogalmazzak: igen, a kérdés az, hogy eljutunk-e odáig, hogy Orbánék is a tömegbe lövessenek, s persze az, hogy a tömeg visszalő-e.  
 
Mennyit ér a szomszéd élete? 
 
Ma még nem tartunk itt. Egyértelmű, hogy egyelőre nem elég szervezettek és főképp nem elég népszerűek hatalomból kilökött elitek csoportjai ahhoz, hogy a rendőrattakra erőszakos hatalomátvétel kísérletével válaszoljanak. Különösen igaz ez azért, mert a polgárság vélelmezhető többsége nem tudna állást foglalni egy efféle küzdelemben. Míg a Fidesz bármikor fegyverbe szólíthat pár tízezer zsoldost, addig a Jobbik csak néhány ezer elszánt gárdistát tud felmutatni, az MSZP pedig jó, ha párszáz hajdani munkásőrt felvonultathat. Mindeközben a polgárok többségének nem lenne hová állniuk. Alig képzelhető el, hogy egy új Desmoulins fegyverbe szólítsa Budapest népét.
A magam részéről nem, hogy az életem nem kockáztatnám, nem, hogy véremet nem ontanám, de még a szomszédomat sem küldeném barikádra ezekért az elitekért. A Fidesz kilátástalan fülkeforradalmáért? A Jobbik fajelméleteiért? A szocialista komprádor burzsoáziáért? Na, nem! És gyanítom, a többség valahogy így gondolja.
Így bár az objektív feltételei megvolnának egy véres polgárháborúnak, a szubjektív feltételek nagyon is hiányoznak. Igaz, ez a helyzet akár napok alatt is megváltozhat. Egy kirobbanó zavargás során – mint amilyen a tévészékház ostroma volt – bármelyik erőcsoport felemelkedhet, magához ragadhatja az irányítást. 
Mindazonáltal én inkább valami forradalomszerűségben gondolkoznék…

FORRÁS: Boldoogok a sajtkészítők Blog

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük