Puccs az eurózónában – a klub, ahová tegnap óta kevésbé érdemes tartozni

banksy euro greece

Bármit is hozzon a jövő Görögországban és az európai kulisszák mögött, az elmúlt napokban egy súlyos tanulságokat hordozó, sajátos puccskísérlet epizódjainak lehetünk tanúi: az eurózóna és egyben az EU vezetői a szemünk előtt próbálnak kigolyózni egy 5 hónapja választott kormányt a hatalomból.

A múlt héten a görög kormány képviselői bemutatták utolsónak szánt ajánlatukat, amit a hitelezők visszadobtak, további engedményeket kérve, miközben megkezdődött a görög ellenzéki pártokkal való kapcsolatfelvétel, Jean-Claude Juncker például a 7%-os támogatottságú To Potami képviselőivel randevúzott. Majd, egy nappal azután, hogy Alekszisz Ciprasz bejelentette, július 5-én népszavazáson szándékoznak dönteni a hitelezők által ajánlott deal elfogadásáról, az eurózóna pénzügyminisztereinek Eurócsoport nevű fóruma elutasította azt a görög kérelmet, hogy meghosszabbítsák egy hónappal a segélyprogramot. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy az utolsó „mentőprogram” (és az abból fennmaradt 7.2 milliárd euró, amit jó egy éve nem folyósítanak a hitelezők, mert „reformokat” kérnek cserébe) további egy hónapig még játszik, azalatt pedig egy legitim döntés születhet Görögországban. Az Eurócsoport példátlan módon olyan nyilatkozatot adott ki, amit egy miniszter (Varufakisz) nem támogatott, majd őt meg sem hívták a néhány órával később tartott, újabb ülésükre. A gesztus, amelynek szabályossága is megkérdőjelezhető – az Eurócsoport vezetője, a holland Jeroen Dijsselbloem épp azzal magyarázta az önkényt, hogy ez a fórum „informális” – nyersen jelezte, hogy a Sziriza exit. Bármi is lesz a görögök sorsa, ezt a kormányt a továbbiakban nem tekintik partnernek Brüsszelben.

Ez a döntés úgy is értelmezhető, hogy a német keményvonalasok, az elsősorban Wolfgang Schäuble gazdasági miniszter nevével fémjelzett stratégia kerekedett felül, és a görögöket kitessékelik az euróból. Nem szeretnénk felmenteni a többieket a felelősség alól – az eurózóna kormányainak közös szégyene, hogy egyhangúlag megszavazták a „segélyprogram” felfüggesztését, mert az érintett ország vezetői úgy döntöttek, a választók felhatalmazását kérik egy döntéshez. Alekszisz Ciprasznak nem igazán volt más lehetősége.

Ezzel szemben az a politikai stratégia, amit jobbára a német álláspontnak neveznek, lényegében azt üzeni, hogy a zónán belül nincs szuverenitás. Van egy uralkodó ideológia, amelynek gazdasági ígéretei amúgy cáfolhatók (a mérvadó közgazdászok nem szívjóságból támogatták a Sziriza programját, hanem azért, mert az vezethette volna ki a görögöket, de az eurózónát is a válságból) – és ha behódolsz, maradhatsz, ha nem, kizárunk a klubból. Ha úgy alakítod át a jóléti struktúrákat, a munkapiacot, a társadalmi berendezkedést, ahogy a mi szabályaink diktálják, ha ezt átvered a pártodon, a kormányodon, a parlamenteden, a népeden, kormányozhatsz tovább – ha nem, kerítünk helyetted valaki mást, aki majd megoldja.

Wolfgang Schäuble, aki kezdetektől a görögök kiebrudalását támogatta, még pénteken is elmondta, hogy szerinte az eurózóna integritása kevésbé fontos, mint a hitelessége. Ezzel akár még egyet is érthetünk, a kérdés azonban az, hogy mi alapozza meg ezt a hitelességet. Ha egy olyan hatalmi berendezkedés, amely a megválasztott kormányok felhatalmazását és effektív támogatottságát semmibe véve, a gazdasági ésszerűséggel és nem utolsósorban az európai népek alapvető érdekeivel szemben kormányoz, a hitelesség csak addig tart, amíg e hatalmi struktúra fennáll – és tegnap óta egy újabb precedenssel érvelhetnek azok, akik szerint az euró használata ellentétes a nemzetük érdekeivel. És korántsem csak a baloldalon találunk ilyen erőket, tegnap nemcsak a spanyol Podemos, de a francia Nemzeti Front szimpatizánsai is fontos figyelmeztetést kaptak: a zónán belül csak akkor lehetsz szuverén, ha azt csinálod, amit a megszorítások felkent papjai mondanak.

A jelenlegi üzenet az eurót nem használó országoknak is ugyanaz: nincs ellenvélemény, aki a klubhoz akar tartozni, annak el kell fogadnia, hogy egyenlőtlen és igazságtalan társadalmak szervezésében segédkezik, ahol a gazdaságilag domináns államok szaván túl az az alaptétel, hogy a pénzügyi szektor védelme többet ér, mint a jóléti állam fenntartása. Egy politikai illúzió fenntartása többet ér, mint az elszegényített kórházakban a túlélésért küzdők, a kifosztott iskolákban és egyetemeken tanuló „elveszett generációk” esélyei, a nyomor szélén táncolók méltósága. Többet ér egy hazugság fenntartása, mint annak a 68 éves anyának és 32 éves fiának az élete, akik jó tíz napja együtt lettek öngyilkosok, mert nem maradt számukra remény.

Nem hatásvadász populizmust pedzegetünk, a megszorítások valóban ölnek, a görögöknél, portugáloknál, spanyoloknál éppúgy, mint a magyar kórházakban. Ez a mai európai realitásnak fontos, valójában a legfontosabb dimenziója, éppúgy, mint a 4 millió magyar szegény tragédiája, még akkor is, ha napszámban a bevándorlás veszélyeiről értekeznek hipokrita vezetőink. Butaság, kegyetlenség és súlyos politikai hiba azt hinni, hogy a végtelenségig a szőnyeg alá söpörhető, és hogy az európai elitek meg a saját gesztenyéjét féltékenyen kapargató középosztály még sokáig a homokba dughatják a fejüket.

Bővebben: Kettős Mérce

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük