Sándor Mária és az örökített politikai cselekvőképtelenség

„Tehetetlen vagyok”, „mit csináljak, forradalmat?” – ezeket a kérdéseket tette fel Sándor Mária a Népszabadságnak adott interjújában, ahol elmagyarázta, miért kíván hátrébb lépni, és bejelentette, hogy akkor folytatja az ellenállást, ha április 15-én az egészségügyi dolgozók a tanárok mellé állnak.

Sándor Mária fenti kérdései a mieink is, és a teljes magyar társadaloméi. Ezek a kérdések nem másról árulkodnak, mint a politikai cselekvőképtelenségről, az ellenzéki stratégia hiányáról, a politikai tudás hiányáról. Mégis, a magyar sajtó úgy hozta le Sándor Mária sztoriját, illetve az ellenzéki véleményvezérek úgy élik meg, mintha itt a tehetetlenség érzésének, az elfáradásnak nem lenne mélyebb politikai alapja.

A tehetetlenség érzése ugyanis abból fakad, hogy nem látjuk a célt, és nem látjuk az oda vezető utat, nem látjuk, milyen eszközökre van szükség a cél eléréshez. A forradalomcsinálásról szóló elmélkedés pedig a végső elkeseredés megjelenítése a szövegben.

Ez a politikai cselekvésképtelenség, amely a stratégia-, eszköz- és célhiánnyal párosul, elég konkrét dolgokban mutatkozik meg. Sándor Mária (de mondhatnánk a tiltakozó tanárokat vagy a netadós tüntetések, sőt akár még a Milla szervezőit is) nem képes hálózatokat létrehozni, tartalommal feltölteni és működtetni azokat. Rendszert létrehozni a politikai céljaik érdekében. Sokszor még a célokat sem tudják kijelölni. Valójában egy mondatban Sándor Mária sem tudja megfogalmazni a saját politikai üzenetét, a tiltakozó tanároknál pedig láthattuk a 4, 12, valamint 25 pontot. (Önmagában nem azzal van a gond, hogy több pontos követeléseket fogalmaznak meg, de ezeknek mind egy, a társadalom egésze által átélhető, jól kommunikálható központi üzenetből kellene kinőniük)

Alapvetően, ahelyett, hogy a társadalomban mozgalmi struktúrákat hoznának létre, ezek az ellenzéki szerveződések, a médiára bízzák társadalmi üzenetük eljuttatását, ami sikertelenségre van ítélve, mivel az üzeneteik, csak felületesen, és nem mindig a mozgalom céljainak megfelelő módon és időben jutnak el az aktivizálható csoportokhoz, a mozgalmak teljesen kiengedik a kezükből az üzeneteik „lefordítása”, átadása fölötti ellenőrzést. Emiatt pedig védtelenné, kiszolgáltatottá válnak. Egy defenzívebb szakaszban, a média támogatásának elvesztése után pedig alig marad csatorna, amelyen keresztül tudják mozgósítani az őket támogató embereket.

A támogatóiknak nem adnak közösségi identitását, és nem segítenek nekik iránymutatással napi szinten a felmerülő kérdések, viták kapcsán. Nem adnak muníciót a véleményvezéreknek, mert a többségükhöz el sem jutnak. Amikor mégis ilyen történik véletlenül, mint például a kockás ingnél, az identitásképzés óriási érzelmi energiát ad a mozgalmaknak, de mivel nem használják ki ezeket az energiákat, csupán ideig-óráig mozgatja jó irányba ezeket a tüntetéseket.

Fontos az is, hogy nem ismerik fel a tiltakozó mozgalmak szervezői saját hatalmi helyzetüket, így nem is tudják értékelni azt, és ezt figyelmen kívül hagyva cselekednek, hoznak létre saját maguk működtetésére struktúrákat, amelyek zártak lesznek, mivel az információs és egyéb hatalmi monopóliumot senki nem akarja kiengedni a kezéből.

Csakhogy ezekért a hibákért nem lehet a felelősséget kizárólag a mozgalmak, személye nyakába varrni, hanem fel kell térképezni azokat a működési dinamikákat, amik ezt a helyzetet minden alkalommal újra előállítják. Ma azok a tapasztalatok, készségek, cselekvési módok, procedurális tudások, amelyek egy működőképes és hosszú távon is fenntartható mozgalom létrehozásához szükségesek, beszerezhetetlen az ellenzéki baloldali és liberális térfélen. Ennek pedig három oka van:

1. A legkevésbé fontos és a legkönnyebben áthidalható az, hogy ezek ma a kormánypárt demonizáló kampányai miatt tiltott tudások. Saul Alinsky amerikai író állítólagos veszélyes tanai miatt támadták először az ellenzéki mozgalmakat – akkor, amikor még a tiltakozók nagy része nem is tudta ki ő, és mára újra nem tudja senki. De támadtak mindenkit, aki külföldi segítséget, pénzt vagy képzést vesz igénybe, és hazaárulónak címkézik őket, pedig Kubatov Gábor még idén is az amerikai elnökválasztási kampányra ment tanulmányútra. Sőt azokat is támadják, akik olyan emberekkel dolgoznak együtt, akik már korábban bármilyen politikai cselekvésben részt vettek.

2. De fontos pont az is, hogy a politikáról a magyar közbeszésben csupán mint egyszeri, a semmiből előbukkanó történésekről van szó. A diskurzusban nem szerepel az, hogyan lehet bármilyen politikai aktivitást kezdeni, nem beszélünk arról, miben hibáznak az egyes politikai szereplők. Nincs szó arról, hogy a politikai eseményeket meg kell tervezni, fel kell építeni, hogy a politika harcait embertől emberig kell megvívni. Semmilyen kritikai elemzés nem jelenik meg a politika működéséről, nem is része a politikáról alkotott diskurzusnak az, hogy milyen eszközök vannak a politizálásra.

3. A legfontosabb pont maga a baloldali-liberális politikai elit kihalása és újratermelődésének hiánya. 2006 után, ahogy egyre közeledett a biztos választási vereség, sorra hagyták ott az MSZP-t, majd a megszűnő SZDSZ-t, a politizáló emberek, ők pedig nem új, civil politikai projektekben, hanem a magánszektorba vagy magánéletükbe visszavonulva folytatták pályafutásukat, ezzel pedig lényegében azokat a technikákat, ismereteket nem örökítették tovább, amelyek a politizáláshoz vagy a politikai cselekvés megértéséhez és véghezviteléhez kell. Egy hasonló folyamat játszódott le az LMP szétválásánál is, ahol lényegében a megfelelő tudás híján két cselekvőképtelen párt jött létre, melyekből a politikai tudás a cselekvőképtelen pártokban csalódott alkalmazottak és párttagok képében elszivárgott.

De így történt ez a mozgalmi aktivizmusban is. A nagyobb társadalmi megmozdulások vezéralakjai, a politikai cselekvések végrehajtói nem nevelték ki maguk után a következő generációt, sokszor már magában a politikai cselekvésben is hatalmai pozícióikat tartották meg, és nem tanítottak ki embereket, egyszerűen nem vontak be azokat, akik továbbvihették volna a tudást.

A HAHA első generációja például egyszerűen visszavonult, az utánuk jövők pedig elfáradtak és feladták az oktatási harcot, és lényegében szétszéledtek. Az Alkotmány Nem Játék szintén egyszerűen elfáradt, megfelelő struktúrák és a bevonás kereteinek megteremtése hiányában. A Millából a politikailag aktív emberek egy része átment az Együttbe, majd onnan tűnt el a politikából, a másik fele, pedig egyszerűen nem tartott az Együttbe, és kiszállt. A netadós tüntetések több szervezői csoportja közül van, aki még aktív, de nem tudott bevonást, és ezzel valódi támogatottságot, vagyis a mozgalmának folytatását elérni. Ezeknek a mozgalmaknak a vezetői félrehúzódtak, és személyes életükre, sokszor a politikától elég távoli, vagy csak részben politikai projektjeikre koncentrálnak, ami mellett nem érzik azt, hogy lenne idejük és kedvük újra frontpolitikai küzdelmeket vívni.

Az elmúlt hat év különböző mozgalomcsíráinak, tüntetéseinek, akcióinak szervezői nemhogy azt nem érezték kötelességüknek (nagyon nagy tisztelet a kivételnek), hogy megkeressék Sándor Máriát vagy a tiltakozó tanárokat, és átadják nekik azt a tudást, amit felhalmoztak, hanem a nyilvánosságban sem írnak, nem mondják el azokat a politikai tudásmorzsákat, amiket megszereztek. Akár csak annyit, hogyan kell megszervezni egy tüntetést, hogyan rontották el például ők anno azt, vagy hogyan lettek sikeresek, mi ebből a tanulság. Amikor 2015 októberében levelet írtunk 40 embernek, akik részt vettek a netadós tüntetések szervezésben, hogy egy cikksorozat keretében vonjuk le a tanulságot, 3 olyan ember volt, aki valóban elkészített valami értékelést.

Pedig ha a nyilvánosságban nem beszéljük át ezeket úgy, hogy eljussanak a potenciális politikai kezdeményezések elindítóihoz, ők is újra és újra azokba a hibákba fognak belesni, amikbe mi, így pedig újratermeljük az ellenzéki akciók sikertelenségét, sőt a társadalomnak sem tesszük lehetővé, hogy a valóságban megértsük a politikai történéseket, így pedig hiábavaló lesz az a munka, amit korábban elvégeztünk. Csupán nosztalgiasörözések részévé válik.

Jámbor András

Bővebben: Kettős Mérce

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük