Scheiring Gábor beszéde Károlyi Mihály szobránál, 2011-11-16

scheiring

 

Csakazértis Károlyi? A radikális demokrácia nyomában

Míg nemzeti együttműködésben távolítjuk el József Attilát és Károlyit a Kossuth térről, Horthy is belovagol újra a Bartók Béla úton, a náci tévé pedig Lendhardt dr. koszorúgyalázását közvetíti élőben. Aligha kereshetnénk ennél erősebb szimbolikát a harmadik köztársaság kudarcához, s aligha találhatunk jobb alkalmat az újrakezdéshez.

A 20. század hajnalán volt erő a magyar társadalomban, hogy egy demokratikus politikai közösség alapjait rakja le. Ebben volt központi szerepe a fiatal Károlyinak. Nem a bolsevizmussal kokettáló emigráns Károlyinak, hanem az őszirózsás forradalom Károlyijának. Annak, aki kiemelt szövetségesként tekintett a polgári radikálisokra, Polányi Károlyra és Jászi Oszkárra. Ha van honnan újra kezdenünk, akkor az a huszadik század elejének polgári radikalizmusa, radikális demokrata mozgalma, s ezen belül is Polányi Károly szellemisége.

A 20. század hajnalának feladata az volt, hogy kiépüljön egy olyan társadalom, mely mentes a feudális önkénytől és a kialakuló piaci társadalom elnyomó viszonyaitól. A radikális demokraták válasza a politikai és gazdasági hatalmi viszonyok együttes demokratizálása lett volna.

Nem csak földet akartak osztani a vidék nincstelenjeinek, nem csak az osztálytagozódással szemben akartak fellépni, hanem a köztársaság alapjait is le akarták rakni. A radikális demokraták az állampolgárok egyenlő méltóságának elvén nyugvó politikai közösség kiépítésére szervezték mozgalmukat. A céljuk egy olyan demokrácia lett volna, mely minden embernek esélyt ad a tisztességes életre. Sajnos nem volt esélyük ezt megvalósítani. A kapitalizmus első nagy világválságára a demokráciát, az egyenlő méltóság elvét tagadó politikai válaszok kerekedtek felül Magyarországon.

A helyzet ma kísértetiesen hasonlít a 20. század első feléhez. Az elmúlt húsz évben a rendszerváltást ellopó, a társadalmat és gazdaságot kettészakító, a határon inneni és túli magyarságot kettős mércével mérő, és a költségvetés számait elhazudó politikusi gárda morális értelemben ürítette ki a demokráciát. Ezzel soha nem látott apátiába taszították a társadalmat. A mostani rezsim ezt az apátiát használja arra, hogy a demokrácia intézményeit is lebontsa. Miközben a nácik az országot és a világot irányító a cionista zsidókról értekeznek nyíltan, addig a kormány légkalapáccsal esett neki a köztársaságnak. Letépik az állam segítő bal kezét, és megerősítik a tekintélyelvű, elnyomó és büntető jobb kezét. Szoros szövetségi viszonyt építenek az udvari tőkével, míg a társadalom alsóbb osztályait egymás ellen fordítják. A Kossuth tér „kitakarításával” pedig az elmúlt húsz év demokratikus mélyrepülésére teszik föl a pontot.

Sajnos azonban a magukat demokratának vallók jelentős része hallani sem akar arról, hogy válságban van a spekulatív kapitalizmus, és hogy a rendszerváltás általuk erőltetett gazdasági modellje sok millió embernek egyszerűen fáj. Fáj a nyomor, a kilátástalanság, hogy kemény munkával sem jutnak egyről kettőre, miközben a politikával összefonódott gazdasági hatalmasságok pöffeszkednek. Minden demokráciavédelem ellenére, amíg az újkapitalizmus, a rendszerváltás veszteseinek csak a radikáljobb ad politikai hangot, addig válságban marad a demokrácia.

A helyzet tehát kísértetiesen hasonlít a huszadik század elejére. Az előző évszázadot sajnos elszalasztottuk. A feudalizmus urambátyám világára és az újkapitalizmus elnyomó viszonyaira nem sikerült olyan demokratikus választ adni, mely mindenkinek lehetőséget kínál a felemelkedésre. Polányi Károly, a Polgári Radikális Párt főtitkára, és nem mellesleg a világon a legtöbbet hivatkozott magyar társadalomtudós, világosan látta, hogy a korai demokratikus törekvések hibája az volt, hogy nem kínált felemelkedési lehetőséget a társadalom többsége számára. Azt írja: „A demokrácia eszméjének feláldoztuk a demokrácia valóságát. A demokrácia olyan elvont eszméje, amely az osztálytagozódás, a vallás, a háború, az erőszak valóságai mellett fölényesen elment, megérdemelte, hogy e valóságok napirendre térjenek felette.” Polányi azt is világosan látta, hogy a piacot nem csak a társadalmi realitásokkal, hanem az ökológiai korlátokkal is szembesíteni kell, különben felszámolja saját emberi és környezeti alapjait. A radikális demokrata vállalkozás a 20. század elején nem sikerült, így kerekedtek felül a demokráciát, a felvilágosodást, az egyenlő méltóság elvét tagadó megoldások.

A rendszerváltás során lehetőség lett volna olyan demokráciát építeni, mely a szolidaritás eszméjén alapszik. Lehetőség lett volna olyan demokráciára, mely számol a társadalmi realitásokkal, nem megy el az osztálytagozódás fölött, hanem mindenkinek lehetőséget kínál arra, hogy kemény munkával tisztes életet éljen. Ehelyett a kelet-európai újkapitalizmus gazdasági zűrzavart hozott, elszabadultak az egyenlőtlenségek, milliók maradtak munka nélkül, a politikával összefonódott hatalmasságok pedig széthordták a vagyont. Ebben a helyzetben tobzódnak a modernitást tagadó elnyomó politikák.

Ezért meggyőződésem, hogy ma Magyarországon a legfontosabb kérdés az, hogy tudunk-e olyan választ adni a globális gazdaság és a magyar újkapitalizmus válságára a neokonzervatív politikával szemben, mely nem tagadja az egyenlő méltóság elvét, hanem továbbviszi. Olyan ökológiai politikára van szükség, mely a jelen és a jövendő generációknak is egyenlő méltóságot és esélyt kínál. Csak a politikai és gazdasági hatalmi viszonyok együttes demokratizálásával, csak a demokratikus rendszerkritikával kerülhetjük el a teljes középkori fordulatot és az összeomlást.

Ehhez kell ma bátorság. És ehhez adnak ma inspirációt a huszadik század elejének radikális demokratái. S ebben rejlik a fiatal Károlyi igazi ereje: esélyt adott a köztársaságnak, esélyt adott a demokráciának, esélyt adott Polányi és Jászi mozgalmának.

Van mit folytatni.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük