Soros terv – A műhiba

Váratlan hiba ugrik a rendszerbe, amikor a miniszterelnök belefut a múltjába egy központi kórházban. Újabb írást olvashatnak Zilahy Tamás tollából.

Egy buta balesetnek köszönhetem, hogy most itt vagyok. A fiamék átugrottak Afrikába valami szafarira, és addig az unokák nálunk vendégeskedtek. Az éjszaka kellős közepén gyereksírásra ébredtem. Ahogy kiugrottam az ágyból, beleléptem a gyerek bilijébe, és kificamodott a lábam kisujja. Reggelre csúnyán bedagadt, így hívattam sofőrömet, a Józsit, és behajtattunk a központi kórházba.

Hűséges emberem nem győzött sopánkodni a baleset miatt.

– Jaj, jaj, szegény miniszterelnök úr, mi lesz most a kis hazánkkal?

– Délre otthon leszek – nyugtattam meg.

Azért biztos, ami biztos, elküldtem a bíboroshoz, hogy néhány könyörgő imát iktassanak be a mai misékbe – érettem. Ez igazán nem nagy kérés az országomtól.

De csak nem lesz baj, hiszen ez az ország legjobb kórháza, és állítólag a prof fog műteni.

Már jön is, az intézmény Főigazgató Főorvosa, a Professzor.

Átölel, megveregeti a vállamat.

– Szervusz, miniszterelnök úr, hát nem ismersz meg? Laci vagyok, – tudod a diplomaosztó -, én foglak operálni.

De, sajnos megismertem, és életem filmje lassan peregni kezd.

Nyolcvanas évek közepe. Egy hirdetés a párt központi lapjában.

„Bentlakásos képzést indítunk politikailag elkötelezett fiatalok számára. Bizalmi munka hosszú távra. Választ a kiadóba, »Biztos jövő« jeligére.”

Akkoriban én már vagy az ötödik állásban voltam, de sehogy sem jött be egyik sem. Éppen váltani készültem, így kapóra jött a hirdetés. Jelentkeztem, mert albérletben laktam, és szívesen elköltöztem volna. (Az olvasással voltak problémáim, így az elkötelezettet érhettem félre.)

Összejött vagy száz jelentkező, mire elkezdődött a tanfolyam. Ma már tudom, hogy nagyon alapos kiképzést kaptunk, és hasznos ismeretekkel gyarapodtunk ez alatt a három hónap alatt.

Először a régi beidegződéseket törölték ki belőlünk. Megtiltották, hogy elvtársnak szólítsuk egymást, hogy a szocializmus vívmányairól szót ejtsünk, vagy hogy a Szovjetunióban nyaraljunk. Teljes átnevelésben részesültünk, ami azért sem volt nehéz, mert egynémely társam teljesen a nulláról indult. Tehát semmit nem tudtak összekeverni.

Nagyon sok külföldi szóval gyarapították a szókincsüket. Ilyenekkel, hogy liberalizmus, globalizáció, szociálisan érzékeny, BUX index, esélyegyenlőség stb., amiket majd az eljövendő munkánkban használnunk kell. Bevezettek minket a szamizdat-irodalom készítésének rejtelmeibe. Közölték, hogy időnként le is csuknak ezért közülünk néhány embert, de ez a nagy cél érdekében történik, és amúgy is, ez csak a továbbképzés része, s majdan bőséges fizetséget kapnak az érintettek emlékirataik kiadásakor.

Beszereztek az életrajzunkhoz néhány ötvenhatos ellenforradalmár rokont, amiért némi kellemetlenségben lesz részünk, de aztán az idő kárpótol minket. Szóval, tiszta lappal indulunk, és mi leszünk a majdani rendszerváltás utáni korszak vezetői. Ehhez a munkáltatónk minden segítséget megad.

Eredményes tanfolyamunk záróaktusa a diplomaosztás volt. Mindenki kapott. Nagyon ünnepélyesen zajlott le. Egyesével szólítottak bennünket a kiképzők. Megkérdezték, mi szeretnék lenni, és adták hozzá a diplomát. Eredetileg valamilyen orvosit akartam, de addigra elfogyott. Sebaj, maradt még jogi, és közgazdász papír.

Kézhez kaptuk a jövendő állásunkhoz a kinevezést, az új önéletrajzot, nyelvvizsgapapírokat, esetleg a börtön-szabadulócédulát, kinek mi kellett az új funkciójához. Ezzel az ünnepélyes aktussal véget is ért a tanfolyam. Felhívták még a figyelmünket, hogy akinek nincs érettségije, az most még írasson ki magának.

Végezetül közösen elénekeltük, hogy „Ez a harc lesz a végső”, és mindenki elindult a nagy célt megvalósítani.

Gyorsan elreppent felettünk az idő. Mindenki megtalálta helyét az életben.

Alkalmanként elvétve szoktam látni a csoporttársaimat. Néha feltűnnek a tv-ben egy hídavatáson, tudományos konferencián, vagy mint szakszervezeti elöljárók egy tüntetésen, esetleg a gyáriparosok képviseletében. Ez egy tehetséges csoport volt, jó érezni, hogy közéjük tartozom.

Idáig jutottam az életem filmjében, mikor is Laci professzor tolni kezdi a hordágyamat a műtő irányába. Jeges félelem lesz úrrá rajtam. Kiemelt bánásmód. A prof saját kezűleg tolja az ágyat. Ennyi kijár a miniszterelnöknek?

Józsi sofőr már visszaért a paptól, és toporogva várja a műtét végét. Egy idő múlva csendben nyílik a műtő csapóajtaja, és megjelenik a professzor a hordággyal. A test letakarva, a kilógó lábujjon cédula. Ránéz a sofőrre, és megjegyzi:

– Ezt elkúrtuk!

Józsi, mintha hallaná főnöke válaszát.

– Nem kicsit, nagyon!

Esetleg azt, hogy „Magyarország jobban teljesít!

Zilahy Tamás

fotó: unsplash

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •