Sötét idők sötét asszonya

3980674-3x2-700x467

A brit kormányzat – méreteiben és költségeit tekintve – ugyanolyan állami szertartás keretében helyezte végső nyughelyére Margaret Thatcher földi maradványait, mint tette azt korábban Diana hercegnő esetében, hogy a tömegek mellett állam- és kormányfők, illetve egyéb jelentős méltóságok is leróhassák kegyeletüket az egykori miniszterelnök előtt. Mindeközben Glasgow-ban és más városokban Nagy-Britannia szerte spontán népünnepélyeken, ún. halál-partikon búcsúztak el Mrs Thatcher-től. A helyzet iróniája, ellentmondásossága nyilvánvaló. Az aktuális hatalom által nemzeti büszkeségként kezelt vaslady-nél ugyanis sokak szerint kevés ember volt bomlasztóbb hatással az Egyesült Királyság társadalmára és magára az államra.

Például Stuart Hall neves brit szociológus szerint Margaret Thatcher volt az első, aki a ’70-es évek gazdasági válságát kihasználva politikai tőkét akart és tudott kovácsolni a szociáldemokrácia és a jóléti állam ellentmondásos helyzetéből és hibáiból. Más kritikusok, így J. K. Galbraith szerint a thatcherizmus annak az önteltségnek volt a következménye, amely a munkavállalókat jellemezte a háború utáni általános anyagi jólétnek köszönhetően.

Az mindenesetre tény, hogy a Thatcher-kormányzat hatalomra kerülése után néhány évvel a szegénységi küszöb alatt élők száma megduplázódott, míg a munkanélküliségi ráta a II. világháború utáni Nagy-Britanniában soha nem látott szintre, mintegy 13 százalékra emelkedett. A vaslady politikájának hosszú távú hatásait pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy e két mutató a most elhunyt miniszterelnök regnálását követő évtizedekben sem tért vissza többé a ’70-es évek szintjére.

A ’70-es évek baloldali kormányai a monetarizmus részleges elfogadásával és alkalmazásával, illetve a bérszabályozás és a legfelső adókulcs 85%-ra emelésével elérték, hogy a társadalmi egyenlőtlenség szintje soha nem látott mértékre csökkent, és mindeközben a társadalmi, azaz munkavállalói tulajdonba került óriásvállalatok sokaságának, valamint az állami közüzemi szolgáltatóknak köszönhetően az ország jelentős vagyonra tett szert. Margaret Thatcher politikája ellenben olajfüggővé tette Nagy-Britannia gazdaságát, amelyet privatizációval, az ingatlanpiac fellendítésével (és persze ezzel párhuzamosan az árak elszabadulásával), valamint egy sor bonyolult pénzügyi derivatívával, származtatott ügylettel sikerült csak balanszírozni.

Thatcher rendkívül jól mérte fel, hogy az egzisztenciális biztonságot nyújtó, ugyanakkor gyakran egy életen át tartó, egyszerű, kétkezi munkák iránti vágy, az ezzel való megelégedettség erősen megcsappant a munkavállalók körében. Ezt a fajta türelmetlenséget jól jellemezte a baloldali választók szindikalizmus iránti fokozott érdeklődése, valamint a radikális szakszervezeti és szövetkezeti mozgalmak felbukkanása. Amint azt Aaron Peters akadémikus megjegyezte, Margaret Thatcher ezt a fajta elégedetlenséget sikeresen terelte át egy olyan mederbe, amely számára politikai hasznot eredményezett. A privatizációból, az eladásból származó egyszeri jelentősebb bevétel ugyanis sokak számára túl csábító volt ahhoz, hogy nemet tudjanak rá mondani.

Stuart Hall immár klasszikusnak számító munkájában, a The Great Moving Right Show-ban (ami magyarul olyasmit jelent, mint hogy “A jobb(oldal) nagy és megindító/mozgósító mutatványa”) írja, hogy Margaret Thatcher fő politikai eredménye mára világossá vált: a Munkáspártot – a neoliberalizmus vádjának folyamatos hangoztatásával, és ennek a skatulyának a ráhúzásával – sikerült megfosztania attól a koherens kulturális és nyelvi közegétől, amelyben hosszú évtizedeken keresztül, a választóival együtt változva és fejlődve működött. Ebből a helyzetből pedig csak ritkán van menekvés. Ilyen volt, illetve lehetett volna a Munkáspárt vezette Greater London Council (GLC – Nagy Londoni Tanács) 1981-es kiáltványa, amely a posztfordizmus és a szövetkezeti rendszer felé fordulásával sokkal nagyobb kihívást jelentett Mrs Thatcher számára, mint a Munkáspárt parlamentben bóbiskoló képviselői. Nem véletlen, hogy Thatcher – érzékelve a GLC jelentette veszélyt – gyors és kíméletlen választ adott a tanács kezdeményezésére: előbb alaposan megnyirbálta a helyi tanácsok jogköreit, majd meg is szüntette London szerte az önkormanyzatokat.

Kevés gyászolni való van tehát Margaret Thatcher gyakran bosszú vezérelte politikáján, és a nem ritkán szűk látókörű aggodalmakból és mély előítéletekből táplálkozó kormányzati döntésein. Annál inkább gyászolni való az, amit a nevével fémjelzett hatalom tett az országgal: a társadalmi megosztottság, és egy ideológia, amelynek köszönhetően a politikai élet azóta is tetszhalott állapotában leledzik Angliában. Amint azt Jonathan Barnes író 1993-ban oly frappánsan megfogalmazta, a politika ingája ma is kilendül hol jobbra, hol balra, csakhogy az óra már más szögben fekszik a falon. Ezért akármerre is lendül ki az inga, az mindenképp a Mrs Thatcher és a gazdasági tanácsadói által az 1970-es években kitűzött célok megvalósulását segíti elő. Az a tény, hogy Anglia vezetői a “szabadság”  szót a mellükre tűzve, ám valójában a saját országuk kifosztását hirdetve sikeresen maguk mögé tudták állítani a választók többségét, rossz ómen. Olyan precedens, amely valószínűleg mélyebb hatást gyakorolt a modern kori demokráciára az Egyesült Királyságban és másutt, mint azt gondolnánk.

C Rowlands

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük