Spiró: Az emberiség emlékezete a szépirodalom

Spiro Gyorgy 2015

Alekszej Makszmovics Peskov, vagyis Makszim Gorkij utolsó éveiről mesél Spiró György új kisregénye, a Diavolina. Gorkij utolsó éve egybeestek a sztálini terror tombolásával. A világhírű orosz író ellentmondásos életét ápolónője és utolsó szerelme, Olimpiada Dmitrijevna Csertkova tárja elénk piacokon, kórházakban, hosszú vonatutakon, vidéki dácsák elegáns szalonjaiban felcsipegetett pletykákat összefűzve. A Diavolina írása közben nem Gorkij művészete foglalkoztatta, hanem az, hogy egy ilyen szélsőséges ember mit produkál, hogyan hányódik-vetődik ebben a modern világban.

Kizárólag valódi életekkel és történetekkel dolgozott, a regény minden szereplője létező személy volt. Ez miért volt fontos önnek?

Nem volt fontos, hogy mindenki éljen, az volt fontos, hogy izgalmas regényt írjak, de végül úgy alakult, hogy nem kellett fiktív figurát mozgatnom a valós szereplők között. Ez pusztán a véletlen műve, én nem dokumentumregényt akartam írni, hanem egy izgalmas sors hepehupáit követni. A regényben szereplő történetek némelyikét nem lehet megtalálni, mert nagyon el vannak rejtve. A legizgalmasabb történetek például lábjegyzete formájában maradtak meg, a magyar Wikipédián nem tudja ellenőrizni őket az ember, de még az angolon sem.

Fontos lenne, hogy ma több Gorkij-művet tanítsanak az iskolában?

Egyáltalán nem fontos Gorkijt tanítani. Igazából senkit sem kellene tanítani, inkább adni kéne egy választékot a gyerekeknek a jó művekből, hogy aztán ők dönthessék el, mit olvasnak el és mit nem. Néha ajánlok egy-két művet az olvasóimnak, nem nagyon szokták elolvasni, elég meddő vállalkozás. Mint minden jelentős írónak, Gorkijnak is sok rossz műve van. Velünk az ötvenes évek elején elolvastatták Az anya című regényét. Ő maga is azt írta róla, hogy ez a legrosszabb regénye. Én nem az íróval foglalkoztam, hanem az emberrel. Gorkij egyetlen sorát sem kell ismerni ahhoz, hogy az ember ezt a regényt el tudja olvasni.

Az ön olvasatában milyen ember volt Gorkij?

Két évvel korábban, amikor megtiltották, hogy Gorkijról utcát lehessen elnevezni, a HVG-ben megjelent egy cikkem Gorkij, az utcanév címmel. Az az én véleményem, de nem teljesen esik egybe a könyvben leírtakkal, mert a Diavolinában van egy mesélő, aki ismeri Gorkijt, vele él. Remélem, Lipa megismerhető kizárólag abból, ahogyan mesél. Bőven elég, ha neki van véleménye.

A Diavolinában a terror éveiben lehetséges értelmiségi magatartás ellentmondásait mutatja be. Ön szerint van egyetlen helyes magatartásforma?

Már az is kérdéses, hogy mit nevezünk értelmiségnek. Vannak olyan nyelvek, amelyekben az értelmiségi szó nem létezik. Az intellectuals nem ugyanaz, mint az orosz Интеллигенция (intyelligencia). Az a szűk, tanult réteg, amelyik részben szakmájánál, részben érdeklődésénél fogva úgy érzi, hogy mindenben szerepe van, és mindenbe bele kell szólnia, irányítóként vagy tanácsadóként is akár, nyugaton már rég nincsen. Európában a 19. században volt utoljára, Amerikában ki sem alakult. Mindenütt mást jelent értelmiségi. Az olyan alulfejlett, kezdeti kapitalizmusban szenvedő népeknél, mint a cári Oroszország, kialakul egy furcsa szerep, és ha az intézmények rosszul vagy egyáltalán nem működnek, néha megint felbuzog. A Szovjetunióban, ahol szinte az egész értelmiséget kiirtották, és megszüntették demokratikus az intézményeket, amelyek épp csak elkezdtek működni a cárizmus utolsó évtizedében, az egyes emberekre időnként óriási teher hárult, és sok súlyos döntést kellett hozniuk, mert mindenütt megvoltak a kicsi sztálinok. A mi romantikus hagyományainkban elég sokáig benne volt, hogy az írónak foglalkoznia kell a társadalmi kérdésekkel.

Ön szerint a mai magyar politikai környezet kedvez az íróknak?

Szerintem az olyan környezet kedvez az írónak, amelyik békén hagyja, és nem pofázik bele abba, hogy mit írjon. Hogy végül megjelenik-e, amit írt, az másik kérdés, de az lényeges, hogy a művet egyáltalán létre lehessen hozni. Egyelőre lehet, legfeljebb nem jut el mindenhová.

Mit adott önnek az orosz irodalom?

A legtöbbet talán az oroszoktól tanultam. Nagyszerű íróik vannak, a kicsik is nagyok, bennük is van egy őrült nagy tudás, ami nem csoda, hiszen rémségesen nehéz helyen éltek és élnek. A körülményeik miatt rengeteg dolgot óhatatlanul is megtanulnak az emberről. Szerintem az irodalom fő funkciója az emberről való tudás bővítése, és ebben az orosz írók nagyon jók. Én a legtöbbet talán Platonovtól tanultam. Magyarországon száz évig divat volt elolvasni a Háború és békét vagy A Karamazov testvéreket, de nagyon sok emberrel találkoztam, aki egy sort sem olvasott belőlük. Csehovot még mindig játsszák a színházak, az Éjjeli menedékhelyet is, amit Gorkij 113 éve írt, és ami a legnagyobb siker volt, amit orosz író elért világszerte. Iszaak Babel nagyszerű ember és óriási író, róla is regényeket lehetne írni, mert elképesztő sorsa volt.

Milyenek látja a mai Oroszországot?

Újságolvasó és tévénéző vagyok, 1982 óta nem jártam a Szovjetunióban, illetve Oroszországban. Akiket ismertem, vagy meghaltak, vagy disszidáltak, vagy emigráltak, eleven kapcsolataim nincsenek az oroszokkal. Nem tudom, milyen a putyini Oroszország. Hogy a sztálini Szovjetuniója milyen, azt már lehet tudni. Az ember írja azt, amit meg tudott tanulni, amihez vannak forrásai.

„Az emberek nem vaktában várják a holnapot, hanem a tegnap tapasztalataival; mindenki így él” – írja Gorkij Az Artamonovok című regényében. Mintha mostanában valami baj lenne az emberek memóriájával. Ön is így látja?

Ez világszerte így van. Nagyon nehezen megy át az egyik generáció tapasztalata a másikra, és úgy érzékelem, hogy sokkal nagyobb a szakadék a mai apák és fiúk között, mint a 20. század első felében, vagy a 19. században. A technikai globalizáció mindent átalakított, a háborús tapasztalatok totálisan elvesztek. Az irodalom épp arra való, hogy olyan tapasztalatot adjon át az olvasónk, amit akkor is fel tud fog és érzelmileg át tud élni, ha ő maga soha nem volt a leírt helyzetben. H aztán hasonló helyzetbe kerül az életben, akkor ezt a tudást hasznosítani tudja. Úgy látom, hogy az emberiségnek igazából a szépirodalom az emlékezete, nem a történettudomány. Egyedül a szépirodalom tud alaptörténeteket élvezetes módon megformálni, amelyek révén átadható a valódi tudás.

Az interjú teljes szövege a Könyvesblog oldalon olvasható

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük