Spiró és a korszellem

Spiro Gyorgy 2015

Az irodalom és a történelem, szociológia kapcsolatáról éppen Kelet-Közép-Európában sokat írtak, gondoljunk itt a szociográfia nagy hagyományára, vagy akár (ha a huszadik század második felére gondolunk!) a sorok közötti olvasás elsajátítására, amikor az írók igen komoly társadalmi szerepet vállaltak és ehhez még közönséget is találtak. A rendszerváltás után ez a kritikai értelmiségi szerep jórészt elveszett, előtérbe került a marketing, az eladhatóság és a piac, amely általában nem kegyes a magyar írókhoz, vagy legalábbis azokhoz, akik a könyveikből szeretnék fenntartani magukat.

Spiró György új regénye témája okán mindenképpen üdvözlendő vállalkozás lenne a huszadik század tabujainak megdöntésére, profanizálására, egy, az államszocializmusban dogmatikus kultusszá dermedt hagyomány újraértelmezésére. Diavolina – a cím, amely boszorkányt jelent, tréfásan utal Gorkij cselédjének és egyben utolsó szerelmének a vezetéknevére (Csertkova / csertovka) egy alulról jövő perspektívából igyekszik bemutatni Gorkij környezetét, a bolsevik vezérkart és természetesen Gorkij nagy mentorát (akiben nem tudott, úgymond, elégszer csalódni) Lenint.

A regényben azonban mi is csalódunk. A „cselédirodalom” olyan gyöngyszemei, mint a klasszikus Édes Anna után nehezen tudunk mit kezdeni azzal a rengeteg pletykával és a legrosszabb fajta bulvárirodalomra emlékeztető részlettel, amellyel a könyv megörvendezteti az olvasót. Megtudjuk például, hogy a bolsevikok mind gyilkosok voltak (Lenin köztük a legnagyobb), Gorkij maga egy bájgúnár műparaszt (akit amúgy ilyen józanul lát élete utolsó nagy szerelme, a cselédből lett medikus), Sztálin pedig a kutyájával nyalatta ki a tányérját, a nagyobb higiénia okán. Ha a szerző a „cseléd” szellemi színvonalára akart utalni ezekkel a részletekkel, akkor is meglepő, hogy milyen tisztán átlátta Diavolina a bolsevik hatalom természetét és működésének a titkát, miközben a nagybetűs életből szemmel láthatóan csak a Bors és más pletykalapok szintjén tájékozódott.

Hogy kinek mennyire jön be ez az irodalom, az nyilván ízlés dolga. Az azonban már kevésbé az, hogy Spiró Leninje – szemben a könyvben sokat hangoztatott történetiséggel – mennyire nem vesz figyelembe komoly történeti vitákat és elméleti fogalmakat. A totalitárius modell (a progresszív nyugati akadémiában egyébként régen diszkriminált) evolúciós modellje tételezett fel direkt kontinuitást Marx, Lenin és Sztálin között. Spirónál ugyan Marx kimaradt (pedig Diavolina történetéhez illeszkedik), de Lenin egyenesen úgy szerepel, mint egy utolsó tömeggyilkos, aki kiirt mindent és mindenkit, aki ellenáll neki (elsősorban az értelmiséget). Gorkij, a műparaszt hiába könyörög vagy esetenként harcol a kegyelemért – Lenin tömeggyilkos szándékait nem tudja megakadályozni, mint ahogyan a bolsevik hatalom lényege is az, hogy gyilkos természetű. Félreértés ne essék: a kultikus Lenin-kép dekonstrukciója Oroszországban is jól bevett és eladható műfaj, sőt valójában, ha a kínálatra gondolunk, egyenesen fordított kurzusirodalomról is beszélhetünk: míg régebben isteníteni illett Lenint, a mai történeti ciklusban a leleplezés a fő műfaj. Akszjonov Moszkvai története mindenesetre lényegesen színvonalasabban és lebilincselőbben műveli ezt, mint Spiró, noha a bolsevik hatalom kriminalizálása egyazon ciklusba illeszkedik.

Hogy régen a kritika is más volt, arra nézve elegendő megemlíteni a valóban felejthetetlen Ilf-Petrov párost, de utalhatok itt Ribakov Az Arbat gyermekeinek Sztálinjára, akiről nemcsak az derül ki, hogy betegesen gyanakvó, és nem tűri az ellentmondást (és mellette gyarló ember is, akinek fáj a foga – igaz, leváltatja azt a fogorvost, aki sikeresen kikezeli), hanem az is, hogy mi a terror társadalmi mozgatóereje. Hogyan lesz az amúgy antiszemita és karrierista (és eredetileg antikommunista) jogászból csekista, a hatalom rettegett embere, és hogyan válik száműzötté a hívő kommunista fiú, aki egyébként végig kommunista marad. Ribakov társadalmi regényt ír, a szó legjobb értelmében – profanizál, dekonstruál, de ugyanakkor végig megmarad, még Sztálin esetében is (!) az emberi méltósághoz való alapvető jog, amit csak a bulvárirodalomban szoktak megtagadni. Lehet, hogy a szerző szimpatizál Gorkijjal, de a mű alapvetően gúnyiratra sikeredik. Hogy vegyünk egy másik klasszikust: a Mester és Margarita Hontalan Ivánja Jézust akarja diszkreditálni és profanizálni – a regény végére fel is hagy a versírással.

Lenin természetesen nem Jézus, a róla alkotott kép azonban elválaszthatatlan a létezett szocializmustól. A rendszer ugyanis nemcsak tömeggyilkosokat nevelt, hanem többek között felszámolta az analfabétizmust, milliók számára utat nyitott a felemelkedéshez és sokaknak (Nyugaton is!) sokáig reményt adott arra, hogy van alternatíva a kapitalizmussal szemben. Lenin és Sztálin egy lapra helyezése (ezt a totalitárius szerzők is nagyon jól tudták!) az államszocializmus egészét kriminalizálja és nem mellékesen szerencsétlen, félrevezetett idiótáknak (vagy pedig egyenesen bűntársaknak) állítja be azon kommunisták százezreit, akik akár a börtönben vagy a száműzetésben is megőrizték kommunista hitüket.

Lenin alakja és szerepe az orosz történelemben természetesen rendkívül ellentmondásos. Ezeket az ellentmondásokat a regény azonban egyáltalán nem érzékelteti; éppenséggel egy nagyon leegyszerűsített, a totalitárius paradigma által ihletett képet közvetít a laikus olvasónak (aki a Diavolina után csak azon csodálkozhat, hogy minek könyvárakat összeírni az orosz forradalomról, amikor ilyen egyszerűen megérthető az orosz történelem). Spiró nyilvánvalóan nem arra törekedett, hogy egy adott korban ágyazottan értse meg hősét, pontosabban antihőseit; egy kortárs álláspontot vetít vissza a múltba, amivel óhatatlanul is részese lesz a mainstream antikommunista diskurzusnak. Egy érzékeny író és értelmiségi ennél bátrabban megy szembe a ma korszellemével, hogy megértse a 100 évvel ezelőtti korszellemet.

Forrás: Dinamó BLOG

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük