Sürgős ügyek

konokpéter003

Orbánnak is, Ádernek is sürgős külföldi dolga akad idén október huszonharmadikán. Áder persze ünnepel, a müncheni magyar konzulátuson bulizik CSU-s cimboráival. Pesten a karizmatikus Simicskó hadügyér tart majd megemlékezést, mert Mészáros Lőrinc nem ért rá, elromlott a nappaliban a konvektor, éppen szereli, Áder bajuszát pedig Kövér bajusza helyettesíti az obligát ünnepélyes zászlófelvonásnál.

A Fidesz-szindikátus nemrégen még teljes terebélyes, pállott ülepét rápasszírozta ilyenkor Budapestre és az országra; cicáztak a csendőrtollak, nemzeti eksztázisban affektáltak a szónokok, puffogtak a dobtáras frázisok, vérért rikoltottak a békemenetelők. Most lényegében semmi. (Simicskó, mint fő megemlékező: mondom, semmi.)

Kényelmetlen nekik ’56, úgy tűnik. Sőt. Tartanak tőle. Az utcákon rendőrök lesznek jócskán, talán eső és hideg is, talán napsütés. Tiszta nyolcvanas évek. Bár még ez sem igaz: akkor energia volt a levegőben a hatalom zavart, pofozkodós aggodalma mellett. Most a rezsim – miként hű örökös – cidrizik. Még a sikeresen felszított menekülthisztéria védelmében sem biztos magában. Nem szereti a lázadásokat, na. Nem szereti, ha emlékeztetik bármiféle lázadásra. Frászt kap a „forradalom” szótól.

1848 még úgy-ahogy tartja magát az államünnepi naptárban, hiszen az már régóta bejáratott, rutinná koptatott távoli emlék, a szokásos közhelyekkel. Alkalmas terepe a verbunkos vérbunkóknak, a macsóhímzett, dagályos forradalmiaskodásnak – bár ott is látszik már a kínos távolságtartás. Olyan kicsit a pártkormány, mint a magát mellőzöttnek érző Haynau, aki az osztrák udvar bosszantására öregkorára magyar birtokot vásárolt, zsinóros mentét öltött, és tajtékpipáját szuttyogatva német akcentusos kurafizással ordibált a „magyar érdekekért”.

1956 viszont végleg kínossá vált Orbán és vazallusai számára. Lesütik a szemüket, hümmögnek. Mert valamit persze mondaniuk kell. Csak amit mondani szeretnének, azt nem mondhatják.

Hogy most már megértik. Igazából ők is visszahívták volna az oroszokat. Sőt. Ezt az egész október huszonharmadikát szívesen lecserélnék már valami egyházi ünnepre. Vagy Gábriel napjára. Próbálták a saját Lángszavú Pártjuk narancsszín emblémájával befoltozni a lyukas zászlót. Hát, nem sikerült. Mint annak idején is, a lángszavúból ismét lábszagú lett. Mert hát igazából mindig az volt.

Talán majd november negyedikén csendben, egymás között koccintanak is. Meglehet, maradnak még egy darabig. A nyamvadt, szervilis, kapzsi ostobaságra, az emberek félelmeire, a rosszindulatra alapozó „fülkeforradalmárok”. A kormány még a helyén van, csapataik harcban állnak a szegények és hajléktalanok, a nyugatiak, a menekültek, a Felvilágosodás szelleme, a fák és parkok, a parasztok, a munkások, az értelmiségiek, a diákok, a munkanélküliek, a fácánok és szalonkák és földikutyák, a dzsihadista veszélyt jelentő cigányok, az utakat elcsúfító középkori romok, a kitalált terroristák, és úgy általában magukon és rokonaikon, barátaikon, focistáikon és üzletfeleiken kívül minden és mindenki ellen.

De 1956-ot elbukták. És ezt tudják is magukról.

Forrás: Facebook

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük