FELSZABADULÁS 80
A magyar katonai szakirodalom a Szeged körüli harcokat és a város felszabadítását is csak „mellékirányként” tárgyalta. Ennek oka, hogy 1944. október 8 – 20. között zajlott le a „nagyváradi csata” és a „debreceni tankcsata”, amelyek valóban nagy jelentőséggel bírtak. Ezzel egy időben nem nagy katonai erők összecsapásaként szabadult fel Szeged október 11-én.2 A debreceni főcsapáshoz viszonyítva valóban mellékirány volt, de egyáltalán nem mellékes harcászati esemény.
Szeged felszabadítása időpontjában itt volt a szovjet – német arcvonal legnyugatibb éke, amely mélyen beágyazódott a Balkán és Közép-Európa határvonalán, és már közvetlenül veszélyeztette a Német Birodalmat, hiszen Bécstől való távolsága alig 500 kilométer. Ekkor a keleti front Kelet-Poroszországtól kezdődött, ahol véres harcok dúltak. A Visztula vonalán hadműveleti szünet volt, felkészülés a berlini csatára. A Keleti-Kárpátok vonalától – Erdélyen, Kelet-Tiszántúlon, Szegeden át Belgrádig – a szovjet hadsereg nagy hadászati hadművelete ekkor bontakozott ki. Szeged kulcsfontosságú elhelyezkedése ebben a vonalban nyilvánvaló.
…
A szovjet csapatok vezetése két csapásirányt is kidolgozott. Egyrészt menetből való frontális támadást, amelynek megvalósításához közvetlenül a város alatt, Boszorkányszigetnél keltek át csónakokkal már október 8-án este. Másrészt október 8-án 15 órától bekerítő manőverbe kezdtek és Szegedtől északra két helyen, Algyőnél és a tápéi Szomolyánál, délre ugyancsak két helyen a röszke – hídvári szivattyú telepnél és Martonosnál hídfőállást építettek ki, majd a déli hídfőkben hadihidak építésébe kezdtek. A város mielőbbi elfoglalása céljából még Bánátban a 37. hadtest 108 gárdalövészhadosztály három ezredéből egy megerősített rohamzászlóaljat szerveztek (amelyet utcai harcokra is felkészítettek) és ez délről a Tiszán történt átkelés után a folyó árterületén közelítette meg Szegedet. A 320. lövészhadosztály pedig Horgos felől támadott és a várost délnyugatról igyekezett megkerülni. A bekerítés igen bonyolult manővernek bizonyult, főként a tiszai átkelések miatt. A nagyobb veszteséggel járó katonai összecsapások is itt alakultak ki. Mindez azt jelenti, hogy a városért folyó harc október 8—11. között három napig tartott és a korábban kitűzött hadműveleti célok megvalósítása elhúzódott.
A védekező német-magyar katonai erők helyzetét és erőfeszítéseit a helytörténet eddig nem vizsgálta, nem is kutatta, de megítélésük mindenképpen torz volt. A memoárok azt írják: „1944 októberének első napjaiban a visszavonuló német és magyar csapatok jól tudták, hogy Szegedet nem lehet megvédeni, ezért sorsára hagyták… 1944. október 8-tól a város gyakorlatilag senki földjévé vált.”
Ez így nem fedi pontosan a történelmi valóságot. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen erőfeszítéseket tettek a város katonai védelme érdekében, azt kell mondani, az adott helyzetben, a körülményekhez és lehetőségekhez mérten maximálisát. Nem hagyták a várost sorsára, amely nem vált senki földjévé. Igaz, október 8-án a szovjet csapatok megjelenésének hírére pánik és bizonytalanság uralkodott Szegeden, ez volt a város kiürítésének napja is. A pánik a magyar katonaságot sem kímélte, de a 3. magyar hadsereg parancsnoksága a Tisza nyugati vonalában igyekezett stabilizálni a hadsereg helyzetét.
A város védelmére október 9-én reggel létrehozták a Matolcsy-harccsoportot, amely közvetlenül a 3. magyar hadsereg parancsnoksága alá tartozott. (A harccsoport hadrendi alakulaton kívüli, alkalmi csoport, direkt feladatra, illetve harcra. Legtöbbször sok kis töredékalakulatból összeverődött és harcba kényszerített alakulás volt, amelyet parancsnokairól neveztek el. A magyarországi harcokban harccsoportot először hoztak létre, hamarosan Szolnoknál a Sáska-csoport már átmenetileg sikeresen védte a várost.) A szegedi harccsoport parancsnoka Matolcsy Elek vezérőrnagy, az 1. légvédelmi tüzérdandár korábbi parancsnoka volt, később hűséges nyilas tábornok. Október 29-től a honi légvédelem országos főparancsnoka és harccsoportjának tüzér ütegei Dunaföldvár – Soltnál az október 3í-én szervezett Keseő-harccsoportba olvadtak be. A szegedi harccsoport az 1. légvédelmi tüzérdandár 8 ütegéből (32 cső), három pótágyús ütegből (13 cső, összesen 44 cső) és az 5. tábori póthadosztály 7. pótgyalogezredéből, valamint kisebb, a tiszántúli visszavonuláskor szétszóródott katonai egységekből állott, (kb. 600—800 főnyi harcos létszám). Ez számszerűségben nem nagy erő, de tekintve, hogy városban és védekező pozícióban voltak, nem is lebecsülendő.
A Szeged körüli harcok idején Dél-Magyarországon egyetlen német harcoló magasabb egység tevékenykedett a 4. SS rendőr páncélgránátos hadosztály, amely viszont jelentős katonai erőt képviselt. A hadosztályt 1943. nyarán állították fel a Szovjetunió területéről kivont és ott szétvert 4. rendőr páncélgránátos hadosztályból, amely 1941 ősze—1943 nyara között Leningrád körzetében kb. 70%-os veszteséget szenvedett. A Közép-Németországban feltöltött és SS hadosztállyá szervezett alakulatot Jugoszláviában vetették be a partizánok ellen, majd Görögországban megszálló feladatokat látott el. 1944 nyarán hirtelen kivonták Szalonikiből és Temesvárra szállították, ahol bánáti sváb SS-fiúkkal újból feltöltötték, első osztályú harci értékűvé szervezték át. Önálló páncélos osztállyal erősítették meg, amely Szegednél 30 db Panzer VI-os „Párducokból” állott és fél páncélos ezrednek felelt meg. Rohamlövegekkel, nehéz páncéltörő ágyúkkal, nehéz tüzérséggel, gépesített egységekkel látták el.
A történeti irodalomban arról is bizonytalan és téves kép alakult ki, hogy ez az egyetlen jelentős német harcos erő a szovjet csapatok csapásai elől hol húzódott vissza a Tisza jobb partjára. Általában a zentai hídfőállást jelölték meg a visszavonulás irányaként, ahonnan gyorsított menetben Szolnokra vonultak. Ezzel szemben a német hadosztály október 3 – 8 között súlyos védelmi harcokat folytatott Bánátban a szovjet 46. hadsereg 37. hadtest hadosztályaival és a Vrsac (Versec) – Kikinda (Nagykikinda) – Újszeged vonalon szorult egyre hátrább. Erőinek csekély töredéke kerülhetett át a Tiszán Zentánál. A fő erők a 3. magyar hadsereg különböző osztályaiba sorolt három töredék ezredével (amely megfelelt egy hadosztálynak), a gyorsan összeszűkülő újszegedi hídfőállást védték október 9-én estig. A német hadosztály egy október 8-án éjjel kapott engedély alapján 9-én reggel megkezdte a visszavonulást a szegedi közúti hídon.
Október 9-én délután 14 órakor kapott parancs értelmében a német 4. SS rendőr páncélgránátos hadosztály Szeged körzetéből északi irányba Szolnokra vonult, de egy biztosító egysége 6 páncélossal Szegeden maradt. Ezt a magyar csapatok megsegítésére két helyen is bevetették: így a tápéi Szomolyánál létesült szovjet hídfő és a boszorkányszigeti szovjet átkelés elreteszelésére. A német hadosztály visszavonulását és átcsoportosítását Szolnokra a német katonai vezetés azzal indokolta, hogy a debreceni csata tetőpontján az ott harcoló német csapatokra nehezedő nyomást valamelyest csökkenteni kellett. így viszont a Tisza déli vonalának védelme a tiszántúli harcokban demoralizálódott 3. magyar hadsereg gyenge pótalakulataira hárult, amelyet a német hadosztály kisebb egységeivel foldozgattak a hadműveletek alakulása szerint. A német hadosztály így egységenként és alegységenként került bevetésre, amely szétforgácsolta erejét.
A magyar emigráns katonai szakirodalom ezért a német Dél Hadseregcsoport parancsnokának, Hans Friessner vezérezredesnek felelősségét hangsúlyozza, súlyos katonai vezetési hibának minősíti a német hadosztály hátravonását, mert az átcsoportosítással magára hagyta a gyenge magyar katonai erőket, amelyek nehézfegyverekkel – a német szállítások elmaradása miatt – nem rendelkeztek. Ugyanakkor a Balkánon levő német „E” Hadseregcsoport (amely „addig is részvétlenül nézte a Magyarország déli részén történteket) és a Dél Hadseregcsoport között megszakadt a kapcsolat és az itt kialakult űrben: – Dálnoki Veress Lajos véleménye szerint „egy a háború eldöntését jelentő orosz győzelem körvonalai bontakoztak ki!” A helyzetértékelés nyilvánvaló túlzás, de tény, hogy a szovjet csapatok a Duna vonaláig Dél-Alföldön nagyobb ellenállásba nem ütköztek, amelyben fontos szerepet játszott, hogy a jól felszerelt német hadosztály ütőereje hiányzott az arcvonalból.
Szeged helyzetét vizsgálva itt a német – magyar csapatok feladata volt a Tisza vonalának minden áron való megvédése. Ezt a célt szolgálta a hidak és a folyami átkelő eszközök, a tiszai vontatóhajók, uszályok és kompok felrobbantása is. A védelmi vonalban Algyőtől Szegedig a 23. magyar tábori póthadosztály 51. pótgyalogezrede támpontszerűen védett. A tápéi kaputól Szegeden át a Boszorkánysziget alsó csücskéig, a Szilágyi-major körzetéig a szegedi központú 5. tábori póthadosztály 7. pótgyalogezrede harcolt a Tisza vonalában, s a városban elszórt támpontszerű védelmi állásai is voltak.
Összességében a felszabadító harcok során Szegednél igen jelentős szovjet erőket összpontosítottak: egy teljes hadtest, a 46. hadsereg 37. gárdalövészhadtest három hadosztálya, kb. 20 ezer fő harcolt Szegednél, vagyis harcos létszámban hatszoros túlerőt vonultattak fel, nem szólva a fegyverzet és a harci szellem minőségi különbségéről. Három hadihidat építettek, egy páncélos ezrednyi erőt, 60 páncélossal átjuttattak a Tiszán, amely a harc jelentőségét mutatja. A szemben álló felek közötti nagy aránytalanság azonban téves következtetésre nem csábíthat bennünket.
A város lövetése kérdésében is a tények ismerete nélkül elméleti szintű vita alakult ki. Abból kiindulva, hogy a felszabadító szovjet csapatok történelmi küldetést teljesítettek a fasiszta hadviseléssel szemben messze humánusabb módszerekkel és eszközökkel harcoltak. Ebből többen arra a téves következtetésre jutottak, hogy Szegedet nem lőtték nehézfegyverekkel és tüzérséggel, „csak a tüzérségi megfigyelőnek használható magasabb épületek kaptak belövést és néhány eltévedt lövedék csapódott be a városba.” Meg kell jegyezni, hogy arcvonalban a tűzfegyverek használatát nem szabad a humanizmussal összekeverni, itt a háború törvényei érvényesülnek. A szovjet tüzérség október 10-én hajnali 5 órától délután 17 óráig lőtte a várost, de már 9-én este elszórt belövések voltak. A tüzérségi előkészítésben az 1505. önjáró tüzérezred ütegei vettek részt, amelyek az Ókeresztúr—Gyála között és részben már a martonosi hídfőben helyezkedtek el. Részt vettek ebben a 228. „Voznyeszenszkiji” lövészhadosztály tüzér ütegei is, amelyek a Tápéi-réten a malajdoki dombokon települtek. A nehéztüzérség elsősorban a város tornyait és magas épületeit célozta, ahol a magyar tüzérségi figyelők húzódhattak meg. így kapott belövést a Fogadalmi templom és a városháza tornya, a városi zeneiskola (Konzervatórium), a Somogyi-telepi zárdaiskola; a múzeumot 5 találat érte, és a város számos bérházát érte belövés (Oroszlán u. 1. és 4., Szentgyörgy u. 4., Zrínyi u. 8. stb.).
A tüzérséghez csatlakozott a 462. aknavető ezred egységeinek tüze részben Újszegedről, de főként déli irányból. Elsősorban a felderített katonai pontokat lőtték, de számos magas épület is kapott találatot. A támfalról Újszegedre lövöldöző magyar katonaságot célozták, amelyet mutat, hogy a múzeumot 8, a színházat 11 aknatalálat érte, de a közúti híd mellett frissen épített vasbeton lépcsőzetet is szétlőtték. Az Oroszlán és Oskola utcában, a Felső és Alsó Tisza-parton több épületet is aknatalálat ért.
Sajátos tűzpárbaj alakult ki. A magyar tüzérség 9-én még a boszorkányszigeti szovjet hídfőállást és a tiszántúli szovjet csoportosításokat lőtte. 10-én reggeltől főképpen Újszegedet célozták, mert onnan vélték a Szeged elleni támadást kibontakoztatni. Ekkor érte belövés a Csanádi utcai óvodát, az Odessza (akkor Temesvári) körút 23-at, a Töltés u. 4-et stb. Az újszegedi tanítóképző (ma Rózsa Ferenc gimnázium) öt ágyútalálatot kapott.
A tüzérségi löveg- és aknabecsapódások áldozataiból pontosan nyomon követhető a tűz folyamatos hátrahelyezése, a tüzérségi előkészítés. Hajnali 5 és 10 óra között Alsóvárost, 9.- 13 között a Belvárost, 12 – 15 között Felsővárost és Rókust lőtték, utána 17 óráig már csak elszórt aknabecsapódások voltak a Felsővároson. Az utóbbi már a 228. lövészhadosztály aknavetős szakaszának előkészítő tüze volt. Mindez azt jelenti, hogy együttesen több száz tüzérségi és aknatalálat érte a várost: A lövetés megítélésében a memoárok nem lehetnek mérvadók, mert október 10-én a lakosság az egész napot és éjszakát is pincékben és bunkerekben töltötte.
A szovjet lövész alakulatok, felderítő páncélosokkal megerősítve 10 – én délután Alsóváros felől megkezdték a várost felszabadító közvetlen harci tevékenységet. Kisebb összecsapások alakultak ki a Tisza-parton Rösze – Gyálarét felől előnyomuló szovjet és a védő magyar csapatok között a Tisza – pályaudvar és az Alsóvárosi feketeföldek környékén. Ebből a támadás két irányára lehet következtetni. Egy ezrednyi erő, amelyhez a boszorkányszigeti gyűrűből kifejlesztett támadás csatlakozott, az Április 4. útján elsőként hatolt be a városba. Ennek tiszteletére változtatták meg 1950-ben a volt Boldogasszony sugárút nevét. Ezek az egységek sötétedéskor, 17 órakor már a Belvárosig jutottak. Az előőrsöket követve a Jókai utcában a Dugonics térig egy katonai trén állt be, 20 – 21 óráig pedig a Széchenyi térig nyomultak előre, amely azt jelenti, hogy október 10-én este bent voltak nemcsak a déli külvárosi részekben, hanem a város központjában is.
Legalább két ezrednyi erő a város alatt délnyugatnak fordult Kiskundorozsma irányába. Ez a támadó ék a 7. pótgyalogezredet is szétszaggatta, II. zászlóalja Szeged – Alsóközpont (ma Mórahalom – Bácsalmás irányába szorult vissza, míg az I. és III. zászlóalj Kistelek irányába menekült a teljes bekerítés elől.
A sikeres szovjet arctámadás és bekerítő manőver eldöntötte a további harcot. A németek Sztálingrád óta rettegtek minden bekerítéstől, és biztosító egységük az esti órákban Tápé alól is sietve menekült. A városban tényleges harcra már nem kerülhetett sor. A bajai úton menekülő magyar egységek mind fogságba estek, az egyetlen rés a budapesti út irányában volt. Az éjszaka folyamán Újszegedről is átkeltek az 59. hadosztály három ezredének kisebb egységei. Itt a 105. gárda lövészezred, 183. gárda lövészezred és a 308. gárda lövészezred a nap folyamán több kísérletet is tett az erőszakos átkelésre, addig sikertelenül.
A 767. „Voznyeszenszkiji” gárda lövészezred Tápé felől rohamozta meg a Felsővárost. Az ezred két és fél napon át ádáz harcban állott a hídfőállás kiépítéséért és fenntartásáért. A három irányból indított támadás gyors sikerrel zárult. A szovjet források egyértelműen úgy jelölik, hogy „éjszakai rohammal elfoglalták Szegedet!” így igaz a visszaemlékezések állítása, amely szerint a „lakosság arra ébredt, hogy a város felszabadult!”
Kanyó Ferenc: Szeged felszabadulásának vitatott kérdései – Tanulmányok Csongrád megye történetéből 12. (Szeged, 1987)
